A belvízelvezetés a szolgáltató által szerződésben foglalt vízgazdálkodási szolgáltatás nyújtását jelent, azonban nem esik bele a Víz Keretirányelv a vízszolgáltatásokra vonatkozóan meghatározásába. Ugyanakkor a belvíz mezőgazdasági területekről történő elvezetése vízhasználatnak minősül, mivel általa valósul meg a felszíni vizek tápanyag-túlterhelése, a mezőgazdasági diffúz terhelés csökkentésének így jelentős hatása van a felszíni víztestek állapotára. E jelentős hatás okán pedig vízhasználatnak minősül.
Egy adott természeti környezetben a vízrendszer fenntartásának költsége visszahat arra, hogy milyen gazdálkodást érdemes a területen folytatni. Ha a költségek információs szerepe torzul (ha az érintettek felé megjelenő árak nem tükrözik a működtetés tényleges költségeit), az tévútra vezetheti az összes szereplőt a hosszú távú döntésében, hogy:
- melyek azok a területek, amelyek kellően jó minőségűek ahhoz, hogy érdemes legyen többletszolgáltatás (belvízelvezetés és öntözés) árán a szántóföldi termelés feltételeire áldozni, és
- melyek azok a területei, amelyeken más megoldásokat lenne célszerű alkalmaznia (pl. a művelési ágak bővítését, területi elrendezésük jobb hozzáigazítását) a terep adottságaihoz.
Vízgazdálkodási oldalról közelítve elmondható, hogy a jelenlegi támogatási rendszer az olyan a szántóföldi termékek felé tereli a gazdálkodókat, ami növeli a vízgazdálkodási rendszerek szolgáltatásai iránt igényt. Az állami szervek vízgazdálkodásban betöltött szerepvállalásának újraértelmezése során 2014-ben állami kezelésbe kerültek az állami tulajdonú, de korábban társulati kezelésű állami tulajdont képező csatornák és vízfolyások.
Az állami szerepvállalás kiterjesztése lehetőséget ad a régóta szükséges szerkezeti átalakítások elindítására, ugyanakkor a területi vízgazdálkodási rendszerek megújítását nem a műszaki, vízgazdálkodási ismeretek hiánya, hanem a gazdasági érdekeltségek tisztázatlansága akadályozza. E tisztázatlanság akadályozza meg többek közt, hogy olyan műszaki-ökológiai megoldásokat lehessen megtervezni, amelyek között már pénzügyileg is fenntartható módon lehetne mezőgazdasági tevékenységet folytatni az időszakos víztöbblettel rendelkező területeken.
Mivel a jelenlegi infrastruktúra kapacitása korlátos és a közérdek körén túl nyújtott többletfunkciók kiszolgálása miatt a fenntartás költsége magasabb, ezért a közcélok biztosításán túl szükséges többletkapacitások fenntartását a tehermegosztás elvén fedezni kell. A tehermegosztás mellett azonban a kapacitások korlátossága miatt a túlhasználat feloldása is feladat. A kialakítandó árpolitikának nem a teljes rendszerköltség fedezésére kell elsősorban irányulnia, mivel a vízrendszer közcélokat is szolgál, hanem a vízelvezetés iránti igényeknek és az infrastruktúra lehetőségeinek összehangolása a fő cél.
Ebben a folyamatban az érintettek a vízrendszer nyújtotta szolgáltatásról az árinformáció alapján tudnak döntéseket hozni. A vízelvezető-rendszer korlátos kapacitásaival való gazdálkodás teremti meg a lokálisan megvalósítható vízmegőrzési beavatkozások iránti gazdaságilag értelmezhető keresletet is, ami a mezőgazdasági diffúz terhelés csökkentésének hatékony eszköze.