A gyep, a gyepen történő legeltetés hazai viszonyaink között a húshasznú szarvasmarha-állományok tartására és takarmányozására jó feltételeket teremt. Ha a gyeptermés megfelelő mennyiségben áll rendelkezésre, akkor a legelő általában ellátja a húshasznú tehén- és üszőállományok táplálóanyag-szükségletét. Ez nem jelenti azt, hogy a gyep termése minden esetben optimális ezen állatcsoportok számára. Táplálóértéke ugyanis a botanikai összetételétől, az évszaktól, az egyes növedékek fejlődési stádiumától, illetve korától, a mûvelés intenzitásától és egyéb tényezőktől is függ. A tehenek táplálóanyag-szükséglete is változó, szoptatáskor a legnagyobb, míg választás után a legkisebb. Így például hazai tapasztalatok is vannak arra nézve, hogy az igénytelenebb húsfajták tehenei a vemhesség közepén a téli időszakban, lábon elszáradt füvön is tarthatók. A tavaszi szezonális elletés mellett szól, a legelőn tartott állományok esetén az is, hogy a tavaszi legelőfû nagy táplálóanyag-tartalma révén kedvezően hat a tehenek tejtermelésére, ezen keresztül a borjak fejlődésére. Ha figyelembe vesszük az adott gyepterméssel biztosítható táplálóanyag-szükségletet és az igényt, úgy szükség szerint gondoskodhatunk az állomány kiegészítő vagy póttakarmányozásáról. A legelőn tartott állatállományok számára kritikus lehet a kora tavaszi, késő őszi gyep, csapadékos időjárás esetén előforduló túlzottan nagy nedvességtartalma. Ez sokszor hasmenéses tüneteket idéz elő, aminek következményeként nagymértékben csökken az emészthető táplálóanyagok kihasználása. E kedvezőtlen hatás száraz szálastakarmányok etetésével megelőzhető vagy csökkenthető.
A nyári időszakban a legelők gyakran kisülnek, ezért célszerû egyes szárazságtûrő fajokból (pl. taréjos búzafû, magyar rozsnok, nádképû csenkesz vagy keverékeik) egy-két legelőszakaszt létesíteni. Ezek első növedékét elsősorban kaszálással érdemes hasznosítani, második növedékük a nyár közepén rendszerint bőven szolgáltat legelőt, mivel a szárazságot nagyon jól tûrik. E szakaszok legeltetését az aszályos időre érdemes tartalékolni.
A nádképû csenkesz fagytûrő képességénél, erős levélzeténél fogva alkalmas arra, hogy késő ősszel, tél elején legelőt nyújtson a húsmarháknak. Hazai tapasztalatok is vannak arra nézve, hogy még vékonyabb hótakaró alól is legeltethető.
E különlegesen szárazságtûrő és nagy hozamokra képes fajok takarmányminőség és kedveltség tekintetében nem a legjobbak, de a fenti időszakokban kedvező tulajdonságaik révén nagyon hasznosak lehetnek. Nagy gyepterülettel rendelkező üzemek számára lehetőség kínálkozik az aszályos periódusok áthidalására, vagy őszi, téli legeltetésre olyan módon is, hogy a korábban megnőtt és rendszerint lábon elszáradt gyeptermést hasznosítják.
A húshasznú marhatartásban általában a közepes intenzitású szakaszváltó gyepmûvelés és hasznosítás tekinthető jónak. Ha a gyep termése szolgáltatja a téli takarmányszükségletet, úgy feltétlenül indokolt kihasználni, hogy hazai körülményeink között az első növedékkel viszonylag kis költséggel széna- vagy szenázs készítés céljára könnyen nagy hozamot érhetünk el.
Egyéb zöldtakarmányok
Repcefélék jelentősége abban áll, hogy a húshasznú marhák számára az őszi, a téli és a kora tavaszi időszakban is megfelelő legelőt nyújtanak.
A káposztarepce és a réparepce önmagában vagy keverékben is jól termeszthető. A hibridek közül az emerald bír nagyobb jelentőséggel.
A takarmánykáposztának nagyon sok változata van, a 30 cm-től a 2 méter nagyságúra növekedőig. A húsmarhatartásban két változat, a magas és alacsony típus bír elsősorban jelentőséggel, mivel jó késő őszi, téli legelőt adnak.
A kukorica vagy a kukoricacsalamádé száraz, forró nyarakon eredményesen használható a hiányzó gyeptermés pótlására és legeltetéssel is hasznosítható.
A szudánifûnek jelentős szerepe lehet a húsmarha állományok legelőellátásában, a nyáron jelentkező fûhiány áthidalásában. A szudánifû nagy mennyiségû legeltethető zöldtermést biztosíthat abban az időszakban, amikor a fû gyakorlatilag nem növekszik.
Silózott takarmányok
A silózott takarmányok, különösen nagyobb állatlétszám esetén fontos szerepet játszanak a húshasznú szarvasmarhák takarmányozásában. A silózás munkafolyamatai jól gépesíthetők, a tartósítási, tárolási veszteségek alacsony szinten tarthatók, az elérhető minőség általában megfelelő. Mivel a hazai húsmarhatartás nagyrészt gyepre alapozott, a fûfélékből készített erjesztett takarmányok szerepe is jelentős. A kukoricából készített szilázs is elég általánosan használt, különösen a marhahizlalásban előnyös, de bármely korcsoporttal etethető. Szerepük lehet még a cirokfélékből vagy a különböző melléktermékekből készített szilázsoknak is. Kiemelt jelentőségére tekintettel a gyeptermés erjesztéses tartósításával részletesebben foglalkozunk.
A jelentős gyepterülettel rendelkező üzemekben a tehenek és növendék üszők téli takarmányellátása erjesztéssel tartósított fûfélékre alapozható. A húshasznú tehenek takarmányozásakor különleges kívánalmak nincsenek, tehát a közepes értékû takarmányok is megfelelhetnek. A növendék üszők esetében e követelmények lényegesen nagyobbak, ha el kívánjuk kerülni a nagyobb mérvû abrakfelhasználást. A jó minőség még fontosabb, ha a fûszilázst vagy szenázst a hízlalásban kívánjuk hasznosítani.
A fûszilázs és szenázs minőségét az alapanyag minősége alapvetően meghatározza. Ha olyan fûszilázst és szenázst akarunk készíteni, amely megfelelő bázistakarmány lehet az üszőnevelésben vagy növendékmarha-hizlalásban, úgy a gyep termését fiatalon a bugák megjelenésekor célszerû betakarítani és tartósítani. Ebben a fejlődési stádiumban a füvek a termesztés intenzitásától függően 20-26 % szárazanyagot, 1000 g szárazanyagra vonatkoztatva 130-180 g nyersfehérjét, mintegy 5,5-6,5 MJ létfenntartó és 3-3,5 MJ testtömeg-gyarapodási nettóenergiát tartalmaznak. A húsmarhák esetében a fonnyasztás a legmegfelelőbb módszer a fûfélék erjeszthetőségének javítására. Optimálisnak tekinthető a 35-40 % szárazanyag-tartalomig történő fonnyasztás, mivel ez elegendő a kedvező erjedéshez. Ha tovább fonnyasztunk, úgy nő az időjárási kockázat, a levegő kiszorítása nehézzé válik, és a takarmány túlmelegedhet.
A szenázskészítésnek újabban egy új módszere terjed: a bálaszenázs készítés. Lényege, hogy kb. 35-40 % szárazanyag-tartalmú fonnyasztott füvet báláznak, majd egy célgép segítségével fóliába csomagolnak, amely a bálában levegőmentes környezetet tart, és így a takarmány normál módon megerjedhet. A módszernek számos előnye van a hagyományos szenázskészítéssel szemben: nincs szükség szecskázásra, szecskázógépre, taposógépekre, nem kellenek kiépített silók a tároláshoz stb. Ha a bálákon a felhasználásig nem sérül a fólia, úgy a tartósítás, tárolás vesztesége minimális. Feltétlenül perspektivikus módszernek tekinthető, amit jól érzékeltet, hogy az eljárás rohamosan terjed. Figyelemre méltó előnye, hogy kis állatlétszám esetén is lehetővé teszi a gazdaságos, kis veszteséggel járó gyeptermés-tartósítást és felhasználást.
Szénák
Számos takarmányféleségből készíthető széna, így a legkülönbözőbb pázsitfûfélék, az ősgyepek fajokban gazdag növényzete, a különböző szántóföldön termesztett pillangósok stb. megfelelő alapanyagot szolgáltatnak a szénakészítéshez. A szénák minőségét, mint minden tartósított takarmányét elsősorban az alapanyag minősége határozza meg, bármely növényfajból vagy fajokból készítünk szénát. A fajspecifikus jó minőség viszonylag fiatalon (bugahányás, bimbós) történő vágással érhető el. A takarmánytermesztőknek viszont világszerte hibás szokása a késői vágás, amikor a szárítás könnyebb, a hozam több, a minőség viszont gyenge. A takarmányérték ilyen esetben sokszor a jobb minőségû szalmákéhoz hasonló.
A húsmarhák takarmányozásában bármilyen szénaféle felhasználható, figyelembe véve azonban az ágazat sajátosságait, a szántóföldön termesztett pillangós és egyéb szénák gazdaságossági okok folytán kevésbé jöhetnek számításba. A húsmarhák fő széna-alapanyagául a gyepek szolgálnak.
Szalmafélék
A legnagyobb mennyiségben rendelkezésre álló szántóföldi melléktermékek a szalmafélék. Közös jellemzőjük, hogy táplálóértékük kicsi. Általánosan elfogadott, hogy a szalmafélék kis takarmányozási értéke az alacsony emészthető energia-felvétel következménye, amit a kis takarmányfelvétel és a rossz és lassú emészthetőség okoz. Mindez a növények érése során bekövetkező változások eredménye. Az érés előrehaladtával a növény szárazanyagában nő a rostos anyagok, a sejtfalkomponensek – hemicellulóz, cellulóz, lignin – mennyisége, csökken a fehérje, a nem strukturális szénhidrátok, az oldható hamu és karotin mennyisége. A szembetakarítás után visszamaradó melléktermékek főként sejtfalalkotókból állnak.
A szalmafélék hasznosításának a húshasznú állományokban konkrétan az a fő korlátja, hogy kizárólagos etetésük esetén a takarmányfelvétel tehenenként naponta nem több mint 4-6 kg. Az ezzel elért táplálóanyag-mennyiség nem elegendő, ezért a szalmafélék csak más értékesebb takarmányok etetése mellett használhatók fel racionális módon takarmányozási célra. Kifejlett tehenek adagjában napi 1-3 kg kalászos szalma lehet, vemhes üszőkkel legfeljebb 1-2 kg borsó-, esetleg zabszalma etethető, a kívánt fejlődés csökkenése nélkül. Egy éven aluli üszőkkel ne etessünk szalmát.
Kukoricaszár
A húsmarhatartás szempontjából a hazai viszonyaink között a kukoricaszár a legjelentősebb szántóföldi melléktermék.
A kukoricaszár legegyszerûbb és gazdaságos hasznosítási módja a kukoricatarlók húshasznú tehenekkel történő legeltetése. Az állatok különösen a szem betakarítását követően, illetve az egyes „szakaszok” legeltetésének megkezdésekor jutnak jelentős táplálóanyag-mennyiséghez, mivel a leesett, elveszett csöveket keresik és fogyasztják. A szártarlók legeltetésével, ha azok megfelelő mennyiségben állnak rendelkezésre, a legeltetési idény néhány hónappal meghosszabbítható. Az őszi vagy tél eleji szárlegeltetés vagy a szárszilázs etetése különösen előnyös a kora tavasszal, idényszerûen ellő húsmarhaállományokban.
A húshasznú szarvasmarhák hónapokon keresztül szártarlón történő tartása azonban csak úgy oldható meg, ha megteremtjük ennek feltételeit. Két alapvetően különböző módszer lehetséges. Egyik a hagyományos megoldás, amikor az állatállományt naponta a legelőre hajtják, ott őrzik, illetve villamos vagy stabil kerítések között tartják. A másik módszernél a szártarló a szárlegeltetési idényben egyben az állomány tartási helyéül is szolgál. Ez utóbbi előnyösebb, mivel korlátlanul legelhetnek, és az állatok hajtása miatt csapadékos idő esetén sincs taposási, talajrombolási kár a szántóföldön. A kukoricatarló általában jó tartási körülményeket is nyújt, melyeknek feltétele, hogy egy időben viszonylag nagy területen, kis állatsûrûséggel legeltessünk, (pl. 3 tehén/hektár). Mind a hazai, mind a külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy egy kifejlett marha kb. 100 m2 szártarlót igényel egy legelőnapra.
Kukoricaszár szilázs. A kukoricaszár a szem betakarításával egy időben általában még elegendő nedvességet tartalmaz ahhoz, hogy megfelelő aprítás után jó minőségû szilázs alapanyagot szolgáltasson. Ha a betakarított szár szárazanyag-tartalma túl magas, eléri vagy meghaladja a 45-50 %-ot, úgy azt célszerû nedvesíteni, vagy más nagyobb nedvességtartalmú anyaggal együtt silózni. Például répaszelettel keverten kiváló szilázs készíthető.
A bálázott, petrencézett kukoricaszár a szárszilázsnál olcsóbban készíthető. Takarmányértéke a hagyományos módon betakarított kévés szárhoz hasonló. Alapvető követelmény, hogy bálázáskor, illetve a petrencék készítésekor a leveles szár nedvességtartalma 28 %-nál kisebb legyen.
Abraktakarmányok
A húsmarhák abraktakarmányát jórészt a különféle gabonafélék szemtermése adja. Szerepe lehet még az olcsóbb fehérjetakarmányoknak, így az extrahált napraforgónak és egyéb ipari melléktermékeknek is. A húshasznú tehenek takarmányozásában az abrakfélék szerepe alárendelt, táplálóanyag-ellátásuk ezek nélkül is megoldható. Nagyobb a szerepük a borjak, az éves kor alatti növendék üszők és a növendék hízómarhák takarmányozásában.
Dr. Várhegyi József
Címlapkép: Getty Images
