Az őszi kalászosok vetésterületi adatait szemlélve az első helyen az őszi búza áll. E növényfaj vetésterülete 1,1-1,2 millió hektár körül változott az elmúlt években. A sort az őszi árpa követi 203-221 ezer hektáros nagyságrenddel, majd a triticale és a rozs következik, az előbbi emelkedő (130 ezer ha), az utóbbi stagnáló (50 ezer ha) területi részesedéssel. Az őszi vetésû kalászosok között található még a tönköly, a durum búza és a legújabban megjelenő őszi zab. Összegezve az egyes kultúrák vetésterületi adatait látható, hogy az őszi vetésû kalászosok a teljes szántóföldi növénytermesztésbe vont terület közel 36%-án díszlenek. Ha figyelembe vesszük a tavaszi kalászosok termesztési adatait, az így kumulált érték eléri a 42%-ot. A statisztika a gabonafélék közé sorolja a kukoricát is, melynek vetésterülete meghaladja az őszi búzáét. A kukoricát is magába foglaló vetésterületi részarány több mint 70%, ami már komoly növényvédelmi problémákat is felvet.

Pontos adatok még nem állnak rendelkezésre az idei ciklus hozamait illetően. Az azonban már megállapítható, hogy az utóbbi évtized legrosszabb terméseredményeit “produkálták” az őszi kalászosok. Az előzőekkel összefüggésben több észrevétel is tehető, a sikertelenség okaként több tényező megjelölhető. A meteorológiai tényezőkön – a csapadék ellátottságon, a magas napi hőmérsékleti értékeken, stb. – néhány lokális esetet kivéve alapvetően nem lehet változtatni, azonban a termesztéstechnológia során e tényezők hatását javarészt preventív módon befolyásolni tudjuk. Ilyen tényező lehet a vetésváltás, hiszen a korábban említett arányokat figyelembe véve a klasszikus elveket sem tartottuk be. A kalászosok a monokultúrát nem tûrik. A pillangósok rendkívül visszaesett vetésterületi aránya is “hiányzik” a természetes tápanyagvisszapótlás rendszeréből. A mértékadó talajrétegben uralkodó vízviszonyok nagy részben szintén a helyes növényi sorrenddel szabályozhatók, s e tekintetben is vissza kell utalni a kalászos-kapás kultúrák vetésváltásának szükségességére. Az okszerû mélységben végzett talajmûvelés befolyásolja a gyökerekkel átszőtt talajréteg vastagságát, ezáltal a kultúra által hozzáférhető tápanyag- és vízkészletet. A teljesség igénye nélküli sorból további két tényezőt emelünk ki. Az egyik a táblák gyomosodásának fokozódása, a másik a hazai mûtrágyaellátás disszonanciája. Az előzőekben javulás tapasztalható, az utóbbi téren tovább tart a kívántnál szegényesebb tápanyagellátottság, s ismerve a körülményeket e téren lényeges elmozdulásra nincs is kilátás. Az 1 táblázatban ismertetett országos adatokból könnyen kikövetkeztethető, hogy a kalászosok fajlagos hozamához szükséges tápanyagszükségletnek (kb. 50-55 kg/tonna szemtermés) a termelők legfeljebb csak mintegy 30-40%-át juttatják ki - ha kiszórják egyáltalán. További problémát jelent a tápelemek aránytalansága. Csak emlékeztetőül: a szárazságtûrés agrotechnikai befolyásolhatóságának egyik eszköze a növények okszerû kálium-ellátása.

A biológiai tényezők közül a tájba illő okszerû faj- és fajtahasználat szükségességét emeljük ki. E faktorok szintén komplexek. Ez azt jelenti, hogy olyan kalászos termesztése történjen egy adott táblán, mely a jó minőségi tulajdonságai mellett - az elvárható hozamot illetően - a legnagyobb termésre képes. A fajtahasználat tekintetében okszerûen kell a kiválasztást elvégezni, mert ez a garanciája annak, hogy a végfelhasználási célnak megfelelő termény előállításához a szükséges agrotechnikát hajtottuk végre.

1. táblázat
A hazai mûtrágyaellátás mutatói (Forrás: KSH 1990-2001)
Megnevezés	Évek
	1990	1994	1995	1996	1997	1998	1999	2000	2001
Ellátás hatóanyag (ezer t)	671	280	247	270	285	328	346	355	395
ebből Nitrogén	358	222	191	203	206	248	262	258	275
Foszfor	127	27	29	34	42	39	39	45	58
Kálium	186	31	27	33	37	41	45	52	62
1 ha-ra mg-i területre jut (kg)	104	46	40	44	46	53	56	61	67
1 ha-ra szántóra jut (kg)	127	56	49	54	57	65	69	74	82
Tápanyagok a felhasznált összes %-ában
Nitrogén	53	79	77	75	72	76	76	73	70
Foszfor	19	10	12	13	15	12	11	13	15
Kálium	28	11	11	12	13	13	13	15	16

A faj- és fajtahasználatra vonatkozóan a Mosonmagyaróváron folyó 2001/2002 évi kisparcellás kísérletek eredményeiből ismertetetünk néhányat. A 0,4 t/ha 15:15:15 arányú N:P:K-t alaptrágyaként és 34 kg nitrogén-hatóanyagot márciusban fejtrágyaként kapott őszi kalászosok termései fajonként és éréscsoportonként is eltérően változtak. A kísérletek eredményei szerint ebben az évben is az őszi triticale fajták között találjuk a legnagyobb termést elérőket, ezek közül a rekorder a Disco fajta, 10,32 t/ha szemtermést adott. A korai éréscsoportú államilag elismert őszi búza fajták szemtermései 7,41 és 9,91 t/ha, a középérésûeké 7,16 és 9,96 t/ha, a középkései érésûeké 5,24 és 8,14 t/ha között változtak. Látható, hogy a tenyészidőszak hossza ez évben negatív összefüggést mutat a hozammal. Az őszi durum búza fajták terméseredményei 5,47-8,57 t/ha közöttiek, ami 56%-nál is nagyobb termésingadozást jelent. Az őszi árpa fajták termései az őszi durumokénál is nagyobb mértékben (69,5%-os) változnak, hiszen azok jellemzői 4,85 és 8,22 t/ha között ingadoztak. A duna-öntés talajtípuson, ahol a kísérletek folytak, a 4,82-5,85 t/ha hozamú rozs fajták megdőltek annak ellenére, hogy a növényállományok magassága a korábbi években mértekhez képest 15-20 cm-rel is alacsonyabb volt.

A termelés jövedelmezőségének, a piacon való megmaradásnak a termés mennyisége csak az egyik, ugyan sokszor meghatározó eleme. A minőségi szemlélet térhódításával a fajtakiválasztás kritériumaiként is számításba veendő ismereteket is át kell adni a gazdálkodóknak, s e tekintetben még sok feladat vár a kísérletezőkre. Zavaró csak az lehet, hogy minden évjárat eredményez olyan kellemetlen “minőségi” tulajdonságot, mely az átvételnél egyértelmû hátrányba hozza a termelőt, s e hátrányt a “minősítő”, a kereskedő gátlástalanul ki is használja.

A termelés biológiai feltételrendszereit illetően a fajta szerepe a meghatározó. Az őszi kalászos fajok fajtaválasztéka nagyon jónak mondható, a kívánalmaknak megfelelő fajták a Nemzeti Fajtajegyzékből kiválaszthatók, s e kiválasztást jól elősegítik az OMMI által kiadott és évente megjelenő Leíró Fajtajegyzékek is.

Termeszthetőségi feltételek

A termeszthetőség és a termesztés feltételrendszereit illetően elsődlegesen a faji sajátosságokat kell kiemelni. Általánosságban a hasznosítási célnak, az adott hely ökológiai adottságainak és gazdaság méreteinek és eszközellátottságának megfelelően kell kiválasztani az adott növényfajt, és a fajta tulajdonságait figyelembe véve kell meghatározni a szükséges agrotechnikát. A feltételrendszereket illetően a fajok között elsődleges a talajminőség iránti eltérő igény. Ezen szempontot figyelembe véve a minőségi áru- vagy takarmánytermelés tekintetében a legigényesebb a búza, melyet az árpa, a durum búza, a triticale, a tönköly, végül a rozs követ. Ez a sorrend lehet mérvadó a talajokkal szembeni víz- és tápanyagszolgáltató képességekkel szembeni igényt illetően is, azonban azt a nézetet, hogy a felsorolás végén lévő kultúrák igénytelenek, ezért azoknak semmire sincs szükségük a gyakorlati gondolkodásból számûzni kell. Irányelvként érdemes a következőket figyelembe venni: a legjobb adottságú helyeken termeljünk árú búzát, e helyeken a minőség is garantálható megfelelő agrotechnika mellett. A gyengébb adottságú helyeken – de nem szélsőségesen rossz adottságok mellett - termeszthető bármely más kalászos, a választandó fajt a hasznosítás módjai determinálják. A takarmánygabonák közül a triticale potenciális termésproduktivitása a legnagyobb, azonban a legtöbb fehérjét egy meghatározott területegységen őszi árpával lehet elérni. A durum búza a melegebb, a rozs a homoktalaju tájak növénye. A tönköly a szélsőséges talajtípusok kivételével bárhol termeszthető, a tápanyagellátásával azonban a magas szervesanyagtartalmú talajokon vigyázni kell. A növényfajok termőtájak szerinti termeszthetőségének inkább a minőségi termék előállításánál van jelentősége. A külföldről származó fajták adaptációs képességét az OMMI is vizsgálja, a gyors fajtaváltás azonban indokolhatja egy-egy új fajta adott tájegységben történő előzetes kipróbálását. Ezzel elkerülhetőek olyan nemkívánatos események, mint ami az idei ciklusban is előfordult egyes, az atlanti klímából származó árpa fajtákkal.

Vetésváltás, vetésforgó

Intenzív gabonatermesztés csak megfelelő vetésváltással valósítható meg. Mint a korábbiakban már volt róla szó a gabonafélék nem bírják a monokultúrát. A tágabb értelemben vett vetésváltás során a kalászosok esetében használt fajváltás mindig kedvezőbb, mint az ugyanazon faj más fajtájának egymás utáni termesztése. Már a másodéves monokultúra is eredményezhet terméscsökkenést, ez azonban az esetek java részében még nem szignifikáns. A monokultúra minőségre gyakorolt hatása is fokozottabb. Ez az összetett hatás összefüggésben van a kórokozók és a kártevők felszaporodásával. A klasszikus vetésváltás rendje szerint a kalászosok jó előveteményei a kapások, ha azokat megfelelő időben takarítjuk be. Kiváló előveteményértékû minden egyéves pillangós a késő érésû szója kivételével. Az évelő pillangósok közül a lucernát a második kaszálás után célszerû feltörni. A kalászosok kiváló előveteménye a repce. Az utána következő őszi kalászos terméstöbblete nem egy esetben elérheti a 0,8-1,5 tonnát hektáronként. Ugyancsak kiváló elővetemény a mustár és az olajretek, közepes a kapások közül a napraforgó, a silókukorica és a korán betakarított cukorrépa. Rossz az előveteményértéke a szemes kukoricának, főleg akkor, ha csak későn – október közepe után - takarítható be.

Tápanyagellátás

A hozamokat és a minőséget meghatározó faktorok közül kiemelt szerepe van a tápanyagellátásnak, valamint a növényvédelemnek. Az őszi kalászosok talajtípustól függő tápanyagigénye között jelentős eltérések tapasztalhatók. A különféle talajtípusokon termesztett gabonafélék 1 tonna szemtermésre jutó fajlagos tápanyagigénye a három makroelemet figyelembe véve 28 és 93 kg között változik. A tápelemek közül a foszfor és kálium kijuttatatását mindig az elővetemény tarlójára kell elvégezni, rendszerint a második tarlómûvelés előtt. A tarlómaradványok tömegének és azok szervesanyag-tartalmának figyelembe vételével szükséges a nitrogén adagolása is, melyet leggyakrabban osztottan végeznek el. A kívánt alaptrágyaigény 50%-át célszerû a tarlóra kiszórni, a másik 50 %-ot a tavaszi növényápolási munkák időszakában juttatjuk a növényekre, vagy a talajra. Ez utóbbi attól függ, hogy milyen a növényállományok kora tavaszi fejlettségi állapota.

Talajelőkészítés

Az őszi kalászos növényfajok talajelőkészítési rendszere fajtól független. Sokkal nagyobb jelentősége van az előveteménynek, illetve annak betakarítási idejének, valamint az elővetemény által hagyott tarlómaradványok mennyiségének. A talajelőkészítés időpontja vonatkozásában szintén általános érvényû az az igény, hogy azt lehetőleg a betakarítást követően azonnal kezdjük meg. A tarlómaradványok "eltüntetése rendszerint tárcsával történik, melyet azonnal hengerezzünk. A tarló ismételt kezelésére az elhullajtott gyom- és kultúrmagvak kelését követően lehet szükség. E munka az első tarlóhántást követően 3-4 héttel később következik be. A hántást hengerezés kövesse. A korai elővetemények utáni tarlóápolási és alapvető talajelmunkálási teendőket követően, mely szántásos, vagy tárcsás talajelőkészítésből állhat, kerül sor a vetőágy előkészítésére. A szeptemberben, októberben betakaruló elővetemények után csak egyszeri tarlómunka történik, mely már akár szántás is lehet. Ez utóbbi esetben a betakarítás után azonnal szórjuk ki a szükséges mûtrágyát és a szántást legalább 22-25 cm mélyen végezzük. Száraz ősz esetén a szántást követően, vagy azzal egyidejûleg hengerezni is kell. Az alapvető talajelőkészítési munkát a faji tulajdonságokhoz igazodó vetőágyelőkészítési munkák követik. Ennek eszköze rendszerint a kombinátor. Rögös talajok esetén a kombinátorozást követően szükség lehet ismételt hengerezésre, majd újbóli kombinátorozásra.

Vetés

A különféle növényfajok talajelőkészítéséhez rendelkezésre álló idő részben az előveteménytől, részben azok vetési idejétől függ. Az őszi kalászosok közül legkorábban az árpát kell elvetni. Ennek optimális ideje szeptember közepe-vége. Az árpa után vetendő a triticale, a rozs, majd október első napjaiban a tönköly. A közönséges és durum búza optimális vetésideje október 20 körül van. A közölt vetésidők az optimumot jelentik, ettől a gyakorlatban sokkal későbbi vetések is történnek. Fő szabály az legyen, hogy az optimumnál későbbi vetések esetén a hozamcsökkenés kompenzálására a szükséges vetőmagmennyiséget növelni kell.

Vetéshez csak fémzárolt, csávázott vetőanyagot használjunk. A vetőanyagszükségletet a hektáronkénti csíraszámigény, az ezerszemtömeg, a vetőanyag csírázási- és tisztasági százaléka határozza meg. A számítást minden esetben magunk végezzük el, s vegyük figyelembe a fémzárjegyen lévő tájékoztató adatokat. Az árpa négyzetméterenkénti csíraszámigénye 500-550 db, a triticaléé és rozsé 500-520 db. Az őszi búza vetendő csíraszáma többek között a fajtától is függ, így javasolható, hogy a vetőmag-forgalmazótól kérjünk véleményt az optimális mértékszámra vonatkozóan. Javaslat hiányában az éréscsoportonkénti csíraszámigények: korai csoport 600-650 db/m2, középérésûek 600 db/m2, középkései érésûek 500-550 db/m2. A durumok vetőmagigénye szintén 550 db/m2. A tönköly búza reprodukciós képessége a kalászosok közül a legnagyobb, ezért a csíraszám a közölt időpontban vetett búza esetén 200-250 db/m2-nél ne legyen több.

A vetés mélysége inkább a talaj típusától, mint a növény faji tulajdonságaitól függ. Laza talajokon mélyebben (4-5 cm), kötöttebbeken 3-4 cm mélységre vessünk. A sortávolság 12 cm legyen. Mûvelőutas termesztés esetén a területen 12-18 m-ként mûvelőnyomot alakítsunk ki. Vetés után a talaj nedvességi állapotát figyelembe véve döntsünk a hengerezés szükségességéről. Nedves talajt ne hengerezzünk, abba a kelés feltételei egyébként is kedvezőbbek. Hengerezéshez inkább a gyûrûs hengert használjuk.

Növényápolás, növényvédelem

Az őszi kalászosok károsítói

Betegségek

A betegségekre vonatkozó leírások zömében a búzára vonatkoznak. Figyelemmel a kórokozók tápnövény körére megjegyezzük, hogy betegséget okozhatnak a többi gabonafélén és a füveken is. Vannak kórokozók, amelyek elsősorban az árpát vagy a rozsnövényt károsítják. A betegség megnevezése alapján ez a specializáció kifejezésre jut.

A búza csíkos mozaikvírus okozta megbetegedés 1985 óta ismert hazánkban. A fertőzött növények levelein jellegzetes szisztemikus, sokszor csíkokba rendeződött mozaikosodás látható. A beteg növények törpenövésûek maradnak. A vírus terjed mechanikai úton és ezen kívül levélatkákkal.

A búza törpülésvírus hazánkban régóta ismert, esetenként veszélyt okozó kórokozó. A beteg növényeket jellemzi a törpenövés, a levelek sárgulása és a feltûnő csíkosodás. Kísérő jelenségként találkozunk még levél-kanalasodással, barna foltosodással és hiányos kalászképződéssel. A kórokozó terjesztésében a kabócák különböző fejlődési alakjainak van szerepe.

A torzsgomba csapadékos időjárás alkalmával támadja a növények gyökérnyaki részét, ahol nyálkás rothadást okoz. A betegség gátolja a növény növekedését és bokrosodását. Fő kártétel a gyökerek korai elhalásával jellemezhető, aminek következménye a víz és a tápanyag felvétel mérsékelt volta, ill. teljes megszûnése. A megbetegített növények korábban kalászolnak, de a kalászokban csak léha szemek képződnek. A károsodás mértékét növeli a mélyfekvésû, nedves termőterület.

A szártörő gomba szintén a hûvösebb időjárású, mélyfekvésû, csapadékos területeken jelentkezik. A fertőzés járványszerû kialakulását elősegíti a monokultúrában való termesztés. A betegség kifejlődése érzékelhető az alsó szártagon látható hosszúkás, eliptikus, bemaródott halványszürke foltok alapján, amelyek szegélye enyhén sötétebb színû. A foltok a tenyészidőszak folyamán növekszenek, előrehaladott stádiumban szárölelővé válnak és végül ez okozza a szár törését. A gombának kedvező időjárási körülmények között a fertőzés még kalászhányás idején is bekövetkezhet.

A búza fuzáriózis a gabonaféléket minden fejlődési fázisában fertőzheti ezért okozhat csírapusztulást, gyökérrothadást és kalászfertőzést. A megbetegített növény gyökerei rothadnak és ilyenkor a szár talaj közeli részén nagy kiterjedésû barnulás jelenik meg éles határvonal nélkül. Csapadékos időjárás esetén a fertőzött növényrészeken rózsaszínû penészkiverődés látható spóratömeggel. A beteg növények kalászoláskor, a koraérés tünetét mutatják, ami könnyen felismerhető a kalász fehér színû elhalásáról. A kórokozónak kevésbé kedvező feltételek közötti érvényesülése nem terjed ki az egész kalászra, csak néhány kalászkára, ami azok elhalását eredményezi. A fuzárium fajok szaprofita módon élnek a talajban és csak akkor váltanak parazita életmódra, ha a gazdanövény valamilyen oknál fogva (oxigénhiány, tápanyaghiány, fagyhatás), gyengültségi állapotban van. A fertőződésre hajlamosító tényezők között szerepe van a kukoricának és a búzának, a borsónak és más egyéb, a fuzáriumokra fogékony előveteménynek. Mindezeken túl a betegség kialakulását elősegíti még a fertőzött talaj és a vetőmag, valamint a kedvezőtlen időben végzett vetés.

A fuzárium fajok által fertőzött növények termése és a belőle készült termékek emberre és állatra nézve egyaránt veszélyesek, mivel a fuzáriumok a nekik kedvező optimális környezeti feltételek között toxint termelnek.

A fekete rozsda hazánkban elterjedt, évenként eltérő mértékû fertőzést okoz. Ebből következik az, hogy 10-15 évenként járványszerû fellépés előfordul. A kórokozó által megbetegített növény asszimilációs tevékenysége csökken, emiatt a kalászokban képződött szemek hiányos asszimiláta utánpótlásban részesülnek és így azok ráncosak, csökkent sikértartalommal rendelkezők lesznek.

A kórokozó jellemző szaporító képletei megtalálhatók a száron, a leveleken és a levélhüvelyen. A pörsenések formájában szembetûnő telepek rozsdabarna színûek. A gombának ismert a köztes gazdája, a sóskaborbolya. Itt nem részletezett fejlődésmenet után a kialakuló ecidió spórák május hónapban kerülnek a gabonára és a légzőnyílásokon keresztül fertőznek. A fertőzés következtében alakulnak ki az uredo telepek, ahol uredospórák képződnek több nemzedékben. A nemzedékek számától és a spóra-termékenységtől függően kedvező feltételek között járvány alakulhat ki. A fejlődés során végül kialakulnak a fekete színû teleuto telepek, amelyek jellegzetes elhelyezkedése miatt a feketerozsdát szárrozsdának is nevezik.

A sárgarozsda az utóbbi években terjedőben lévő betegség és ezért jelentősége is megnövekedett. Előfordulására a csapadékos területeken lehet számítani. Az utóbbi években azonban olyan biotípusai is kialakultak ennek a kórokozónak, amelyek jól tûrik a magasabb hőmérsékletet, ami rögtön magyarázatot ad arra, hogy az utóbbi években miért következett be a kórokozó jelentőségének növekedése. A betegség felismerésére már május-június hónapokban lehetőségünk van, mivel a leveleken több cm hosszú, 2-3 mm széles sárga uredo telepek alakulnak ki. A tünetek egyaránt megtalálhatók a levél fonákon, a levél hüvelyen és a száron. A kórokozó megtámadja a pelyvaleveleket és ott is kialakulnak a jellegzetes tünetek, amiért ezt a betegséget pelyvarozsdának is nevezik. A fertőzött kalászban fejlődő szemek felülete ráncosodik, csírázóképessége csökken.

A vörösrozsda hazánkban a leggyakrabban előforduló levélbetegségek egyike, amiért levélrozsdának is nevezik. A kórokozó a leveleken kerek, felszakadozó epidermiszû, élénkvörös színû uredo (nyári) telepeket hoz létre. A telepek sokszor egymás mellett zsúfolódnak és a levél színén alakulnak ki. A vörösrozsda köztes gazdája a boróka. A kórokozó uredo spórái enyhe teleken az őszi vetéseken is képesek áttelelni és innét indulhat a járványszerû fertőzés. A rendszeres előfordulás miatt hazánkban a vetésterületek 60-90 %-án jelentkezik.

A lisztharmat hazánkban minden évben megjelenő betegség. Termésveszeséget kialakító hatásával különösen akkor kell számolni, ha a zászlós leveleket és a kalászokat is fertőzi. A beteg növények felületén penészbevonat látszik, amely a tenyészidő előrehaladtával egyre vastagabbá válik és okkersárgára, majd barnás-szürkére színeződik. Ebben a szövedékben jól látható apró fekete pontok a kleisztotéciumok. Kedvező időjárási feltételek között a tenyészidőszak folyamán kialakuló konídiumok láncfertőzést hozhatnak létre. A megbetegített növények levelei alulról felfelé haladva sárgulnak, majd elhalnak, ami végülis termésveszteséget okoz. A kórokozó fejlődésének kedvez a 18-22 °C hőmérséklet és a 80-90 % levegő relatív páratartalom.

A szeptóriás levél- és pelyvafoltosság korai fertőzés esetén a gabonaszemek nagy részét megbetegíti. A betegség tünetei először a talaj közelben lévő leveleken jelentkeznek apró foltok formájában, amelyek színe sárga, később barnuló. A kórokozó tovább terjed a növényeken és ilyenkor tüneteket láthatunk a nóduszokon, az internódiumokon és a pelyvaleveleken. A kórokozó terjedésének megfelelően a levelek száradása, pusztulása alulról felfelé következik be, aminek következménye végülis a csökkent értékû termés.

A kórokozó terjedését elősegítik a fertőzött növényi maradványok és a vetőmag. Ehhez a kórokozó számára kedvező feltételként járul hozzá a párás, csapadékos, szeles időjárás.

A búzakőüszög vagy büdösüszög tünetei virágzást követően láthatók az éréssel egyidőben, amikor a kalászokban a szemek helyén zömök puffancsok helyezkednek el. A puffancsokat szétnyomva zsíros tapintást és kellemetlen, rothadó halszagot érzékelünk. Az érés folyamán ezek a puffancsok megkeményednek, amelyek aratáskor szétszóródnak. A kombájnok verőlécei a puffancsokat szétszakítják, a kiszóródott spórák pedig megtapadnak az egészséges szemek csúcsán lévő szőrképletek között. Az elvetett szemeken a spórák csíráznak, majd a tenyészőcsúcsba hatolnak és együtt nőnek a növénnyel. A kalászokban kialakult magkezdeményeket támadják meg, amelyek elhalnak és helyükön fejlődnek ki az üszögspórákkal telt puffancsok. A fertőzés a növény habitusára is kihat, a fejlődésben elmarad, színe pedig kékes-zöldesre változik, virágzása részleges lesz.

A törpeüszög hazánkban 1952 óta fordul elő, különösen a baranyai gabonatermesztő területeken. A betegség tünetei júniusban ismerhetők fel, amikor tapasztalható már az internódiumok megrövidülése és a kalászok borzassága. A beteg növények az egészségeseknek mindössze ? és ¥-ét érik el, a szemek helyén pedig 3-4 mm nagyságú gömb alakú kemény, sötét üszöggolyók alakulnak ki. Ezek az üszöggolyók hasonlítanak a búza fonálféreg által okozott kártételre. Metszetkészítéssel eldönthető, hogy fonálféreg (sárga állomány), vagy üszög (fekete állomány) látható. A kórokozó terjedését kedvezően befolyásolja a savanyú talaj (4,5-5,0 pH), a nitrogén túladagolás és a sekély vetés.

A búza porüszög vagy repülőüszög könnyen felismerhető arról, hogy az egész kalász üszkös spóratömeget alkot. A beteg kalászok korábban törnek elő a levélhüvelyből mint az egészségesek. Ilyenkor a spóratömeget ezüstösen csillogó hártya borítja, ami az érés folyamán felszakad és ilyenkor a spórák szétszóródnak, mindössze a csupasz kalászorsó marad vissza. Az üszögspórák ekkor kerülnek az egészséges, virágzó kalászok bibéire és bejutnak az embriókba, ahol növekedésnek indulnak. Ez a folyamat a szem kifejlődéséig tart. A kifejlett szemben a micélium nyugalomba marad, a megbetegített, megfertőzött szemen elváltozás nem látható, ami így a vetőmagtételbe kerül. Vetés után a szem csírázásával egyidőben fejlődik a gomba és kalászolásra eljut a magkezdeménybe, amit elüszkösít.

Az árpa csíkos mozaikvírus hazánkban is előforduló kórokozó. A tünetek klorotikus foltokkal jelentkeznek, amelyek néha szürkén elszíneződnek. A megbetegített növény vontatottan fejlődik, ami kalászrövidüléssel és sterilitással jár együtt. A kórokozó átvihető mechanikai uton, de terjed maggal és pollennel is.

Az árpa vírusos levélfoltossága hazánkban szintén előforduló betegség. A fertőzött növények levelein világoszöld foltok látszanak, amelyek csíkokba rendeződnek. Súlyos fertőzés esetén a levelek elszáradnak. Átvihető mechanikai úton és a rágó szájszervû rovarokkal különösen a vetésfehérítőkkel.

Az árpa sárgatörpülés vírusa széles körben elterjedt, ami igen jelentős termésvesztés okozója lehet. Ez a kórokozó korai fertőzés esetén 50 % fölötti veszteséget okoz. Felismerését megkönnyíti a levelek aranysárga elszíneződése, ami esetenként még vörös színû változattal is jelentkezik. A fertőzött növények növekedésben visszamaradnak. Ez abból is adódik, hogy a gyökérzet hiányosan fejlődik. A beteg növények kalásza fejletlen és nem ritka a kalász sterilitás sem. A kórokozó mechnaikailag és az árpán élő levéltetvekkel terjed.

A lisztharmat a leggyakoribb árpabetegségek közé tartozik és ezáltal jelentős termésveszteséget okoz. A tünetek a leveleken, a levélhüvelyeken és a kalászokon is megtalálhatók. A fertőzött növényeken lisztharmatos penészbevonat látható, amelyben láncszerûen képződnek a konídiumok, később pedig a kisméretû fekete színû klesztotéciumok. A gomba terjedését elősegíti a sûrû állomány, a fogékony fajta, a nitrogén tőladagolás, a levegő relatív páratartalom (80-90 %) és a mérsékelten meleg időjárás.

Az árpa fedettüszög kalászolás idején szembetûnő. A beteg kalászok később jelennek meg, mint az egészségesek, ellentétben a porüszögökkel. A kalászokat és a szemeket ezüstös hártya fedi, amit a kombájn verőlécei szakítanak szét, a szétporló üszögspórák az egészséges szemek felületén tapadnak meg, vagy a talajba jutnak. A gombafertőzés mértékére növelő hatással van a csapadékos időjárás, a talajnedvesség és a kedvező hőmérséklet (14-25°C).

Az árpa valódi porüszög tünetei a növényállományban kalászolást megelőzően láthatóak. A fertőzött kalászok korábban jelennek meg mint az egészségesek, ennek következtében az érett üszögspórákat a szél juttatja a virágzásban lévő egészségesekre. A szétporlott üszögspórák helyét néhány nap múlva már csak a kalászorsó jelzi. Az üszöggomba bibefertőző, így tehát a fertőzött micélium a magban helyezkedik el, ami vetés után együtt fejlődik a csíranövénnyel, majd végül a kalászba hatol.

Az árpa törpe- vagy levélrozsda esetenként súlyos gazdasági károkat okoz. A korai fertőzés nagymértékben csökkenti az ezerszemtömeget Az uredotelepek a levéllemezeken találhatók meg apró narancssárga, barna színû pörsenések formájában. A betegség ráterjed a levél hüvelyre és a kalászra is. Köztes gazda az enyős sárma, aminek a gyakorlatban kiseebb jelentősége van. A gomba képes áttelelni a gazdanövényen is. A fertőzés mértékét és a terjedést kedvezően befolyásolja a csapadékos és viszonylag hûvös (15-22 °C) időjárás.

A rinhospóriumos levélfoltosság egyes árpatermesztő országokban 35-40 %-os termésveszteséget is okozhat. A tünetek leggyakrabban a levéllemezeken jelentkeznek sötét kékesszürke vizenyős formában. A tenyészidő előrehaladásával a foltok világosszürkére, sárgásbarnára színeződnek, közepük pedig kiszárad, ezért a szegély sötétbarna esetleg antociános lesz. A foltok alakja oválisan megnyúlt, esetleg trapéz alakú. Súlyos fertőzés esetén a pelyvalevelek is foltosodnak. A betegség járványszerû terjedés esetén levélpusztulást okoz, amitől a növények leforrázott jellegûek lesznek.

A rozs barnarozsdája rendszeresen előfordul a termesztő területeken. A kórokozó fellépését elősegíti a fokozott nitrogén ellátás és a korai vetés. A tünetek hasonlítanak a búza levélrozsdánál tárgyaltakhoz, azonban sötétebb színûek, általában csokoládébarna uredotelepek láthatók. Az 1-2 mm átmérőjû telepek néha már ősszel is jelentkeznek. A rozs érésének közeledtével teleutó telepek találhatók a levélfonákon, levélhüvelyen, amelyek fekete sorokba rendeződnek.

Az anyarozs mérgező alkaloida tartalma miatt élelmezésre és takarmányozásra nem használható. Ismert a gyógyászati hasznosíthatósága, mert alkaloidájából vérzéscsillapító és méhösszehúzó hatású készítményt állítanak elő. A rozs érésének időszakában a szemek helyén 1-3 cm hosszú, varjúköröm alakú lilásfekete színû szklerócium fejlődik.

A hópenész kiváltója a Fusarium nivale. A kórokozó szaporodásának kedvez a hûvösebb klima, különösen jelentős lehet a kártétele akkor, amikor a tél vastag hótakaróval fedi a vetéseket. A fertőzött állokmányokban kedvező bokrosodás ellenére sem fejlődik kellő számú kalász. A károsodott növény kalászában szorult, töppedt szemek képződnek. A megbetegedés már csíra korban is bekövetkezhet, ami gyengíti a csírázási erélyt. A csíranövények levelei dugóhúzó szerûen csavarodnak, a gomba vattaszerû, szennyes-fehér színû micélium szövedéket képez. Ez a micélium szövedék vastag hótakaró alatt tovább terjed. A megbetegített növények turgort vesztenek és fonnyadt állapotban a talaj felületére fekszenek. A korai fertőzés következménye a gyökérrothadás. A növények kalászolása idején is bekövetkezhet a fertőzés, amikor a virágrészek károsodnak és ilyenkor a kalász rózsaszínû lesz a penészkiverődéstől.

Károsító állatok

A fekete fûtripsz lárvái és imágói a kalászban lévő pelyvaleveleket és a viaszérésben lévő szemeket szúrják meg, majd azt követően szívják fel az oldatba hozott táplálékot. Ennek következménye a szemek minőségi károsodása.

Az osztrák-, a mórpoloska és a csőrös, valamint a csíkos szipolypoloska együttesen egy populációban fordul elő és szúró-szívó szájszervük segítségével táplálkoznak a növények levelein, a vezérhajtásokon, a hasban lévő kalászokon és a kalászban lévő szemeken. A szúrás helyén barna elhalt tûszúrásnyi pont látszik, amelyet léziószerûen vesz körbe sárguló, fehéredő, majd barnuló folt. A poloskák a szúrást követően fehérjebontó enzimeket fecskendeznek be a nyállal együtt és ezt követően szívják fel a táplálékot. A nyálmaradékok toxikus hatásának következménye a foltosodás. Súlyos kártétel következménye lehet a kalászolás elmaradása. Abban az esetben, ha a poloska a hasban lévő kalászt szúrja meg, annak következménye a szúrás feletti kalászrész elhalása lesz. Az ilyen jellegû károsodás következménye a zászlós kalász. A tejes érésben lévő szemekkel táplálkozó poloskák tevékenységének eredménye az aszott szemek képződése. A viaszérésben károsított szemeken kör alakú fakó folt látszik, ami jelzi a liszt minőségének romlását.

A törpe gabonakabóca imágója és lárvája ugyancsak szúró-szívó szájszervvel táplálkozik, aminek látható következménye a szúrás helyét körülvevő fehér, majd sárguló, később pedig vörösödő foltosodás. A szúrás gyakoriságától függően a sárgulás a teljes levéllemezre és csíranövényre is kiterjedhet. A kártétel súlyosságától függően a kalász hasban maradhat.

A gabonán táplálkozó levéltetvek több fajával kell számolni. Közöttük fordul elő a gabona-, a zab-, a zöldgabona- és a sárgászöld rózsalevéltetû, amelyek mindegyike tömegszaporodásra hajlamos kedvező ökológiai körülmények között. Táplálkozásuk hatására a leveleken kisebb torzulás figyelhető meg, valamint sárga színváltozat és a kifakulás. A levéltetû kolóniák kialakulása esetén a táplálkozás okozta mechanikai sérülés és a táplálék elvonás miatt a levelek elpusztulnak. A kolóniákban előforduló levéltetvek a növény növekedéséhez és a termésképződéshez szükséges tápanyagokat vonják el, ezért a termés mennyiségi és minőségi károsodást szenved.

A levéltetvek estében jellemző közvetlen kártételek mellett a közvetett kártételekkel is kell számolni, ami a betegségek között leírt vírusok terjesztésével van összefüggésben.

A gabonafutrinka lárvái és imágói egyaránt károsítanak a gabonaféléken. A lárvák már augusztus végén, szeptemberben jelentkeznek a füves területeken (pl. árokpart) valamint az árvakeléseken. Ezek a lárvák később az őszi vetéseket károsítják, ami jelentkezhet foltszerûen vagy frontális támadás formájában. A lárvák élőhelye az általuk elkészített talajcsövekben van, ahova a fiatal növények leveleit behúzzák és azokat csócsárolják. A fiatal növények így teljesen megsemmisülnek, amit kisebb gubancszerû elhalt csomó jelez, ami a visszamaradt levélerekből képződik. A lárvák a kártételt télen vastag hótakaró alatt is folytatják. Ilyen esetben tavasszal hóolvadás után néha nagy, esetleg több hektár növény- mentes területtel találkozunk. Az imágók kártétele kalászolás időszakában érvényesül. Fénykerülő állat lévén az esti-éjszakai órákban tartózkodik a kalászon és ilyenkor a szemek megrágásával veszi magához az érési táplálkozáshoz szükséges tápanyagokat, aminek következtében a magtermést csökkenti. Az imágók nap közben talajrögök alatt tartózkodnak.

A cserebogár és a szipolyfajok pajor típusú lárvái a talajban élnek és a növények gyökereivel táplálkoznak, aminek következtében a fiatal növények elpusztulnak. A cserebogár imágói nem károsítják a gabonaféléket, a szipolyok viszont igen. Napsütéses déli órákban aktívan táplálkoznak a kalászokban lévő szemekkel. Kártételüket az is fokozza, hogy kapaszkodás közben az érett kalászokból kirugdalják a szemeket.

A pattanóbogarak drótféreg, a gyászbogarak, a szemétbogarak áldrótféreg típusú lárvái a talajban lévő növényi gyökerekkel és elvetett magvakkal táplálkoznak. Táplálkozásuk ebben a kezdeti fejlődési állapotban növénypusztulást, tőszám csökkenést eredményez.

A vetésfehérítő bogarak az utóbbi 2 évtizedben nagy egyedszámban táplálkoznak a gabonafélék levelein. Kártételük tapasztalható ezen kívül még a füveken és a kukoricán. Az imágók a levélerek között hossz-irányban átrágják a levéllemezt, a lárvák pedig hámozva táplálkoznak. A lárva kártétel következtében kifehérednek a levelek ezáltal megszûnik az asszimilációs tevékenység és így a növény nem tudja azokat a szerves vegyületeket előállítani, amelyek transzlokációjának eredményeként telitődnek a gabonaszemek. A kártétel mértéke egyes területeken vagy táblafoltokon a teljes növényállomány kifehéredését eredményezi, ami együtt jár a termés elmaradásával.

A vetési bagolypille lárvája a mocskospajor különösen az ősszel kelő vetésekben okozhat mérhető károkat. A második nemzedék lárvái nappal a talajrögök alatt, valamint a felső poros rétegben tartózkodnak és csak borult időben vagy az esti-alkonyati órákban jönnek felszínre, amikor a fiatal növények leveleit foltosan vagy teljes egészében tarrá rágják. Gradáció rendszertelenül, de mégis bekövetkezik hazánkban esetenként 3-5 vagy 8 évenként. A fénycsapdákkal előre lehet jelezni a lepkerajzást, aminek alapján ellenőrizhető a lárva egyedszám alakulását. Az első kártételek jelentkezésével egyidőben célszerû a védekezés végrehajtása a nagyobb mértékû tőszámcsökkenés megakadályozása érdekében.

A fritlégy lárvái ősszel és tavasszal károsítják a vezérhajtást. A tenyészőcsúcs körül a szár belsejében táplálkoznak. A károsodott vezérhajtás levelei sárgulnak és azt meghúzva a sérülés helyén elszakad. A nyári nemzedék lárvái a gabonaszemekben fejlődnek ki és azokat kiüregesítik. Egy lárva egy szemet fogyaszt el fejlődése során.

A csíkoshátú búzalégy lárvájának őszi és tavaszi kártétele következtében a gyökérnyaki részen hagymaszerû duzzanat alakul ki, a levelek sárgulnak, majd elszáradnak. A károsodott növény vagy elpusztul, vagy a kalász hasban marad. A nyári nemzedék lárvái a kalász és a felső nódusz közötti szárrészben táplálkoznak, aminek következménye kalászpusztulás. A kalász pusztulását egyetlen nyû-típusú lárva okozza.

Az ugarlégy fejlődése eltér a többi gabonalégyhez viszonyítva, mert tojás alakban telel a talajban és ezért a lárvák tavasszal a bokrosodás időszakában jelentkeznek. A károsítás a vezérhajtásokat és a fejlettebb oldalhajtásokat érinti. Egy lárva 5-6 vezér és oldalhajtást tesz tönkre.

A közönséges szalmadarázs lárvája a gabonafélék szárában él, annak belsejét kalásztól lefelé haladva a talajszintig végigrágja. A nóduszok átrágása miatt a szél kidönti a gabonát, ami a fertőzés mértékétől függően kuszált állapotot tükröz.

Az ürge lokális területeken gócszerû előfordulással jelentkezik, ahol tövig rághatja a fiatal növényeket. Érés idejént a gabonaszemeket téli tárolásra vackába begyûjti.

A hörcsög foltokban rágja a gabonát. Szárba szökés után szétrágja a kalászokat. A növény szárát letapossa és téli készletet gyûjt.

A mezeipocok a talajfelszín alatt készíti vackát és a hozzá csatlakozó járatokat. Felszaporodásának folyamatában csoportosan él és gócokat alkot. Az őszi-tavaszi gabonát gradáció esetén lerágja. Érési időszakban is a magvakkal táplálkozik.

A gímszarvas, a dámvad és az európai vaddisznó az erdő közelben lévő gabonaterületeken kártevőként jelentkezik, elsősorban a kalászérés folyamatában. Ebben az időszakban rudkik és kondák jelenthetnek meg a területeken, ami együtt jár taposási és termésfogyasztási kártétellel. A gímszarvas és a dámvad kalásszal együtt elfogyasztja a benne lévő magvakat. Az európai vaddisznó pedig jellegzetesen „bagózva” táplálkozik.

Az európai vaddisznó az ősszel kelő vetéseket túrásával is károsíthatja, amikor a talajban élő drótféreg és a pajor típusú lárvákat keresi ill. fogyasztja.

Gyomnövények

A gabonafélék gyomnövényei között megtalálhatók a keskeny és széles levelû kétszikûek, az 1 éves egyszikûek, az évelő két és egyszikû gyomnövények, amelyek helyi adottságtól függően különböző mértékû borítással jelentkezhetnek. A gyomosodás megakadályozásának egyik szempontja a jól alkalmazott agrotechnika. A feketén tartott jól beérett talaj a folyamatos mûvelés közben elpusztított csíranövények miatt csökkentett gyommag-készlettel rendelkezik.

A preemergens (október eleje) és az őszi u.n. korai (november vége) postemergens gyomirtás jó hatást biztosító gyomirtó szerek alkalmazásával egyaránt mérsékli a magról kelő egy és kétszikû gyomnövényeket. Tavasszal (április) postemergens gyomirtás gyökéren keresztül is ható herbicidekkel (tekintettel az időjárási körülményekre) elvégezhető. A levélherbicidek esetén azonban meg kell várni a gyomok kelését, különösen az árvakelésû napraforgóét. A levélberhicidek kijuttatásakor – a hatékonyság érdekében – nagy cseppméretet kell biztosítani, hogy minél inkább leperegjen a gabona viaszos leveléről, ugyanakkor több maradjon a kétszikû gyomnövények levelein.

A gabonafélék integrált védelme

gabonatermesztés során évényesítsük a vetésváltás elvét, ami csökkenti a károstó szervezetek (kórokozók, kártevők) életben maradási esélyét,

az elővetemények talaját a növények betakarítása után fel kell szántani, ezzel hozzájárulunk a szervesanyag maradvány gyors lebomlásához és a kártevők pusztulásához,

a talajelőkészítés során kikelt árvakeléseket (monokultúra) és gyomnövényeket talajmûveléssel meg kell semmisíteni,

a tápanyag utánpótlás mértékét úgy állapítsuk meg, hogy ne kerüljön sor nitrogén túladagolásra,

tarlóégetést ne alkalmazzunk. A visszamaradt szervesanyag gyors lebomlásáról gondoskodjunk,

a termesztés során rezisztens fajtákat alkalmazzunk,

vetésre fémzárolt, csávázott vetőmagot alkalmazzunk,

vetés előtt a talajmûvelések során felvételezéssel állapítsuk meg a talajlakó kártevők egyedszámát és attól függően alkalmazzunk talajfertőtlenítést. Talajfertőtlenítésre akkor kerüljön sor, ha a fitofág drótférgek egyedszáma 3-4 egyed/m2,,a pajoroké pedig 1-2 egyed/m2. A talajfertőtlenítő szerek kijuttatása megtörténhet vetés előtt, amikor gondoskodni kell az azonnali talajba dolgozásról és vetéssel egy menetben kombinált vetőgéppel,

az állománykezelések taposási kárának megelőzése érdekében alkalmazzunk mûvelő utas termesztést,

mezei pocok gradáció esetén gondoskodjunk a hatékony védekezési megoldásról,

a gabonafélék gyomosodásának megakadályozása megkívánja – területi adottságoktól függően – a preemergens vagy postemergens gyomirtást,

a gabona állományokban keléstől betakarításig előfordulhatnak járványt okozó kórokozók és gradációs veszéllyel együtt járó kártevők. Ellenük a védekezés akkor lesz hatékony, ha azt a járvány ill. gradáció kialakulását megelőzően végezzük. Az erre alkalmas készítmények a kórokozó és a kártevő fajtól függően rendelkezésre állnak.

Betakarítás

Az őszi kalászosok betakarítási munkálatai az országon belül jelentős időpont-eltolódással következnek be. Az ország déli és dél-keleti tájegységein ez az időpont akár 2 héttel is korábban bekövetkezhet, mint a nyugati, vagy északi tájakon. A betakarítás ideje évjáratonként is változhat. Jó példa erre az idei szezon, amikor az ősziek betakarítása már jóval Péter-Pál napja előtt megkezdődött, Magyaróváron például június 24-én. Az őszi vetésû kalászos fajok érési ideje között is jelentős időeltolódás van, mely a fajták között is kimutatható. Ez nagyon fontos fajtabélyeg, s ez a fajták rendszerezésének alapja. Legkorábban a korai érésû őszi árpa fajták érnek, melyet a középérésû árpa fajták, s a korai éréscsoportú őszi búza fajták érése követ. A középérésû búzák érési ideje rendszerint megegyezik a triticale, a durum búza és a rozs fajták érésével. Az őszi kalászosok közül legkésőbben a középkései búza fajták, majd végül a tönköly érik. A tenyészidő hossza rendszerint pozitív összefüggésben van a fajták hozamával, de mint a bevezetőben is volt róla szó ez évjáratonként eltérő eredményekhez vezethet. A szemek 14-15%-os nedvességtartalom mellett egy menetben betakaríthatók. A betakarítás eszköze a kombájn. Az aratás napi munkáinak szervezését a szemek nedvességtartalma határozza meg, ami napszakonként is nagymértékben változhat. A betakarítás ideje alatti szemnedvességmérésnek a tárolótér kialakításában és a termény későbbi kezelésében van nagy szerepe. Csak nagyon ritkán, s akkor is főleg a vetőmagtermesztésnél lehet szükség mesterséges szárításra. A szem szárítás alatti hőmérséklete befolyásolja annak minőségét, valamint a csírázóképességét. 16%-os nedvességtartalom esetén a 65 oC-ot, 18%-nál az 59 oC-ot, 20%-nál az 53 oC-ot, 22%-nál a 47 oC-ot és 24%-nál a 40 oC-ot nem szabad a szem maghőmérsékletének túllépnie. A betakarítást követően a termesztéstechnológiai folyamatok véget érnek, azonban a tárolás folyamatos ellenőrzést követel. Helytelen tárolás esetén ugyanis romlik a szem beltartalmi értéke, megnövekedhet a garmadában lévő szemek fuzáriumos fertőzöttsége. Tartós tárolásra csak 12-13%-os nedvességtartalmú gabona alkalmas. E kedvező érték eléréséhez a garmadában tárolt terményt szellőztetni szükséges. A garmada magasságát alapvetően a szem víztartalma, a szennyező anyagok mennyisége, valamint a szemek pelyvával való zártsága határozza meg. Erős szennyezettség esetén célszerû a tartós tárolásra kerülő anyagot előtisztítani.

Mosonmagyaróvár, 2002 július

Dr. Kajdi Ferenc
Dr. Kuroli Géza

Címlapkép: Getty Images