Talán nem túlzás, hogy a kihalás széléről hozta vissza a rákosi viperát az elmúlt 20 évben a megmentésére irányuló védelmi program, amelynek kunpeszéri szaporítótelepén a kezdeti becsült, vadon élő egyedszám tízszerese jött már világra az elmúlt két évtizedben.
A rendkívül ritka, mára szinte csak Magyarországon, illetve foltokban Erdélyben előforduló kígyó védelmében szemléletformálás is zajlik, amelynek keretében idén is megtartották az érdeklődőknek a mára hagyományossá vált Rákosi Vipera Napját szombaton.
Ahol az ember megjelenik, ott nincs maradása
A rákosi vipera gyeplakó faj, abból is az üdébb és a szárazabb gyepek mozaikját kedveli. Van vízigénye, tehát rendszeresen próbál inni, illetve a táplálékállatai is ott fordulnak elő kellő számban, ahol a gyepnek még van jó vízellátottsága. Itt van kellő fűhozam is, amely búvóhelyet biztosít számára.
Ha ezt állandóan lekaszáljuk, túlságosan legeltetjük, vagy esetleg szántóföldként hasznosítjuk, akkor a rákosi vipera élettere menthetetlenül visszaszorul. Nem véletlen, hogy az elmúlt egy évszázadban a máskülönben ártalmatlan, rejtőzködő életmódot folytató kígyó kishíján a kihalás szélére sodródott.
Amikor Méhely Lajos 1893-ban leírta ezt a Rákosmező mentén talált kígyót, már ő is rámutatott a faj sérülékenységére: ahol megjelenik az ember a környezetátalakító tevékenységgel, onnan a vipera eltűnik. A lelőhely ma beépített terület Budapesten, ám valószínű, hogy már 1893-ban is csak zárványpopulációk egyedeit találta meg a kutató. A rákosi vipera korábban még a mai Ausztria területén, a Bécsi-medencében is előfordult, a mezőgazdaság gépesítése itt azonban korábban indult, a kígyó tehát már nincs jelen azon a területen.
Hatékony a magyar viperavédelem: több száz új egyed született
Az utolsó pillanatban léptek
Az emberi tevékenység, így a területek beépítése, a nagyüzemi, szántóföldi növénytermesztés révén a rákosi vipera nagyon megritkult. A 2000-es évek elején a számukat már csupán 500-ra becsülték a szakértők
- mondta el az Agrárszektornak Halpern Bálint, a Rákosi Vipera Védelmi Program programvezetője. Hozzátette: ezek is elkülönülő területeken, zárványpopulációkban éltek, fennállt tehát a veszély, hogy az izolált csoportok genetikailag eltávolodnak egymástól, belterjessé válnak és ezzel a faj végképp a kihalás határára sodródik.
Ekkor vetődött fel a tenyészprogram ötlete, amelynek révén a kutatók a különféle populációkból származó egyedeket szaporítják.
A Rákosi Vipera Védelmi Programban a viperákról genetikai profilt állítanak fel, és számontartják a földrajzi eredetüket is. A kezdeményezés szakemberei tehát úgy szervezik a randevúkat a kígyók között, hogy az biztosítsa a kellő genetikai változatosság fennmaradását.
A program eddig sikeresnek bizonyult: az elmúlt 20 évben 5419 rákosi vipera jött a világra Kunpeszéren.
Félelmetes a neve, de gyámoltalan állat
2010 óta rendszeresen ki is engednek a programban született egyedeket a természetes élőhelyükre, ez manapság már évente mintegy 100-200 állatot jelent. Ezeket természetesen nem egyszerre, egy helyen engedik szabadon, hiszen az lényegében terített asztalt jelentene a ragadozók számára.
A rákosi vipera ugyanis hiába mérges kígyó, meglehetősen sok veszély leselkedik rá. Zsákmánynak tekinti sok madár, például a varjak, de vadászik rá a róka, valamint elfogyasztja a vaddisznó és egészen fiatal példányait akár a sün is.
Halpern Bálint szerint az utódok többsége természetes körülmények között is elpusztul, az ivarérett kort csak mintegy 10 százalékuk éri meg. Ez nem csupán a ragadozók miatt van, a túlélési esélyeket rontja az aszály, az ennek következében kisebb mennyiségű táplálék, valamint az enyhe tél, a szokatlanul meleg tavaszok is, amelyek előcsalogatják a gyanútlan kígyókat, később pedig erre fagy érkezhet.
Ennyi volt? Tényleg eltűnhetnek ezek az állatok Magyarországról?
A siker mércéje: több van, mint volt
Éppen ezért nehéz megmondani, hogy a szaporított egyedek kihelyezése után ma mennyi rákosi vipera él a természetben, hiszen az állat kifejezetten rejtőzködő, kerüli az embert. A mostani becslések 1500 és 2 ezer közé teszik a vadon élő egyedek számát, de az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ezer példány biztosan él a természetes élőhelyeken.
Ezzel a minimumszámmal kalkulálva máris elmondható, hogy a védelmi program kezdete óta a vadon élő rákosi viperák száma legkevesebb a duplájára nőtt.
A tenyészprogram eredményessége számokban is mérhető. A születendő egyedek számát úgy sikerült növelni, hogy az utódok nem lettek kisebbek, így kevésbé életképesek. Az átlagos utódszám tíz kígyó almonként, a program utóbbi négy évében ez már 13-ra emelkedett. Az utódok átlagos mérete a programban 2,5 gramm, 140 milliméter, ám idén már 2,6 grammos, 145 milliméteres volt az átlag viperabébi Kunpeszéren.
Jelenleg mintegy 1500 vipera él a Kunpeszéri telepen, mint látható, ezek jó eredményességgel szaporodnak. A szakértelmen túl természetesen az ideális körülmények is szükségesek számukra. A mesterséges búvóhelyek, a ragadozóktól védő háló, valamint a Fővárosi Állat- és Növénykert által nagy mennyiségben szállított takarmánytücsök mind-mind azt szolgálja, hogy a viperák jól érezzék magukat, szaporodjanak és ezáltal fennmaradjon ez a rendkívül ritka kígyó.
A szaporítás legfőbb gátja mára már a kihelyezés. A kis kígyókat olyan területeken érdemes szabadon engedni, ahol jó eséllyel túlélnek, számukra az adott élőhely megfelelő és nem vállalnak ezzel a program résztvevői szükségtelen konfliktusokat sem a lakossággal vagy a termelőkkel. Halpern Bálint elmondta:
Meg kell vizsgálni, hogy egy konfliktusmentes és hosszú távú jövőképet biztosító területre helyezzük-e ki az állatokat. A védelmi programban ezért három nemzeti parkkal, a Duna-Ipoly Nemzeti Parkkal, a Kiskunsági Nemzeti Parkkal és a Fertő-Hanság Nemzeti Parkkal közösen dolgozunk azon, hogy megtaláljuk azokat a helyeket, ahol garantálható a gyep és így a rákosi vipera fennmaradása is.
Az érdekellentét vitathatlan, de nem áthidalhatatlan
A programvezető elismerte: értelemszerű az agrártermelés és a viperamentés közötti érdekellentét, mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetne megtalálni a közös nevezőt. Az érdekellentét abból adódik, hogy eltérő célokra lehet használni egy-egy területet.
Erre szerintem most hazai példákat is tudunk mondani, ilyen lehet az, amikor az akkumulátor üzem és az agrártermelés ütközik egymással, vagy ilyen például a sóderbányák esete, ahol a kavics kitermelése után nem rekultiváljuk a területet, hanem bányató jön létre. Ez utóbbi ugyanakkor a kitermelt réteg miatt csökkenti a talajvíz szintjét, és a környező mezőgazdasági területeken is érezteti a negatív hatásait. Egy kavicsbánya működése több vízzáró réteget érintve rombolja a környék vízkészletét is. Az ilyen esetek kezelése az állam feladata, egy demokráciában ugyanis az emberek összességének képviselete alapján eldönthetjük, hogy bizonyos szituációkban önkorlátozzuk magunkat annak érdekében, hogy egyes területeket kivegyünk a profitmaximalizálás köréből.
Ennek ellenére Halpern Bálint hangsúlyozta: távolról sem úgy merül fel a kérdés, hogy a viperáknak szánt élőhelyen tilos bármilyen agrártevékenység.
A régi tájhasználati forma megfelelő mindenkinek
Az extenzív, legeltető állattartás, mint agrárhasznosítás jól megfér a gyepek védelmével, igaz, ez a művelési forma jelentősen visszaszorulóban van.
Ennek oka, hogy nem hoz annyi jövedelmet a gazdáknak, mint a szántóföldi növénytermesztés, és a támogatási rendszer is abba az irányba tereli a szereplőket, hogy az olyan földeken is igyekezzenek szántóföldi termelést folytatni, ahol az kevéssé lenne rentábilis az uniós források nélkül. A gyep legeltetéses hasznosításának megtérülése ráadásul hosszabb távon értelmezhető, ezt pedig a változó szabályok miatt nem szívesen vállalják fel a gazdák.
Mindezek eredményeként eltűnőben van ez a tájhasználati forma, amelynek egyébként az agráriumra, illetve az élelmiszerellátásra is van kihatása, ha megnézzük a hazai kínálatú, szabadtartásos marha-, valamint bárány-, illetve birkahúst.
A nem túlhasznált, extenzív legeltetésre alapuló gyephasznosítás ugyanakkor olyan gazdálkodási forma, amely nem csupán a viperának, hanem az általa kedvelt környezetet biztosító ökoszisztémának is kedvez, segítve ezzel a hagyományos hazai tájak és egyben a veszélyeztetett faj fennmaradását.
