Az állattenyésztésben is fel fog értékelődni az informatika

– A digitalizáció elérte a mezőgazdaságot is, a „csodatraktorok”, a műholdak és a drónok végigsöpörtek a növénytermesztésen. De mi a helyzet az állattenyésztéssel? Itt, az egyetemen hogyan képesek megfelelni a digitalizáció kihívásainak?

– Tossenberger János: Még ősszel döntöttünk egy precíziós állattenyésztési munkacsoport létrehozásáról, persze lehet, hogy ezt már előbb meg kellett volna tenni.

– Miért?

T. J.: Mert amikor robotok vesznek át az állattenyésztésben bizonyos feladatokat, nem lehet ezt a kérdést tovább halogatni, különösen, hogy az előrejelzések szerint egyre nagyobb arányú lesz a gépesítés és a digitalizáció a mezőgazdaságban. Ennek ellenére az egyetemek nincsenek könnyű helyzetben, olyan dolgokra kell felkészíteniük a leendő mérnököket, amelyek ma még nem is léteznek. De az ilyen kihívásoktól szép a felsőoktatás.

Ha digitalizációról beszélünk, nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak a fejőrobotokon van a hangsúly, hanem az egész technológián, a takarmánykeverésen és -kijuttatáson keresztül minden munkafolyamatot beleértve. Az egészet természetesen ember felügyeli, de az a fajta ember, akit klasszikus képzési rendszerben képeztek vagy képeznek, nem biztos, hogy alkalmas rá. Azt se felejtsük el, hogy hiába vannak „csodatraktorok”, csak a „tudásuk” körülbelül tizenöt százalékát használják ki. Például gyakran előfordul, hogy e traktorok működtetőinek legtöbbje a „takarékos üzemanyag-felhasználás” funkciót sem ismeri. Azért senkinek se legyen illúziója: ha valaki egy ilyen gép tudásának csak a tizenöt százalékát használja ki, az árának viszont a száz százalékát fizeti ki, akkor finoman szólva is pazarló, és a saját zsebe ellen játszik. Egy ilyen traktor üzemeltetéséhez azonban nem elég egy ötórás gyorstanfolyam, komoly képzés kell hozzá. Azt se felejtsük el, hogy a digitalizációval a középfokú képzés sem tud lépést tartani.

– Hogyhogy?

T. J.: Egyszerű példát mondok, egy iskolában nem merték megvenni a legmodernebb traktort, mert féltek az üzemeltetésétől. Ami azért hiba, mert a szakközépiskolát, szakgimnáziumot végzőket sem a múltnak, hanem a jövőnek kell, kellene képezni.

– Azt viszont nem lehet mondani, hogy az egyetem nem készült a digitalizációra, hiszen komoly, többmilliárdos beruházásba fogott. Miről van szó?

T. J.: Most éppen egy világszínvonalú tejtermelő laboratóriumot építünk.

– De a precíziós állattenyésztés nem innét indult.

Húth Balázs: Nem, de ideért, és még ennél is tovább jut. Ha úgy vesszük, akkor a botjára támaszkodó juhász is „precíziósnak” tekinthető, hiszen minden egyes rá bízott juhot ismert. De ma már nincs se annyi, se olyan ember, aki az összes állatot a takarmányszükséglettől
a szaporodási cikluson át a termelési eredményekig bezárólag ismerné.

– De digitálisan igen. Mit használnak ma a megfigyelésekhez?

H. B.: Szenzort, lézert és kamerát. Az egyszerű chipeken régen túlléptünk. Vannak ma már olyan intelligens bendőbónuszok például, amelyeket lenyeletünk a szarvasmarhával, és valós idejű adatokat szolgáltatnak a bendő biofizikai és biokémiai állapotáról.

– Az adatokat számítógép értékeli, de a döntéshez is kell ember, ugye?

H. B.: Igen, de nekünk az a fontos, hogy nem akkor kell beavatkozni, amikor már látszik az állaton, hogy beteg, vagy a termelése lezuhan, hanem előtte, preventív céllal. Ez hatékonyabb, feltételezi, hogy a termelési láncban kevesebb gyógyszert kell felhasználni, ami azért fontos, mert az antibiotikum-felhasználásunk csökkentésében még vannak tartalékaink. A precíziós technológiák – általánosságban véve – a szakemberhiányból eredő hibafaktorokat küszöbölik ki. Az biztos, hogy a tehén tudja a dolgát, a gépek tudják a dolgukat, mindig a humán faktor a kérdőjel. Vállalkozások buktak meg azért, mert nem találtak megfelelő munkaerőt.

T. J.: A munkaerőhiány mellett nagyon fontos, hogy a robot mindig munkára kész, nem beteg, nincs szenteste, és a „búcsú másnapja” sem ismert számára. Egyszer napokig néztünk egy fejőrobotot, de egyszer sem hibázott, ami a humán faktorról nem mindig mondható el. A robottechnika fejlődésének a világviszonylatban jelentkező markáns munkaerőhiány szabott irányt.

H. B.: Ehhez kapcsolódik a generációváltás is. Amikor külföldi tenyésztő ismerőseimet megkérdeztem, miért választották a robotfejést, azt mondták, azért, mert a gyerekeik nem voltak hajlandók lemenni a fejőaknába. A fiatal generáció nem hajlandó arra, hogy a tehén bioritmusához kösse az életét. A farmereknek két választásuk volt: vagy felhagynak a gazdálkodással, vagy beszerzik a fejő- és gyakran a takarmányozást segítő robotokat is.

T. J: Egy robotegység hatvan-nyolcvan tehenet tud kiszolgálni, ami egy családi gazdaságnak elég. Amit Balázs mondott, igaz, ma már azzal, hogy szép az állat, nem lehet vonzóvá tenni az agrár-felsőoktatást. A hívószó most a precíziós gazdálkodás, a digitalizáció, a drón, és hogy otthonról sok mindent meg lehet csinálni. Klasszikus gazdálkodásra már alig lehet embert találni.

– Miért?

T. J.: Mert a világ egyszerűen megváltozott. Ami működött három évtizede vagy akár tíz éve, az ma már nem működik.

H. B.: Nem szabad „belegumicsizmásodnunk” a szakmába.

T. J.: A gumicsizmától pedig eljutottunk a digitalizációig, a drónokig nagyon sok területen, mindez szűk huszonöt év alatt történt, és a fejlődés pedig szédületes tempót követ. A felsőoktatásnak erre kell felkészítenie az embereket. És tudatosítani azt is, az agrárium stratégiai ágazat, az a dolga, hogy jó minőségű élelmiszert állítson elő az egyre növekvő létszámú emberiségnek.

– Hogyan kezdődött a fejőrobotok karrierje?

H. B.: Kutatások már a nyolcvanas években voltak, de nagyobb számban a kilencvenes években kerültek ki a telepekre, de ma már kiforrott szerkezetek. Bármennyire furcsa is, a technológiát és kamerarendszereket a hadiiparból vette az agrárium, mint sok más egyéb dolgot is.

– A géppuskát is egy vetőgép alapján fejlesztették ki.

H. B.: Igen, és ha megnézünk egy fejőrobotot, akkor az optikák, a lézer, a GPS-koordináták, amelyekkel a tőgy szerkezetét, a bimbók alakulását a rendszer leképezi és rögzíti, mind-mind a hadiiparból jött.

– Fejőrobotok lesznek az új tejlaboratóriumban. Arról mit lehet most tudni?

H. B.: A csúcstechnológiát képviseli, „full extrás” lesz. Minden egyes fejésnél meg tudjuk állapítani a szomatikus sejtszámot, ami befolyásolja a tej árát is. De azonnal reagálni lehet a takarmányozás segítségével arra is, ha a tejfehérje és -zsír aránya megfordul, és nem sorolom. Olyan adathalmazunk lesz, hogy a Facebook is megirigyelhetné. A traktoroknál azt mondtuk, hogy a lehetőségeik tizenöt százalékát használják ki, én remélem, hogy mi a kinyert adatoknak csak tizenöt százalékát nem tudjuk majd hasznosítani. A labor teljesen automatizált, hőmérséklet, páratartalom függvényében módosít, korrigál mindent. Emberek persze vannak, csak egészen más tudású emberekre van szükség, mint korábban. Ismerni kell a kritikus pontokat, tudni kell, mire kell odafigyelni, hol kell beavatkozni. De a ninccsel nem lehet megtanítani senkit. Ezért kell nekünk most ez a létesítmény.

– De az már a jövő…

T. J.: Az, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a kilencvenes évek közepén hét-nyolcezer literes laktációs tejtermelésre volt képes egy holstein-fríz, ma tizenkétezer felett tartunk. Tehát ez a tehén már nem az a tehén, sem a táplálóanyag-ellátás, sem a szenzibilitás szempontjából. Mert minél nagyobb teljesítményt ad le az állat, a szervezete annál inkább „kispannolt”, annál inkább szükséges a finomhangolás akár a technológia, akár a takarmányozás tekintetében. A tehenet a teljesítményre etetjük, de nem mindegy, hogy mikor és mennyi takarmányt kap, kell neki az optimális rost-, a megfelelő fehérjemennyiség, az energia, és ezt összehangolni már-már a művészet kategóriájába tartozik.

– Most úgy tűnik, hogy a robotfejés egyszerű. Valóban az, vagy az volt bármikor is?

T. J.: A kezdetek kezdetén ott volt a robot és a fejőház is, két helyen kellett fejni, mert vagy rossz volt az állat tőgyalakulása, vagy az állat nem volt képes alkalmazkodni a robothoz. Eltelt három évtized, a tenyésztők megtették a magukét, tökéletesek a tőgyek. A viselkedést azonban még nem tudjuk irányítani, ezért e téren is kutatásokat végzünk, hogy kiderítsük, melyek azok a biofizikai paraméterek, amelyek befolyásolják, meghatározzák az állat magatartását. A mai fejőrendszerek ezeket a paramétereket is rögzítik, és az adatok alapján ki tudunk szelektálni olyan tenyészbikákat, amelyek utódai alkalmasak lesznek arra, hogy az automatizált rendszerekben helytálljanak. Meg kell értenünk, hogyan viselkedik a tehén ezekben a rendszerekben, és meg kell értenünk a társas kapcsolataikat is, melyik a domináns, melyik nem, hiszen tudjuk, hogy a dominánsabb egyedek fejőrobot-látogatása gyakoribb. Ezek a rendszerek rögzítik, mikor rúgja le a fejőkelyhet a tehén, és a gyakoriságából, azt gondoljuk, lehet arra következtetni, hogy melyik egyed nyugodtabb vagy agresszívebb vérmérsékletű. Ezt már be lehet építeni a tenyésztési programba. A most épülő laboratóriumra sok-sok kutatást lehet ráépíteni, hiszen nagyon sok kérdés van, amit meg kell válaszolni, ezeken a válaszokon múlik az automatizált rendszerek jövője.

Halas Veronika: Azok a pluszinformációk, ha úgy tetszik, apróságok, amelyekkel eddig nem foglalkoztunk, mert nem tudtuk mérni, nagyon hasznosak. Lehet, hogy ezeken fog múlni az a néhány százalék pluszteljesítmény, amelyeket aztán majd milliókban, milliárdokban lehet mérni.

– És mindezeket az eredményeket csak a viselkedés, a külső jegyek alapján lehet elérni? Nincs, nem lesz semmi hormonális vagy egyéb hozamfokozónak köszönhető rásegítés?

H. B.: Így van, felértékelődik a kamerarendszerek és az általuk gyűjtött információk szerepe, mert az állat kondíciójából és viselkedéséből sok mindent le lehet szűrni. A szarvasmarháknak „kötött munkarendjük” van, de a hagyományos rendszerekben, telepeken sok környezeti hatás éri őket. Ebben a rendszerben viszont, amely tulajdonképpen zárt, ezek a hatások csökkennek. A tehenek azt csinálnak, amit akarnak, akár vízágyon is pihenhetnek.

– Nem túlzás ez?

H. B.: Nem, ilyen pihenőbokszok lesznek, mert a tehén akkor termel tejet, amikor pihen, és a vízágyas matracokon két-három órával többet pihennek. Viszont ha többet pihen, akkor hogyan lehet megfejni naponta háromszor, hogyan tudjuk motiválni, hogy felkeljen? Természetesen a takarmányozással, kellő időben, kellő mennyiségben. De fontos, hogy a megmaradt takarmányt elvegyük előlük, sőt ezt nálunk egy robot át is fogja keverni.

– Ezt már az etetőrobotok végzik?

H. B.: Igen. De ez az egész rendszer egy nagy tanulási folyamat lesz, mert egyáltalán nem biztos, hogy a tehén úgy gondolja, ahogy mi gondoljuk. Ugyanakkor az idő kerekét sem lehet visszaforgatni, meg kell nekik is tanulniuk és szokniuk ezt a rendszert.

– A növénytermesztésnél az adat-mennyiséget mesterséges intelligencia értékeli, illetve annak segítségével értékelik. Itt ez mikor lép a képbe?

H. V.: Amint lehet. A számokat nem mi fogjuk nézegetni, de az eredményeket igen, és a döntést is ember hozza majd.

T. J.: Az informatika fel fog értékelődni az állattenyésztésben is. Nemrég részt vettünk egy ötszáz tehenes telep átadásában, amit két ember szolgált ki, az egyik informatikus, a másik biológus volt. Olyan agrárszakembereket kell képeznünk, akik tudnak az informatikus nyelvén, és olyan informatikusokat, akik értik a biológiát. Ha ez a két ember nem tud kommunikálni egymással, akkor bedől az egész. Erre kell felépíteni a képzési stratégiát is.

– A szarvasmarhán túl más haszonállatok is vannak. A sertés esetében hogyan halad a digitalizáció?

H. V.: Már elterjedőben vannak, bár a hazai gyakorlat ezt még nem igazolja vissza. Az egyedi etetők alkalmasak arra, hogy az állat súlyát lemérjék, és a súly, illetve az előző időszakban mért napi takarmányfelvételek, valamint a becsült várható napi fogyasztás alapján adagolják a takarmányt. Az adatok függvényében adott növekedési fázishoz, gyarapodáshoz, takarmányfelvételhez igazodva akár naponta újabb arányú keveréket lehet adni az állatnak.

– Akkor a hízó egy, hízó kettő tápot el lehet felejteni?

H. V.: Ebben az esetben igen, hiszen minden adott naponta az optimális takarmány keveréséhez és etetéséhez. Mindig pont az állat szükségletének megfelelően, tehát a takarmányfelhasználás is optimalizált.

– Ez a technológia csoporton belül is működik?

H. V.: Nem, csoportnál értelemszerűen nem lesznek annyira pontosak az adatok, mint egyedi esetekben.

– Az azonosításban itt is chip segít?

H. V.: Egyelőre igen, noha megpróbálnak „arcfelismerő” programokat is fejleszteni. A problémát az jelenti, hogy a sertés gyorsan öregszik, ezért a teljes hizlalás alatt az arcfelismerés nem a legmegbízhatóbb. A szoptató kocáknál ez a helyzet könnyebb, hiszen ha malacaik vannak, egyedi elhelyezésben részesülnek. Ilyenkor az a kihívás, hogy stimulálni kell a takarmányfogyasztásukat, főleg a tejtermelés csúcsidőszakában. Egyébként éppen a szoptató kocák esetében vezették be először a precíziós takarmányozást, aztán jöttek a növendék- és hízósertések.

T. J.: Persze azt nem lehet mondani, hogy ez mindenhol a mindennapi rutin. De a kocák vonatkozásában a precíziós etetés bevett gyakorlat, azt is szabályozni tudjuk, hogy a szükséges energiamennyiséget napi hány részletben vegyék fel. És a tartási körülmények is fontosak, a levegő minősége, például az ammóniatartalma. Már vannak olyan rendszerek, amelyek azonnal jelzik a határérték felettiséget, és kommunikálnak a ventillációval.

– Sertésnél is vannak olyan adatok, amelyeket lehet mérni, de eddig nem foglalkoztak velük?

T. J.: Abszolút. Bizonyos viselkedési formák jelezhetnek akár betegségeket is. A kialakított kamerarendszerek felvételeit számítógép értékeli, és jelzi, ha valami beavatkozást igényel.

H. V.: A szociális rangsor megváltozása, ha egy domináns egyed maga elé enged egy alacsonyabb rangút, jelezheti például, hogy probléma van kialakulóban. A hanganalízis is hasznos információt nyújt. Kereskedelmi forgalomban vannak már olyan hangfrekvencia-mérő készülékek is, amelyek segítségével kiszűrhetők az állományban megjelenő légúti problémák. A különböző kórokozók által kialakított betegségekkel járó köhögés frekvenciája alapján beazonosítható a kórokozó, és ennek alapján meg lehet kezdeni a gyógykezelést.

T. J.: Egy istállórészben akár hatszáz-nyolcszáz állat is van. Be lehet azonosítani, melyik kutricában melyik köhög, azonnal el lehet különíteni, és azonnal el lehet kezdeni a kezelését. Ez a technológia tulajdonképpen az állatorvos szemét, fülét helyettesíti, illetve megteremti a korábbi és célzott kezelések lehetőségét.

H. B.: A tej hőmérsékletéből is lehet arra következtetni, hogy esetleg lázas az állat. Másrészt a tej hőmérsékletének adatait fel lehet használni a szaporításban is. Tudjuk, hogy a szarvasmarha hőmérséklete a petesejtleválás idején 0,6–0,8 fokkal megemelkedik, és ebből már az optimális termékenyítés időpontját is meghatározhatjuk.

– A baromfinál hogyan alakul a digitalizáció?

H. V.: Az intenzív baromfitartásban zárt rendszerek vannak, esetükben a precíziós gazdálkodás filozófiájába kifejezetten a környezet kontrollja tartozik. De állományszinten ma már mérni lehet az adott istállórészben fogyott takarmány és víz mennyiségét, a madarak súlyát. A takarmányozás területén új fejlesztés az egyedi etetők kialakítása. A hústípusú tenyésznövendékeknél nagy kihívás, hogy a madarak étkesek, miközben a tenyészidőszakot megfelelő súllyal csak 22–24 hetes életkorban lehet megkezdeni. Ezek a madarak keveset ehetnek, de fontos, hogy homogén állományt neveljünk. Kanadai fejlesztés az az egyedi etetőház, amely felismeri és az etetőhöz engedi a madarat. Az egyedi etetők használata során nagyon fontos, hogy az állat megtanulja, mikor mehet enni, így a szociális rangsorban hátrébb lévők is nyugodtan táplálkozhatnak, nem verik el őket az erősebbek, csökken a stressz, jobb lesz a termelés. A húshibrid állományoknál most dolgoznak egy olyan rendszeren, amelyik a madarak élősúlyát és az elfogyasztott takarmány mennyiségét is folyamatosan méri, ennek függvényében maximálisan ki lehet használni a genetikai potenciált, miközben olyan takarmányt etetünk, ami racionálisan a lehető legolcsóbb.

– Itt mennyivel teheti olcsóbbá, hatékonyabbá a termelést a digitalizáció?

H. V.: Egy általánosságban vett jó gyakorlathoz képest is nyolc-tíz százalékkal lehetett csökkenteni a takarmányozási költségeket. A kibocsátott károsanyag mennyisége is csökken, húsz-huszonöt százalékkal kevesebb a nitrogén- és foszforürítés, ami figyelemre méltó eredmény.

T. J.: Ehhez a gondolathoz csatlakozva, lehet, hogy nem is a közvetlen költségmegtakarítás jelenti a legnagyobb hasznot, hanem a károsanyag-kibocsátás csökkenése. Egyre többet beszélünk ugyanis az ökológiai lábnyomról, és az állattenyésztést nagy környezetszennyezőként állítják be. Ezek a módszerek, amelyeket mi precíziós állattenyésztés és -takarmányozás alatt foglalunk össze, hozzájárulhatnak ezen rossz megítélés helyretételéhez. De az elmondottak alapján állíthatom, a jövőben alaposan megfizetik majd a jól képzett állattenyészőket, akik nemcsak az állat, de a technológia és a modern kor egyéb igényeihez is képesek alkalmazkodni, illetve a legfejlettebb technológiákat képesek hatékonyan üzemeltetni. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy az állati szervezetben lezajló folyamatok természetes rendjét nem lehet és nem is szabad digitalizálni, de az élelmiszer előállításának módját igen. És ezzel együtt jár, ha egyelőre nem is az olcsó, de a magas minőségű és biztonságos élelmiszer.