A kiindulópont egy elméleti jellegű bankszakmai bevezető. A Portfolio cikke a makropénzügyi környezet rövid bemutatását követően a bankszakmai áttekintés tanulságait alkalmazza előbb az amerikai SVB-re, majd a svájci Credit Suisse-re. Majd az elemzést a monetáris politikára és a bankszabályozás további alakulására vonatkozó következtetésekkel zárja.
Bankszakmai áttekintés
A számviteli részletekben nem elveszve, a bank működésének megértéséhez elengedhetetlen a bankmérleg alapszintű ismerete. Az alábbi ábra egy kereskedelmi bank egyszerűsített, sematikus mérlegének legfőbb sorait mutatja be:
A bank működésének inherens része, hogy tudatosan, megfelelő árazás mellett vállal kockázatokat. A kereskedelmi bankok legnagyobb kockázatai a nem szerződés szerinti törlesztésből (hitelkockázat), a kamatok/árak/árfolyamok megváltozásából (piaci kockázat), és a folyamatok/rendszerek/emberek „nem megfelelő működéséből” (működési kockázat) adódnak. Ha a kockázatok realizálódnak, akkor a banknak vesztesége keletkezik. Itt jutunk el a saját tőke szerepéhez és definíciójához. A saját tőke nem más, mint az eszközök és az idegen források értékének különbsége. Szemléletesebben fogalmazva, feltételezzük azt, hogy vállalat (bank) minden eszközét pénzé teszi, és ebből visszafizeti az összes idegen kötelezettségét. Ami ezután megmarad a tulajdonosok számára, a reziduum, az maga a saját tőke. A bankok pénzügyi közvetítő jellegükből adódóan tipikusan kevés tőkével tartanak fenn relatív nagyméretű eszközállományt, azaz a termelő/szolgáltató vállalatokhoz képest magas tőkeáttétellel működnek. A tőke szerepe így nemelsősorban a finanszírozás, sokkal inkább egy biztonsági elem: pufferként szolgál a veszteségek elnyelésére. Ha a bank kockázatai realizálódnak és eszközei kevesebbet érnek, mint amire korábban számított (pl. a nyújtott hiteleken értékvesztést számol el), akkor az eszközidegen forrás különbözet, tehát a saját tőke szűkül. Egyszerűbben fogalmazva a saját tőke elnyeli a veszteséget. Amíg van pozitív értékű saját tőke, addig az idegen tőke, és így a betétesek védve vannak a veszteségekkel szemben. Nem véletlen, hogy a bankszabályozás központi eleme a tőkeszabályozás: a szabályozó minimum követelményeket fogalmaz meg arra vonatkozólag, hogy legalább mennyi saját tőkével, pontosabban mennyi szavatoló tőkével működhetnek a bankok – értesült a Portfolio cikkéből az Agro Napló.
A szavatoló tőke a saját tőkénél tágabb fogalom. A legáltalánosabb definíció szerint azokat a forrásoldali tételeket tartalmazza,amelyek a veszteségviselésbe bevonhatók. A legjobb veszteségviselő, az maga a saját tőke, amely többé-kevésbé azonos a szavatolótőke CET1-es komponensével (Common Equity Tier 1, magyarul elsődleges alapvető tőke). A szavatoló tőke további elemei, az AT1(Additional Tier 1, kiegészítő alapvető tőke) és a T2 (Tier 2, járulékos tőke) már úgynevezett hibrid tőkeelemek. A hibriditás arravonatkozik, hogy formailag a bank által kibocsátott kötvényekről van szó. Ezek ugyanakkor hátrasorolt kötelezettséget testesítenek meg. A kibocsátó a normál kötvénysorozatoknál magasabb kamattal honorálja, hogy végelszámolás/szanálás esetén diszpreferáltak a kielégítési sorrendben, továbbá tőkemegfelelési (szolvenciális) problémák esetén akár a kamatfizetés is felfüggeszthető rajtuk. Azaz tényleg képesek veszteséget viselni. AT1 vagy T2 kategóriába csak azok a kibocsátott kötvények sorolhatók, amelyek rendre lejáratnélküliek vagy legalább öt éves lejáratúak. Továbbá nem áll fenn semmilyen ösztönzés (pl. időben növekvő kamat) a törlesztésre vagy lejárat előtti törlesztésre. Bár néha nagy a csábítás, hogy megkérdezzük, vajon miben tartja a bank a saját tőkéjét (gondolhatnánk, hogy pénzben vagy valamilyen biztonságos állampapírban), ennek a kérdésnek ugyanakkor nincs értelme. A saját tőke továbbra is csak egy reziduum, egy forrásoldali tétel, amelyhez nincsen közvetlenül eszközoldali tétel rendelve. A kérdés ugyanakkor magában hordozza a bankműködés egy másik fontos dimenzióját, a likviditást. Likvid az a bank, amelyik jelentős veszteségek elszenvedése nélkül tud eleget tenni az éppen esedékessé váló kötelezettségeinek.
Míg a szolvencia a bank hosszú távú fizetőképességét jelenti, addig a likviditás a rövid távú fizetőképesség. A bankmérleg szerkezetéből következik, hogy a bankok eredendően hajlamosak a bankválságra.
A magas likviditású pénzeszközök rendelkezésre álló mennyisége tendencia szerint messze elmarad a betétállománytól. Ez mindaddig nem okoz gondot, amíg nem tömegesen hívják le a betéteket. Ugyanakkor egy strukturálisan jól működő bankot is likviditási válságba taszíthat önmagában az a kellően széles körben elterjedő vélekedés, hogy fennáll a bedőlés veszélye. A pánik tehát önbeteljesítő erejű lehet. Erre a problémára találták ki a betétbiztosítás intézményét. Ha a betéteseket – tipikusan bizonyos összeghatárig – biztosítjuk arról, hogy a bank működésétől függetlenül hozzájutnak a pénzükhöz, azzal a pánik (bankrun) és így maga a fizetésképtelenség bizonyos mértékig elejét vehető.
Amennyiben egy bank mégis likviditási nyomás alá kerül, akkor alapvetően három megoldás merül fel. Első körben a hiányzó likviditást megpróbálja pótolni a bankközi piacról. Rendszerszintű feszültségek estén ugyanakkor könnyen előfordulhat, hogy a bankközi piac kiszárad, a bankok egymással, vagy különösen az érintett intézménnyel szembeni limitjeiket csökkentik, szélsőséges esetben nullázzák. Második megoldásként merül fel a központi bank által nyújtott hitel. Ebben a helyzetben a központi banknak
Mérlegelni kell, hogy a prudens működés melyik pillére sérül: a szolvencia vagy a likviditás.
Inszolvenica esetén a központi bank már tehetetlen, az eszközök nem nyújtanak megfelelő fedezetet az idegen források visszafizetésére, a veszteség már létrejött, amit valakinek szükségszerűen el kell szenvedni. A jegybankoknak erre hagyományosan nincsen mandátuma. Tisztán likviditási válság esetén – amikor az eszközök nem megfelelő lejárati struktúrában állnak rendelkezésre – viszont kimondottan kívánatos, hogy a jegybank végső mentsvárként (LOLR – lender of last resort) hitelt nyújtson.
Ezzel ugyanis meg tudja előzni, hogy az érintett bank a harmadik megoldáshoz nyúljon: hosszabb lejáratú eszközeit, akár erősen diszkontált áron kényszerértékesítse. A kényszerértékesítés ugyanis veszteséget generál, a veszteség pedig a saját tőkét erodálja, ezzel elősegíti, hogy a kezdetben „csak” likviditási válság szolvenciálissá fokozódjon. Mindez persze csak az elméletben tűnik ilyen egyszerűnek. A jegybanknak az eszkaláció elkerülése érdekében gyorsan kell cselekednie. A szolvenciális és likviditási válság elkülönítése ugyanakkora banki eszközök teljes értékelését kívánná meg (pl. megfelelően értékvesztették-e a hiteleket), ami meglehetősen időigényes folyamat.
A cikk folytatása ide kattintva olvasható.
(Forrás: Portfolio)
