Az Agrárgazdasági Kutató Intézet néhány hónappal ezelőtt indította el élelmiszer-veszteségről szóló felmérését a hazai feldolgozók körében. A válaszadásban való részvételre – a kutatás sikeressége érdekében – a NAK is felhívta tagjai figyelmét - olvasható a kamara honlapján.

Érdektelenség

Az AKI élelmiszerlánc-kutatási osztálya 2015 óta foglalkozik az élelmiszer-veszteség, -pazarlás témakörével. 2018-ban az élelmiszeriparban keletkező veszteségekre irányult a vizsgálata, mert a releváns szakirodalmak alapján a lakosság után a második legnagyobb „veszteségtermelő” a feldolgozási fázis. Nem elsősorban a pontos mennyiségre voltak kíváncsiak, hanem, hogy mérik-e ezt a veszteséget, tudják-e mi történik vele utána. Továbbá, hogy a keletkező veszteségen belül mekkora a technológiából adódó, el nem kerülhető rész; mekkora hányadot képviselnek a nem megfelelő technológiai megoldásokból, emberi mulasztásból, ismerethiányból eredő hulladékok. Arra is választ kerestek, hogyan lehetne utóbbiakat csökkenteni, és a keletkező melléktermékeket, hulladékokat minél jobban hasznosítani. Vizsgálták továbbá azt is, mitől függ, hogy egy élelmiszeripari cég mennyire innovatív ezen a területen, milyen külső és belső tényezők motiválják a veszteségek csökkentését, illetve milyen szabályozási, gazdasági okok akadályozzák a hatékonyabb cselekvést ezen a területen.

Ám hiába minden erőfeszítés az AKI és a NAK részéről, sajnos a kutatók nem tudtak a témában teljes áttekintést készíteni, mivel a 19 mélyinterjús megkérdezés mellett a 4000 kiküldött kérdőívből mindössze 175 értékelhető válasz érkezett vissza. Ahogy az elemzést ismertető Dr. Kürthy Gyöngyi, az AKI megbízott főigazgató-helyettese megjegyezte, ez az érdektelenség is egyfajta eredmény. Hozzátette, jellemzően a nagyobb vállalkozások, cégek voltak készségesebbek a megkeresés során. Mint mondta, azért, mert koncentráltabban jelentkezik náluk a probléma, így többet is és tudatosabban is foglalkoznak vele.

Definiálható lett

A szakember szerint elemzés azért is hasznos volt, mert így már meg lehetett határozni az élelmiszer-veszteség pontos definícióját – eddig ugyanis sokan sokféleképpen értelmezték. Tehát:

 „élelmiszer-veszteség vagy -hulladék alatt értjük mindazokat a késztermékként nem értékesített élelmiszereket és élelmiszercélú alapanyagokat, amelyek a gyártási, raktározási és szállítási folyamat során keletkeznek egy cégnél”.

Továbbá, „az élelmiszer-hulladékok és –veszteségek közé tartoznak az emberi fogyasztásra már nem alkalmas részek (gyümölcsök magja, héja, állatok csontja, tolla stb.) is. Így, „minden ilyen élelmiszert, anyagot veszteségnek, hulladéknak kell tekinteni, függetlenül attól, hogy később milyen célra (melléktermékként továbbértékesítés, adomány, megsemmisítés stb.) használják fel”.

Természetes dolog

A válaszadókból 91 cég jelezte (58 százalék), hogy pontosan nyomon követi az élelmiszer-veszteség keletkezését, további 17 cég (11 százalék) egyéb nyilvántartásból képes ezt kiszámolni, újabb 35 cég (22 százalék) pedig képes megbecsülni. És 15 cég (9 százalék) semmilyen információval nem rendelkezik erről a kérdésről. A méreteket és az alágazatokat tekintve a nagy cégek és az olajgyártással foglalkozók a leginkább nyomon követők, legkevésbé pedig a mikrovállalkozások, illetve a kenyér- és tésztagyártással foglalkozók.

Azt gondolnánk, hogy feldolgozás során keletkező veszteséget komoly problémának érzik, ám a cégek alacsonyra értékelték: összességében 2,39-os osztálytatot adtak rá. Mint Kürthy Gyöngyi hozzátette, az általános tapasztalat szerint azért nem tekintik súlyosabbnak, mert a veszteségképződést a munkájuk, a jelenlegi technológiai adottságuk természetes velejárójának tartják. Leginkább pedig ennek a pénzügyi oldala „fáj” a cégeknek: az élelmiszer-hulladékok magas megsemmisítési költségét jelezték sokan az egyik kiemelkedő gondnak.

A válaszadás során a vállalkozások számos szabályozási, piacszervezési problémáról számoltak be, ami akadályozza az élelmiszer-veszteségek jobb hasznosítását. A megelőzést/csökkentést sokan technológiailag megoldhatónak, de egyelőre nem elég költséghatékonynak tartják. Összességében megállapították, hogy e terület szabályozásában szemléletváltásra lenne szükség: olyan ösztönzők kialakítására, hogy a cégeknek megérje elkerülni a hulladék-képződést, illetve a termelődő veszteségek minél jobb hasznosítását.

A bemutatót követő workshopon részvevők is véleményezték az eredményeket. A legtöbben „a nem súlyos problémaként” való kezelést kifogásolták: úgy vélték azért lehet ez, mert nincs külső társadalmi nyomás a kezelésre/megoldásra, illetve, mert a veszteség további hasznosításából pénzügyi előnyük nem származik. Felmerült az is, hogy érdemes lenne létrehozni egy olyan online adatbázist és felületet, amelybe a kávézacctól a fel nem használt gyümölcsig mindenki feltüntetheti a saját hulladékát/melléktermékét, a továbbhasznosítók pedig tájékozódhatnának ezekről és így könnyen kapcsolatba léphetnének egymással.

Amolyan összegzésként Kürthy Gyöngyi az mondta, mivel minden cégnek egyedi problémája, egyedi mellékterméke van, nehéz volna egy egységes szabályozással kezelni, de kereteket adó előírásokra szükség lenne.