Lazítás, avagy a takarónövények titkos élete

A kellően morzsás és növénytakaróval fedett talajt az esőcseppek ütő hatása vagy az erős UV-sugárzás el sem éri, ilyen talajokon a külső természeti tényezők kártételével nem kell számolnunk. Azonban leromló állapotú és gyéren vagy egyáltalán nem fedett talajfelszín esetében ugrásszerűen nő a kártétel: a leromló talajszerkezet nem tud ellenállni a romboló hatásoknak, a talajmorzsák szétesnek, a becsapódó vízcseppek szétrepítik a port, majd ezeket a szemcséket a víz össze- és lemossa a repedéseken keresztül a talajba, ahol összegyűlve tömörödést okoznak. Azokat a szemcséket, amiket a víz nem mosott be a talajba a szél könnyen, gyorsan szállítja, ez pedig hosszabb távon komolyabb mennyiségű talajveszteséget okozott és okoz folyamatosan.

Az emberi hatás jelentősen növeli a talajpusztulást.

• A degradáció a szerves anyag csökkenésével indul, ami gyengíti a szerkezetet, ehhez adódnak a nem megfelelő művelésből eredő hibák.
• A rosszul megválasztott vagy nem megfelelő talajállapot mellett végzett művelés tovább ront a helyzeten.
• Túl száraz állapot esetén a talaj nem morzsálódik, hanem rögösödik, porosodik. A rögök túl nagyok, sarkosak, szögletesek, közöttük nagy repedések vannak, belsejük azonban tömörödött. A probléma többrétű:
• A hantok belsejébe a víz nehezen szivárog be és nem nőnek bele a gyökerek sem, csak felfekszenek a repedések falára. A hantok közötti nagy repedésekben a víz gyorsan halad lefelé, így viszont kevesebb időt tölt adott talajrészben, ennek az a következménye, hogy az oldalirányú talajnedvesedés kisebb lesz, pedig ez tudná segíteni a víz megőrzését és a növények ellátását a gyökérrégióban. Ugyanakkor a száraz időszakokban a nagy repedéseken keresztül a talaj gyorsan tud nagy mennyiségű vizet veszíteni.
• Túl nedves állapot esetén a talajt gyúrjuk, kenjük. A talaj felfekszik a művelőelemre, felveszi annak formáját és fényes, tömör, elkent felületek alakulnak ki, ráadásul a nedves talajok terhelés hatására gyorsan tömörödnek.
• Tömörödés - a talajszemcsék közeledésével a gravitációs pórusokat veszítjük el. Ezek felelősek a víz gyors beszivárgásáért. Vagyis az lesz a tömörödés következménye, hogy a víz talajba jutása nehézkessé válik, a lecsökkent porozitás nem képes olyan sebességgel továbbítani a vizet a mélyebb talajrétegek irányába, mint tennék azt a nagyobb átmérőjű pórusok. Nagyobb intenzitású esőknél a víz nem hasznosul rendesen, a tömör réteg lassítja a beszivárgást, a víz pocsolyákba gyűlik a felszínen, egy része onnan párolog el, lényegében hasznosítatlanul. A tócsák, pocsolyák hatására a talaj felszíne is tömörödik, iszapolódik, vagyis tovább romlik a helyzet. A talaj levegőháztartása sem alakul kedvezően, a pórusokból kiszorul a levegő, ami tovább nehezíti a növények életkörülményeit.

A csendes, áztató esők helyett hirtelen jövő, nagyon nagy intenzitású csapadéknak csak töredéke tud beszivárogni a talajba, a többi elfolyik a felszínen, tovább rontva a helyzetet. Az ezt követő - lehet, hogy igen hosszú - száraz időszakban a növények kénytelenek azzal a kevéske vízzel beérni, ami esetleg be tudott szivárogni a talajba. Ráadásul a tömör rétegek megakadályozzák a kapilláris vízemelést is, vagyis az egyébként természetes vízpótló folyamatok sem tudnak segíteni a feltalaj szárazságán, ami csak fokozza az aszály­érzékenységet.

Egy kellően lazult talaj felső 1 métere képes tárolni a növények számára szükséges víz 60%-át! Vagyis egy ilyen talajban a növények 2 méteres gyökérzettel el tudnák látni magukat kellő nedvességgel.

A lazítás

A lazítás csak az első lépés, nem maga a MEGOLDÁS. Miért? Mert a probléma összetett és leginkább a talajaggregátumok képződéséhez kötött. Amikor lazítunk egy tömör talajréteget, akkor lényegében felszaggatjuk azt és nagy, sarkos hantok fognak kialakulni a korábban egybefüggő tömör rétegből. A hantok között a víz valóban le fog szivárogni, de ahogy korábban is láttuk: ezek nem lesznek aktív, hasznosítható részei a talajoszlopnak. A gyökerek nem tudnak belenőni, tartósan vizet nem tudnak átadni a növénynek.

A cél az, hogy ezek a tömörödött, levegőtlen részek újra segítsék a növények víz- és tápanyagfelvételét. Ehhez azonban megfelelő szerkezet szükséges, márpedig jó szerkezetet vasakkal nem tudunk kialakítani! Nem elég megrepeszteni a tömör réteget, azokat a repedéseket aktívan nyitva is kell tartani és a morzsaképződést elősegíteni, hogy a porozitás is javuljon.

A megfelelő talajállapot alapfeltétele a jó porozitás. És milyen a jó porozitás? Változó átmérőjű pórusok alkotják, melyek között találunk a víz vezetéséért és a víz megtartásáért felelős pórusokat is. Jó közelítéssel azt mondhatjuk, hogy a víz gyökérrégióban tartásáért a talajmorzsákban található vékony kapilláris pórusok a felelősek, míg a víz talajba juttatásáért a morzsák közötti nagyobb átmérőjű pórusok kellenek. Vagyis a megfelelő porozitás alapja a talajmorzsa. Az ideális morzsa gömbölyű, átmérője 1 mm és 1 cm közé esik. Ilyen talajban könnyen tudnak növekedni a gyökerek és megfelelő a víz beszivárgása. A jó minőségű talajmorzsa alapja pedig a megfelelő szemcseállomány, a humusz, sok szerves anyag és a kalcium.

Természetesen nagyon sokféle - az ideálistól eltérő - talajszerkezeti elem létezik. Ezek lehetnek kisebbek vagy jelentősen nagyobbak, tömörebbek, alakjuk lehet rögös, sarkos, szinte üveghez hasonló törési felszínekkel. Ezek a változatok általában a magasabb agyagtartalomnak és a kevesebb szerves anyagnak köszönhetőek. Ilyenkor a porozitás és ezáltal a víztartó képesség csökken. Ezeket a sarkos talajrögöket leginkább az építőkockákhoz lehetne hasonlítani. A talaj terhelésének hatására egymáshoz rendeződnek, szinte összezáródnak, ezzel jelentősen csökkentve a beszivárgás sebességét.

Elő a gyökerekkel!

A tömör rétegek lazításában és a szerkezet javulásában legnagyobb segítségünkre a változatos méretű és mélységű növényi gyökerek és az általuk táplált mikrobiom vannak. Rossz hír, hogy ehhez nem elegendő a kultúrnövényünk. Azonos növényállomány, azonos gyökérzet, rendezett sorokban, néhány hónapon keresztül. Ez nagyon távol áll az ideális gyökérrégiótól. A javuláshoz változatos összetételű növényzet és IDŐ kell. Ahhoz, hogy a szerkezet javulásnak induljon aktív mikrobiológiai tevékenység kell. Ahhoz, hogy ez az aktivitás kellően élénküljön, a mikrobiomot táplálni kell.

A táplálékot a növényi gyökerek választják ki egyszerű cukrok formájában - cserébe a mikroorganizmusok segítik a növények tápanyagellátását. A jól táplált mikrobiom kellő szerves anyagot szolgáltat a talajszemcsék összetapasztásához. Egy időben elvetett takarónövény-keverék a vegetációs időszak végéig aktívan táplálja a talajbiomot, változatos gyökérzetével lazítja a talajt, segíti az őszi-téli csapadék beszivárgását a pórusok nyitvatartásával, felszíni lombozata - akár elfagyva is - védi a talajfelszínt az eróziótól, letömörödéstől. A lassan lebomló gyökerek helyére a következő kultúra gyökerei könnyebben nőnek be. Fontos, hogy aki takarónövényezik, az ne szántson!

Takarónövényezés ≠ zöldítés!

Különítsük el a két fogalmat! Ezt legegyszerűbben a cél megjelölésével tehetjük. A zöldítés lényegében zöldtrágyázás, a növényállomány teljes tömege a talajba kerül. A növények trágyaértéke akkor megfelelő, ha fiatalon, még virágzás előtt bekeverjük, így a zöldtrágyanövény élettartama legfeljebb 2 hónap. A takarónövények vetésidőtől és következő főnövénytől függően 7-9 hónapot a területen töltenek. Céljuk jóval több a trágyázásnál, elsősorban a talaj védelme és javítása a legfontosabb hatásuk, de ezen túlmenően a kiválasztott növényektől függően sok más hasznos feladatot is elláthatnak.

Szintén fontos különbség, hogy a takarónövények esetében keverékekben gondolkodunk, hogy minél jobb talajmunkát végezhessenek. A keverékekben többnyire szerep jut a karógyökereknek a lazítás miatt, a bojtos gyökérzet remek morzsaképző, a pillangósokra a nitrogéngyűjtés miatt van nagy szükség, de célunk lehet akár a talajfertőtlenítés is.

„Kiveszi a vizet meg a tápanyagot!”

Ez a kijelentés igaz is, meg nem is. Mint minden növénynek, természetesen a takarónövényeknek is vízre és tápanyagra van szüksége a növekedéshez - így az állítás igaz. Viszont ezeket a növényeket nem visszük el a területről! Nincs betakarítás, a teljes növényállomány visszaforog. A felszín feletti elfagyott vagy terminált részek és a talajban lévő gyökerek is. Így tápanyagtartalmuk hasznosul - vagyis az állítás mégsem igaz.

„Na de mi marad abból a főnövényemnek…?”

Ehhez meg kell néznünk a növénymaradványok szén/nitrogén (C:N) arányát. A növények széntartalma állandó, viszont ehhez változó nitrogénmennyiség társul. Minél idősebb a növény, annál jobban csökken a nitrogéntartalma, vagyis egy fiatal, még virágzás előtt álló növény nitrogéntartalma magasabb, az érés előrehaladtával ez fokozatosan csökken. Minél nagyobb a C:N arány, annál nehezebb azt a növényi részt lebontania a mikrobiomnak. A lekerülő maradványokból a nitrogén fele szabadul fel az első évben és válik felvehetővé a főnövény számára, a másik fele lassan táródik fel és gazdagítja a talaj szervesanyag-készletét. A foszfor- és a káliumtartalomnak körülbelül 60%-a hasznosul az első évben, majd fokozatosan táródik fel a maradék. Mindezek mellett ez a szervesanyag-tartalom jelentős szerepet kap a talajszerkezet javításában, a víz és a tápanyagok megkötésében.

Növény és növény között van különbség, de ha a keverékünk tartalmaz pillangóst, akkor ezek nitrogéntartalma mindig magasabb - kb. 3%-nyi. 1 tonna zöldtömeg körülbelül 30 kg nitrogént tartalmaz, ennek a fele felvehető lesz az első évben.

Kiváltja a műtrágyázást?

Az első években nem. Viszont, ha be tudjuk illeszteni a rendszerünkbe a takarónövényeket, akkor hosszabb távon a lassan feltáródó tápanyagok hozzáadódnak az „új”, első éves maradványokból felszabaduló tápanyagokhoz, ezáltal jelentősen javítva a talajunk tápanyag-szolgáltató képességét.

A cikk szerzője: Dr. Hupuczi Júlia