Napraforgó termesztéstechnológiai és ökonómiai aktualitások

Ebben a cikkben a napraforgó termesztési technológia legrelevánsabb aktualitásait és annak gyakorlati alkalmazását járjuk körül, melyek hozzájárulhatnak az ökonómiai szempontok gondos mérlegeléséhez: elsősorban a gazdaságos termelés növeléséhez, másodsorban - ha a termelés veszteséges volt - annak minimalizálásához. Ezek: védekezés a makrofominás szárkorhadás ellen, a gyomírtási stratégiák kiválasztása és a tápanyagvisszapótlás.

A makrofominás szárkorhadás kapcsán elsőként a megfelelő napraforgóhibrid kiválasztását említhetjük, amely az első lépés a sikeres termesztéshez. A hibridek kiválasztása olyan tényezők alapján történik, mint az adott termőhely klimatikus viszonyai, a talajtípus és a termelési színvonal. Emellett kiemelt figyelmet érdemel a termésbiztonság (koraiság, szárszilárdság és összkórtani tulajdonságok). Az egyes napraforgóhibridek ökológiai, agrotechnikai igénye, beltartalmi paraméterei eltérőek, ezért fontos a hibridspecifikus technológiák kidolgozása, illetve adaptálása.

A termelők jelenleg minden részpiacról - HO, LO, ezeken belül hagyományos gyomirtásra alkalmas, illetve herbicidrezisztens hibridek - válogathatnak kedvükre. Elmondható, hogy a nemesítőházak mindinkább a különböző input, output tulajdonságok kombinációnak meglétére fókuszálnak a nemesítői programjaikban. Több a meglévő genetikán alapuló konverzió és kevesebb a ténylegesen új genotípus.

Napjainkban felértékelődött a makrofominára toleráns genotípusok alkalmazása. Az az általános vélekedés, hogy a makrofominás szárkorhadás fertőzésre száraz, meleg nyarakon kell számítani csak részben igaz, hiszen a kórokozó (Macrophomina phaseolina) egy polifág gomba, 700 kétszikű és egyszikű növényfajon fordul elő a világ szinte minden területén és már sziklevelesen fertőzheti a növényállományokat. A hazai lerövidült vetésforgók miatt majdnem minden talajban megtalálhatóak, a gomba együtt fejlődik és növekszik a növénnyel, a kívülről egészségesnek tűnő növények is lehetnek belülről fertőzöttek.

A szemmel látható tünetek akkor jelentkeznek, ha a növényállomány alulkondicionált, amit elsősorban száraz, vízhiányos nyarakon észlelünk. Normál években is érdemes a szántóföldön a napraforgó szára alsó egyharmadának felvágása, melyet követően igazolható a gomba jelenléte a gazdanövényben akkor is, ha a patogén által a növényen okozott külső tünetek nem kifejezettek. Ez fontos információt szolgáltat talajaink fertőzöttségéről és a gomba ellen való integrált védekezés (genetikai, agrotechnikai, biológiai és kemizáláson alapuló) fontosságáról. A vetésforgó lerövidülése miatt felszaporodott inokulum mennyiség nagyobb befolyással bír a fertőzöttség mértékére, mint a környezeti hatások. Minél rövidebb a vetésváltás annál nagyobb a fertőzött növények mennyisége az üzemi táblákban. A kórokozó rendkívüli adaptálóképessége, nagymértékű genetikai variabilitása, széles gazdanövényköre és a mikroszkleróciumok életképessége miatt a gyakorlatban a következő védekezési eljárások integrált alkalmazása javasolt:

• Hároméves vetésforgó betartása.
• Genetikai tolerancia biztosítása megfelelő hibridválasztással.
• A biológiai védekezés hatékony, fenntartható és környezetbarát módszer lehet a makrofomina visszaszorításában. A Trichoderma gomba magas, ugynevezett BCI (biokontroll indexszel) rendelkezik a makrofomina ellen. Számos mechanizmust használ, így az antibiózist, a mikoparazitizmust (parazitálja a kórokozók gombafonalait és kitartó képleteit). Különböző biokémiai anyagokat, illékony és nem illékony sziderofor vegyületeket képes előállítani, amelyek elősegíthetik a biokontroll tevékenységet.
• Fungicidek preventív használata, általánosságban a gombabetegségek ellen, így a makrofomina ellen is.
• Aszályos, tartósan csapadékszegény időszakban a tábla öntözésével a talajban lévő mikroszkleróciumok száma jelentősen csökkenthető, így a betegség kialakulásának mértéke visszaszorítható.

Általunk tárgyalt, második kritikus technológiai elem a megfelelő gyomirtás. A napraforgó jó gyomelnyomó képességgel definiált növény, ami igaz, de csak négyleveles állapota után. A gyomirtási vizsgálatok kimutatták, hogy a védekezés kritikus a napraforgó kelését követő első hétben, amikor a napraforgónövények nem versenyképesek a gyomokkal szemben. Az alacsony vagy mérsékelt szintű gyomverseny 39%-kal csökkentheti a korai növények biomasszáját és 16%-kal a végső termést. A napraforgó gyomirtásában alap- és felülkezelést is tartalmazó komplex gyomirtási technológia alkalmazása indokolt. A talajherbicidek hatékonyságához 10–20 mm bemosó csapadék szükséges, ugyanakkor a mélyről csírázó gyomok ellen – csattanó maszlag vagy selyemmályva – már felülkezelés szükséges, vagy a herbicidreziszenciára épülő gyomirtási technológiák alkalmazásával (SU, IMI, IMI+), vagy a nehezen írtható gyomfajok közül mind az egyszikűek (például kakaslábfű), mind a kétszikűek (például parlagfű) ellen szelektív szerekkel, végeredményképpen egy jóval rugalmasabb posztemergens gyomirtás keretében.

Hazánk napraforgó vetésterületének döntő mertékben a herbicidrezisztens napraforgók termesztésére alapozott. A rövid vetésforgó következtében egyre nagyobb mértékű árvakeléseket tapasztalunk magában a termesztett napraforgó-állományokban és természetesen a következő kultúrákban is, melyek ellenállóak az acetol- aktát-szintetáz működést gátló herbicidekre (ALS-gátlók). Ezek az ALS gátlók a szulfonil karbamid hatóanyagcsoportba tartozó készítmények, amelynek legismertebb kereskedelmi forgalomban lévő hatóanyaga a tribenuron-metil, és az imidazolinon gyomírtók közé tartozó imazamox.

A herbicidrezisztens árvakelések messzemenően befolyásolják a gyomirtási lehetőségeket. Az SU napraforgó árvakelésű egyedei a kalászos állományokban okozhatnak gondot, ha szulfonil ureákra alapozzuk a kalászos védelmét. Ilyen esetben tehát más hatóanyaggal lehetünk eredményesek. Az imidazolinon-ellenálló napraforgó pedig főként a pillangósvirágú kultúrákban, így szójában, borsóban, herefélékben kíván nagyobb körültekintést, és az imazamoxtól eltérő hatóanyagot.

Ha üzemi szinten több éve mindkét technológia alkalmazott, akkor adott táblákban mind imazamox, mind tribenuron-metil ellenálló napraforgó-árvakelések jelentkezhetnek. Így nagyon fontos a fenntartható növényvédelmi gyakorlatok alkalmazása (stewardship), melynek alapvető célja a növényvédő szerek használatának és a kórokozók, kártevők, gyomok rezisztenciális viszonyainak optimalizálása. Ezek alapján:

• Napraforgó-termesztést megelőzően legalább egy évre előre kell tervezni a gyomirtást, amikor herbicidrezisztens technológiát kíván az üzem alkalmazni, így alternatív gyomkezelési tervet lehet kidolgozni a termesztést követő kultúrnövényekben.
• Legalább 3 éves vetésforgó megtartása, amely visszaszoríthatja az árvakelések számát.
• Lehetőleg üzemi szinten egyféle herbicidrezisztencia alkalmazása.
• Árvakelések irtása a szomszédos területeken, általánosságban az árvakelések megfigyelése, számszerűsítése és nyomon követése táblaszinten.
• Jól időzített betakarítás, a szemveszteségek elkerülése (kipergés), a magok talajra kerülésének megakadályozása.
• Árvakelések mechanikai eltávolítása a tarlóról talajműveléssel, rotációval, nem szelektív gyomirtószerek használatával.

Harmadik kritikus termesztéstechnológiai elemről is szólnunk kell, mely a tápanyag-visszapótlás. A napraforgó tápanyagigényének jelentős részét a talaj tápanyagkészletéből veszi fel. Ennek következtében relatíve - más növényekhez viszonyítva - kisebb a trágyaigénye. A növekvő trágyázás hatására a különböző betegségek jelentős mértékű megjelenésével is számolnunk kell. A kijuttatott műtrágyák érvényesülését adott talajon, adott agrotechnikai feltételek mellett jelentősen befolyásolja az adott évjárat jellege, vízellátottsága. Mindezeket figyelembe véve a napraforgó tápanyaghasznosításával kapcsolatosan a következő megállapításokat tehetjük általánosságban:

• A kiegyensúlyozott, harmonikus trágyázás (NPK és mikroelemek) elengedhetetlenek a sikeres napraforgótermesztésben. Az egyoldalú nitrogén műtrágyázást kerülni kell. Az N és hozzátartozó PK optimális szintje N40kg-70 kg +PK. Lehetnek ennél magasabb trágyahasznosítású genotípusok, de a műtrágyázás hatására kapott terméstöbbletet ökonómiai szempontból vizsgálni kell.
• Több évjárat átlagában általános megállapítás, hogy az 1 kg NPK-ra jutó termésnövekmény az N40-50kg + PK kezelésben pozitív, afelett erősen évjárattól függő, volatilis. Így 40-50 kg nitrogén hatóanyag kijuttatása a hozzá megfelelő foszfor és kálium szinten hordozhatja magában az optimális hozamot.

Az előbb említett legrelevánsabb technológiai tényezőkön felül a napraforgó ökonómiáját is szükséges röviden elemeznünk. A napraforgó-termelés anyagköltsége harmada a termelési költségnek, a segédüzemi költségek pedig durván a termelés költség felét teszik ki, és mindkét költségnem folyamatosan növekszik. A gép és energiaköltségek csökkentésére sem rövid, sem középtávon nem mutatkozik reális lehetőség.

Több modell készült a termelési költség, termésátlag és jövedelem viszonyának statisztikai megállapítására. Ezeknek a statisztikai kielemzése arra mutatott rá, hogy a termelési költség növelése 2,5-3 tonna termésátlag felett növeli szignifikánsan a termelési színvonalat, következésképpen a jövedelmezőség 2,5 tonna termés- átlag felett javítható intenzifikálással, ahogy az előzőekben említésre került: komplex gyomirtással, preventív, kétszeri fungicides állománykezeléssel és optimális műtrágyázással, valamint vegyszeres állományszárítással. Be kell látni, hogy a belterjes gazdálkodás színvonalának csökkentése, a technológiai elemek további szűkítése, takarékossága nem járható út, mert alacsonyabb termelési színvonalon a kisebb termelési költségek ellenére a területegységre jutó jövedelem tovább romlik. Ebben az esetben még rosszabb az esély az egyre növekvő költségek fedezésére.

Egyetértve a Debreceni Egyetem Növénytudományi Intézetének megállapításaival a több év átlagában 2,5 tonna/ha alatti termésátlagot realizáló üzemeknél a napraforgótermesztés technológiailag alig javítható, következésképpen a termesztés, bár egyes években lehet jövedelmező, hosszabb távon a jelenlegi felvásárlási árral kalkulálva nem az. 2,5-4 tonna között a kritikus, előzőekben tárgyalt agrotechnológiai elemek fejlesztése, hibridspecifikus technológiák alkalmazása jelentheti az előrelépést, míg 4 tonna felett a precíziós gazdálkodás adhatja a továbbfejlődés zálogát.

Összefoglalva: a napraforgótermesztés számos olyan fejleszthető technológiát foglal magában, amelyek célja a hozamok maximalizálása, a termés minőségének és a nyereséges termesztés fenntarthatóságának biztosítása. Azok a gazdálkodók, akik a napraforgót eleve fegyelmezett technológiával, például legalább hároméves vetésforgóban és magas termelési színvonalon termesztik (2,5 tonna/ha üzemi átlag felett), valamint nyitottak a változtatásokra, azaz jelenlegi tapasztalataikat innovatív technológiákkal ötvözik, jó helyzetben lehetnek ahhoz, hogy sikeresen termesszék ezt az aranyló növényt.

Lejegyezte: Gáspár Andrea