Melléktermékek alkalmazásának irányelvei a nagy teljesítményű növendék- és hízósertések takarmányozásában

A biodízel (pl. repcedara), a bioetanol (pl. kukorica-DDGS) gyártás illetve az élelmiszeripari alapanyagok (pl. keményítő, cukor) előállítása során keletkező melléktermékek (pl. szárított répaszelet, kukoricaglutén-CGF) kérődző és monogasztrikus állatfajok (pl. sertés) takarmányaiban történő felhasználása ebben segítséget nyújthat. Ugyanakkor, egyes rostban gazdag melléktermékek nagy teljesítményű sertéshibrideknél történő alkalmazása sok esetben fenntartásokkal kezelt a gyakorlati szakemberek részéről. Szakcikkünkben arra keresünk választ, hogy milyen szempontokat kell betartani a rostfrakciókban (cellulóz, hemicellulóz) gazdag takarmánykomponensek növendék- és hízósertés takarmánykeverékekben történő használatakor.

Az Európai Unió intenzív sertéstartással foglalkozó országaiban – kivéve Európa északi régióit, ahol a gabonaeredetű melléktermékek (pl. DDGS), a szárított répaszelet, a búza és a rozs tipikus receptúra-összetevők – még ma is döntően kukorica-szójadara alapú takarmányozást folytatnak. A szójadara kiemelkedő takarmányozási értéke (nagy nyersfehérjetartalma, kedvező aminosavösszetétele, kis nyersrosttartalma stb.) mellett számos olyan negatívumot is meg kell említeni, amely használatának csökkentése mellett szól. Így pl. az igényeket nem kielégítő hazai és EU szintű termelés és az import szükségessége, a változó beszerzési ár, az alapanyag hosszú szállítási ideje és útja, ami növeli a sertéselőállítás ökológiai lábnyomát.

A ma elérhető intenzív növekedésű hibridek olyan nagy múltú sertéstartó országokból származnak, ahol a takarmánykeverékek a szűkös gabonaalapanyag-forrás és -készlet hiányában meglehetősen sok mellékterméket tartalmaznak (pl. Dánia, Hollandia, Norvégia). A melléktermékek általában jóval nagyobb rosttartalommal rendelkeznek, mint a hagyományos komponensek, így a tenyésztőmunka eredményeként a szelekció azon állatoknak kedvezett, amelyek emésztőcsatornája alkalmazkodni tudott a nagy rosttartalmú takarmánykeverékekhez. A nagy teljesítményre képes hibridek emésztőrendszerének morfológiai felépítése a hagyományos keresztezett állományokhoz képest megváltozott: a vakbél és a vastagbél jóval nagyobb méretű, mint más konvencionális genotípusok esetében. Ezek a hibridek a melléktermékeket tartalmazó, nagy rosttartalmú takarmányok etetése mellett is képesek az 1000 g/nap feletti gyarapodásra, mivel a jobb rostemésztésük következtében a teljes értékű takarmánykeverék minden táplálóanyagát jó hatékonysággal képesek hasznosítani.

A különböző ipari melléktermékek nagy mennyiségben termelődnek, a fenntartható gazdálkodás jegyében ezek takarmányozási célú alkalmazása különösen indokolt. Egyes melléktermékekről ismert, hogy kiindulási alapanyaghoz (pl. kukorica) képest nagyobb nyersfehérje-tartalommal rendelkeznek (pl. kukorica-DDGS, CGF), így beilleszthetők a gazdasági állataink takarmányozásába. Ugyanakkor, többnyire jelentős rosttartalmuk, illetve esetenként változó táplálóanyag-összetételük korlátozhatja felhasználásukat. A mai intenzív sertéshibrideknél a rostban gazdag alapanyagok fermentálható szénhidrát- és fehérjetartalmuk miatt potenciális energia- és fehérjeforrások és szerepük lehet az egészséges bélflóra kialakításában. Kérdés azonban, hogy ezek nagyobb részaránya az abrakkeverékben nem befolyásolja-e az állatok termelését, takarmányfelvételét.

Jelentős számú kutatás bizonyítja, hogy a különböző rostforrások növelése a takarmányban növendékek és hízók esetében egyaránt hatással van a termelési mutatókra (pl. takarmányfelvételre, napi súlygyarapodásra, takarmányértékesítésre). A rostban gazdag takarmányalapanyagok emészthető energiatartalma, az emésztőtraktust kitöltő hatása, a savdetergens rost (ADF) és neutrális detergens rost (NDF) tartalma, illetve a vízmegkötő képessége meghatározzák a takarmányfelvétel gyakoriságát és mértékét, így hatnak a sertések növekedési paramétereire.

Újabb irányelvek a rostellátásra vonatkozóan

A sertések számára gyártott takarmánykeverékek összeállításánál jelenleg nincs konkrét rostfrakcióra lebontott ajánlás a különböző sertés korcsoportok részére, de természetesen a számított értékek a takarmányformulázás során rendelkezésre állnak. A Magyar Takarmánykódex (2004) a sertések genotípusa szerint tesz javaslatot a sertéstakarmányok táplálóanyag- és energiatartalmára vonatkozóan. A megadott energiaérték biztosítása mellett az újabb külföldi ajánlások sem szabnak határt, vagy adnak minimum értéket a takarmánykeverék nyersrosttartalmára vagy a rostfrakciók mennyiségére (General Nutrition's for Swine, 2007; CVB Feed Table, 2016; SEGES, 2019). Így, a nagy nyersrost-tartalmú komponensek, mint a melléktermékek is, könnyen, szinte korlátozás nélkül a takarmányreceptúrákba kerülhetnek a formulázás során. Egyes ajánlások malacoknak 3–4%, hízósertéseknek 4–6% és tenyészkocáknál 7–8% nyersrostot javasolnak (DLG, 2008). A Magyar Takarmánykódex (2004) ajánlása szerint a sertéstakarmányok nyersrosttartalma malacoknál 2,5–3,5%, növendék és hízósertéseknél 3–4%, vemhes és szoptató kocáknál 5,5%.

Hogyan pontosíthatók a takarmányreceptúrák?

A melléktermékek receptúrába való beillesztésével és ezáltal a megnövekedett rosttartalommal kapcsolatban ki kell emelni a genotípust és a takarmányformulázás során használt energiaértékelési rendszer fontosságát. Azokban az országokban, ahol a sertéshizlalás során alapvetően kis rosttartalmú takarmány alapanyagokat (pl. kukorica-szójadara) használnak, ott az emészthető (DE) és a metabolizálható energiarendszer (ME) nagy biztonsággal alkalmazható. Ezzel ellentétben olyan országokban, ahol a melléktermékek késztakarmányokba való beillesztése gyakori és jelentős mértékű, ott a nettó energiarendszer (NEs) használata mindenképpen előnyt jelent (Szabó és Halas, 2013). Egyre gyakoribb, hogy nemcsak egy, hanem több melléktermék is a receptúrákba kerül. A takarmány energiaértékét – főleg nagy rosttartalom esetén – a NE rendszer pontosabban határozza meg, mint a DE vagy ME energiaértékelési rendszerek, mivel figyelembe veszi például a bakteriális fermentációból származó hőtermelést is (Noblet és mtsai, 1994). Ha ugyanis nő a takarmány fermentálható rosttartalma, a takarmányadag ME-hasznosulása csökken a nagyobb metántermelés és a fermentációból adódó hőveszteség miatt (Payne és Zijlstra, 2007).

Számos kísérlet eredménye arra hívja fel a figyelmet, hogy a rostban gazdag alapanyagok receptúrába történő beillesztése esetén ajánlott a nettó energiaérték (NE) alapján történő formulázás. Azokban a vizsgálatokban, ahol a receptúrát DE vagy ME alapon állították össze és nagy mennyiségben etettek rostdús melléktermékeket, a legtöbb esetben a gyarapodás vagy a takarmányértékesítés is gyengébb volt a kísérleti csoportokban, mint a mellékterméket nem tartalmazó kontroll csoportban. A gyakorlatban is tapasztalható, hogy a melléktermékek használata termelési eredmények romlását eredményezi. Ennek hátterében a megnövekedett nyersrost-, azon belül NDF- és ADF-tartalom, illetve a metabolizálható energia (ME) alapon történő formulázás is állhat. A ME rendszer ugyanis túlbecsüli a nagy rost- és fehérjetartalmú összetevők energiaértékét (Noblet és Milgen, 2004).

Saját vizsgálatok

Anyag és módszer

Etetési vizsgálatunkat egyedi kutricában elhelyezett növendéksertésekkel (n=60; 30 emse, 30 ártány) állítottuk be [(dán lapály×dán nagyfehér)×dán duroc], döntően a nyári hőstressz idején (külső hőmérséklet >28oC). A növendéksertések induló élősúlya 40,9±2,2 kg volt. Az állatokat három csoportba osztottuk: kontroll, melléktermék-kiegészítés nélküli; közepes melléktermék részarányú, nagy melléktermék részarányú takarmányt fogyasztó csoport. A vizsgálati idő hossza 67 nap volt, és kb. 114 kg-os élősúlyig tartott, amelynek során a növendék- és hízósertéseket kéthetente egyedileg mértük. Az elfogyasztott és a visszahagyott takarmányt folyamatosan feljegyeztük, így a napi súlygyarapodást és a takarmányértékesítést is egyedileg meg tudtuk határozni.

A kontroll takarmányadag búza-árpa-extrahált szójadara alapú volt és nem tartalmazott mellékterméket, míg közepes és a nagy melléktermék részarányú kezelés a növendék hizlalási fázisban 14,8 illetve 26,8%, míg a hízó fázisban 19,7 és 32,8% melléktermék hányadot tartalmazott (lásd. 1. táblázat). Ugyanakkor, az extrahált szójadara részarányát a növendékfázisban 13,40%-ról (kontroll) 6,10%-ra (közepes melléktermék hányad) ill. 3,5%-ra (nagy melléktermék hányad), míg a hízó fázisban 10,50%-ról (kontroll) 1,80%-ra (közepes melléktermék hányad) ill. 1,7%-ra (nagy melléktermék hányad) csökkentettük.

A kontroll és kísérleti takarmányokat nettó energia alapon (NEs) állítottuk össze a SEGES (2016) ajánlása alapján. A standardizált ileálisan emészthető aminosav tartalmat (lizin, metionin+cisztin, treonin, triptofán) az NRC (2012) ajánlása szerint formuláztuk, az ideális fehérjeelv alapján. Az alkalmazott zsír- és szintetikus aminosav kiegészítéseknek (L-lizin-HCL, L-treonin, L-triptofán, DL-metionin) köszönhetően az etetett receptúrák nettó energia- (NEs) és egyéb táplálóanyag tartalmában (pl. nyersfehérje) nem volt különbség. A kísérleti takarmánykeverékek közepes és nagy melléktermék hányadának köszönhetően a rostfrakció tartalom (NDF, ADF) növekvő mértékű volt.

Az adatokat kéttényezős varianciaanalízissel értékeltük.

Eredmények

Az etetési vizsgálatban kapott eredményeket az 1–3. ábrán foglaltuk össze.

Megállapítottuk, hogy az általunk használt genotípus [(dán lapály×dán nagyfehér)×dán duroc] esetén a szójadara részarány csökkentése és a melléktermék hányad növelése a takarmányreceptúrában nem befolyásolta statisztikailag igazolható mértékben – egyik mérési időpontban sem – a sertések átlagos élősúlyát, napi takarmányfelvételét és súlygyarapodását. A vizsgált naturális termelési mutatók nem különböztek a két ivarnál (emse vs. ártány). A takarmányértékesítés (kg/kg) tekintetében hasonló megállapításra jutottunk. Eredményeinket más külföldi szakirodalmi adatok is megerősítik, miszerint a nettó energia alapon összeállított receptúra használata, illetve az etetett keverék megfelelő nyersfehérje és aminosav tartalma esetén 30%-os melléktermék részarány nincs negatív hatással a hízósertések növekedési teljesítményére. Érdemes megjegyezni, hogy a hízósertések a hizlalás későbbi szakaszában a nagyobb rosttartalmú takarmányadagokat – a vastagbél (különösen a vakbél) nagyobb mikrobiális aktivitásának köszönhetően – jobban tolerálják, mint a növendéksertések. Az irodalmi adatok arra is felhívják a figyelmet, hogy az egyes genotípusok eltérő hatékonysággal képesek értékesíteni a takarmány étrendi rosttartalmát.

Összefoglalás

A modern, nagy teljesítményre képes sertésgenotípusok jól tolerálják a takarmánykeverékek nagyobb rosttartalmát, így a receptúrában csökkenteni lehet az alkalmazott kukorica- és egyéb gabonadarák illetve az import eredetű extrahált szójadara részarányát. Ez lehetőséget nyújt hazai eredetű, rostban gazdagabb melléktermékek etetésére az intenzív hizlalás időszakában. Természetesen a melléktermékek (pl. kukorica-DDGS, szójahéj, búzakorpa, szárított répaszelet) használatakor a takarmánykeverékek energia- (pl. olajforrás) és szintetikus aminosav-kiegészítése (pl. lizin, metionin, treonin, triptofán) elengedhetetlen. Megállapítottuk, hogy a hízósertések takarmánykeverékeiben nettó energia (NEs) és ileálisan emészthető aminosav alapon történő formulázással 30%-ot kismértékben meghaladó melléktermék hányadot is el lehet érni a termelési eredmények romlása nélkül. Azokban az esetekben, amikor az extrahált szójadara beszerzése problémát jelent, illetve a gabonák alapanyagárai a megszokott értékek felett vannak, a melléktermékek jelenleginél bátrabb használata – figyelembe véve a korszerű takarmányozási ismereteket – különösen javasolt a hazai sertéstartó gazdaságok számára.

A cikk szerzője: Nagy Katalin és mtsai