Hústípusú fajták

A húsirányú szakosodás talán a „legkönnyebb“ iránya a specializálódásnak. Adott egy heterogén anyai vonal, azzal keresztezünk egy intenzív hústípusú kost és már az első nemzedékben látványos javulás mutatkozik az árualapon.
A kérdés ezután az, hogy melyik fajtát válasszuk a sok lehetőség közül?
Van, aki a színesfejû fajtákra esküszik, van aki a nagy testben, hosszú lábban találja a megoldást.
A fajta megválasztásának és a hústermelésnek alapvető törvényszerûségei vannak, melyeket elsősorban a tartási és takarmányozási feltételeik és saját lehetőségeink határoznak meg. Ezért nem az állat színe az alapkérdés, bár egyes értékesítési időszakokban ez is jelentős szempont lehet.

Német húsmerinó:
Kialakulása az 1800-as évek közepére tehető, amikor angol (leicester és southdown) és francia (ile de france, merinó precoce és rambouillet) fajták használatával alakították ki a fajta alapjait. Ekkor egy versenyképes, a piacon biztonsággal értékesíthető, koraérő, jó húskitermeléssel rendelkező fajta kialakítása volt a cél, melynek eszköze a rokontenyésztés és konzekvens szelekció volt.
A II. világháború után Németország kettéválásával a tenyésztés iránya is kettészakadt. Így kialakult egy gyapjúban finomabb, nagyobb nyírótömeggel rendelkező, viszont húsformáiban szerényebb ún. NDK húsmerinó, valamint a hústermelő képesség további növelésére törekedő ún. NSZK húsmerinó.
Az előbbinek a gyapjútermelését az ezirányú szigorú szelekció mellett a szovjet finomgyapjas fajták esetenkénti használatával végezték. Az anyák élőtömege 70-80 kg, a kosoké 110-130 kg volt, míg nyírótömegük átlagosan 6-7 kg-ra volt tehető.
Az utóbbinál a jó húsformákra szelektáltak, s a keletfríz használatával a tejtermelés javítására is nagy hangsúlyt fektettek a nemesítők.
1990 óta a fajtát ismét egységesítették, a tenyészcél ismét közös lett, s a jövőt a hústermelés irányába helyezték. A mennyiségi eltérések miatt a tenyésztők elsődleges célja a fajta homogenizálása.
A német húsmerinó hazánkban talán a legismertebb keresztezési partner, közel ötezer német húsmerinó anya termelését regisztrálta a Magyar Juhtenyésztők Szövetsége.
Sikere – jó húsformái mellett – a merinó jelleggel, valamint jelentős genetikai tartalékaival magyarázható. Évente átlagosan 30- 40 import kos kerül a magyar juhtenyésztés vérkeringésébe.
A német húsmerinó mindkét nemben szarvatlan, a fej középnagy, széles, fülei viszonylag nagyok. A nyak izmolt, rövid. A hát feszes, egyenes, hosszú és széles. A vállak izmoltak. A törzs hengeres és mély. A far és ágyék izmolt, bár hossza esetenként kívánnivalót hagy maga után. A combok teltek, izmoltak, a hátulsó lábak gyakran dongássak. A merinó jellege miatt a gyapjú minőségére figyelemmel kell lennünk. A gyapjúszál vastagsága nem kerülheti el a 28 mikront.
Az anyák élőtömege 70-80 kg, a kosoké 100-120 kg. A fajta szaporulati aránya 130-140 %. A fajta szezonális jellegû, sûrített elletésre erős szelekcióval fogható.
A német húsmerinó előnyei mellett azért néhány tulajdonsága javításra szorul, úgymint a szaporaság, a legelőkészség.

Suffolk:
A 1810 óta önállóan elismert fajta nevét az angol Suffolk grófságról kapta. E grófság nagy hírnévre tett szert a juhtenyésztésén túl a lótenyésztésben is. Hasonló névvel lófajta is ismert az irodalomban.
A juhfajta kialakítása a parlagi, szarvat viselő norfolk anyajuhok és southdown kosok keresztezésével kezdődött, majd a következetes angol szelekció és ivadékvizsgálat adta meg az angol változatnak mai megjelenési formáját és tulajdonságait.
Az elmúlt évszázad elején a fajtát az USA-ban is tenyészteni kezdték az ottani elképzelések szerint. Ennek eredményeként egy robosztus, nagyobb rámával rendelkező változat alakult ki, amely ma már önálló névvel rendelkezik. Ez az USA suffolk.
De nem csak e két változata ismert. A szakma egy kevésbé elterjedt változatát is ismeri francia suffolk elnevezéssel, melynek jelentősége szerényebb.
A suffolk feje és lábvégei fényes fekete rövid szőrrel fedettek. A fejük finom vonalú, nem túlzottan széles, orrhátuk domború, füleik nagyok lógóak. A nyak rövid, izmolt, a mellső lábak függesztése masszív, erősen izmolt. A hát széles és hosszú. Az ágyék és a far izomban gazdag, széles. A törzs hengeres, mély. Csontozata kifejezetten erős, gyors növekedési eréllyel rendelkezik.
A két változat között szembeötlő különbségek a magassági méretekben vannak. Az USA-változat vázszerkezete – különösen lábai – messze meghaladják az angol, ún. down (rövidebb lábú) változatot. Ez a különbsége erősen érezhető a bárányhizlalásnál. Az angol apai háttérrel rendelkező bárány az olasz piaci kategóriákba (20-24 kg testtömeg) tökéletesen illeszkedik remek húsformáival. Az USA apai hátterû bárány húsjellege leginkább 30 kg felett imponáló, nagy kifejlettkori élőtömege miatt. Fiatalabb állatoknál a csövescsontok hossza és a fej nagysága szembetûnő.
Az USA-változat szelekciójának fontos eleme a szaporaság, ami a hazai viszonyok mellett is megközelíti a 160 %-ot.
Kitûnő keresztezési partner, kiváló anyai tulajdonságokkal és legelőkészséggel rendelkezik. Magyarországon két fajtaátalakító keresztezés, a „Horfolk” és a „Siófolk”, alapját is képezte.

Német feketefejû húsjuh:
A századforduló utáni években intenzív tenyésztési hullám vonult át egész Európán, amit főleg az angol fajták szinte kizárólagos egyeduralma hívott életre. Az angoloknál minden valamit magára adó grófság bejegyezte magát az agrárium bibliájába, ami divatot formált a szigetországon kívül is.
Így alakult ki az angol Oxford down fajta hatására a német feketefejû, amit a hazai szakma csak egyszerûen „schwarzkopf”-nak nevez.
A suffolktól egy kissé durvább fajtáról van szó. A külső megjelenésében az angol suffolkhoz áll közelebb ún. down jellege miatt.
A fejét és lábvégeit feketeszálú és színes felszőrök boríthatják. A homloka széles, feje rövid. Nyaka kifejezetten rövid, izmolt. A váll széles, izmolt. Teste hengeres, izmolt, a far hosszú, széles és mély.
Nehéz ellés esetenként előfordul. A külső megjelenési formájával ellentétben faggyúsodásra hajlamos.
Javításra szorulnak az anyai tulajdonságok és a legelőkészség.

Ile de France:
A fajta alapjait 1839-ben rakták le, amikor is a rambouillet anyákat angol leicester (disley) kosokkal fedeztették, majd az utódokat húsformáikra szelektálták. A szelekció bázisát azzal növelték, hogy a kosokat már 1850-től köztenyészetekben, vágóbárány előállításra, használni kezdték. Így rengeteg hasznos információhoz jutottak, amit a tenyésztés irányításában fel tudtak használni. A fajtának ekkor még Disley merinó volt a neve. 1920-tól használatos a mai elnevezése, valamint ez a törzskönyvezésének kezdete is.
A feje rövid és széles, de nem durva, fülei középnagyok. A nyak rövid, izmolt. A mellkas széles és mély, a törzs hengeres és hosszú. Az ágyék és far jól izmolt. A lábak masszívak, szilárdak.
Az Ile de France fehér gyapjút növeszt, rövid szőrei is fehérek így cseppvérkeresztezésben is használhatók remek tulajdonságai. A fajta egyik legnagyobb értéke a szaporasági mutatói mellett az aszezonalitása. Jól viseli az extenzív tartási rendszert, jó legelőkészséggel rendelkezik.
Sajnos a hazai fajtapalettán nem az értékeinek megfelelő helyet foglalja el.
Ma a világ mintegy 32 országában tenyésztik kitûnő eredményekkel. Mivel kitenyésztésének helye a magyar klímával analóg, különösebb honosítási problémával nem kell számolnunk.

Texel:
A holland Texel-szigeten kitenyésztett fajta. Vágási tulajdonságai a világon a legjobbak. Mai formájához a parlagi fajtát keresztezték az angol húsfajtákkal, a leicester-rel, a lincoln-nal valamint a southdownnal. A tenyésztés szigorára jellemző, hogy a szigetre 1845-től tilos volt idegen fajtát bevinni.
Az ott uralkodó óceáni éghajlat dús legelőket eredményez, ami a fajta honosodását nehezíti. Nem kedveli a zárt tartást, viszont az erős napsugárzásnak kitett legelőktől is védenünk kell. Tisztavérû tenyésztését kis populációban javasoljuk, valamint elsősorban keresztezési partnerként. Legelőkészsége, takarmány-hasznosítása, húsformái, valamint szaporasága is kiváló. Húsa nem faggyúsodó, ízletes. Szezonális fajta.

Charollais:
A fajta gyökerei a XIX. századba, a Saone és Loire menti legelőkre vezethetők vissza. A helyi fajták nemesítésében, a korábban több fajta kialakításában említett angol leicester játssza ismét a főszerepet.
A kialakításának elsődleges célja egy olyan intenzív húsfajta kialakítása volt, ami elsősorban legelőre alapozottan építi testét, minél kevesebb gazdasági abrak felhasználásával. A további cél az volt, hogy a tömegtakarmány jelentős részét is legelve vegye fel. A sikereket újabb célok követték, a szaporaság az anyai tulajdonságok, a korai tenyésztésbevétel, valamint a hústermelőképesség. Nagyon komplex feladatsor, de a bizonyíték a fajta elmúlt húszéves offenzívája. A charollais rég nem tapasztalt sikereket ért el nemcsak Európában, hanem a többi kontinensen is.
Pannon húsjuh: (PH ‘94)
A kaposvári Agrártudományi Egyetem kutatói 1990-ben egy új koncepcióval álltak elő. Az itthon fellelhető húsfajták felhasználásával egy olyan konstrukció előállítása volt a cél, amely a heterózishatás tökéletes kiaknázása mellett az árualapot gyorsan javítani tudja. Az első lépésben a német húsmerinó anyákat texel kosokkal, majd a nőivarú egyedeket a második lépcsőben suffolk kossal fedeztették. A siker nem maradt el. A PH ‘94 egy nagyon ellenálló, jó húsformákkal, anyai tulajdonságokkal rendelkező fajtakonstrukció, melynek az alapjai már megvannak, viszont elterjedésére még néhány évet várnunk kell.

Bábolna tetra:
A hústermelés javítását klasszikusan kétféleképpen végezhetjük el. Vagy a húsformák javításával, vagy a húsmennyiségével. Ez utóbbi lehetőségnek egy tökéletes képviselője a magyarországon kialakított szapora fajta.
Kialakításában fontos szerepet játszott a finn landrace, valamint a romanov és természetesen a szaporaságra szelektált magyar merinó. A fajtát 30 év óta idegen vér bevitele nélkül tenyésztik. A legfontosabb értékei a szaporasági mutatók mellett (könnyen ellő, magas hasznosult szaporaság) a tejtermelő képessége, valamint a jó legelőkészsége.

Romney marsh:
A fajtaismeretünk nem lenne teljes e fajta ismertetése nélkül.
A romney mintegy 700 éves múltra tekint vissza. Az angol Kent grófságban formálták a maivá e hosszúgyapjas húsfajtát.
A kent kifejezetten jó legelőkészséggel bír, ellenálló és kedvezőek a húsformái is.
Az irodalom hazai használatát elsődlegesen a gyapjútermelése végett helyezte a figyelem fókuszába. Fontos szerepet játszott a 70-es években az ún. Zselici merinó gyapjútermelésének kialakításában.
Ausztráliában és Új-Zélandon a mai napig is többezres nyájakban legelnek a kontinentális és gyenge fûhozamú legelőkön.

Tejelő fajták

A juhtenyésztés örökös dilemmája a gazdaságosság. A mai instabil, kiszámíthatatlan „egypiacos” bárányértékesítés, az elhanyagolható belső fogyasztás új kitörési pontokat keres. Ez lehet a minimális ráfordítással szezonban értékesített kitûnő minőségû bárány, valamint az ismét felfedezett juhtej is.

Lacaune:
A lacaune talán a legismertebb tejelő juhfajta, főként azzal a kiegészítéssel, hogy a méltán világhírû, egyedülálló ízhatásokat felvonultató Roquefort sajt kizárólagosan a lacaune tejéből készül.
A fajta 1847 óta törzskönyvezett, tej- és húshasznosítású fajta. A lacaune erős testalkatú finom, nemes megjelenése ugyanakkor szilárd szervezetet sugároz. Feje száraz, gyapjútól mentes, orrának profilvonala domború. Fülei nagyok, lelógóak. A teste erős csontozatról árulkodik, a tejelő jellegnek megfelelően. Gyapjúval fedett testfelülete viszonylag szerény, de vérmérsékletéből adódóan ez többletenergiát nem emészt fel.
Tejtermelése 150 napos laktáció alatt 350 liter körüli. A modern árutermelő juhászatokban az anyai vonal kialakításában fontos szerepe lehet. Testalakulása és tejtermelése nagy lehetőségeket rejt magában. Választás utáni elapasztása különösebb probléma nélkül megoldható.
Meg kell említenünk a fajta kizárólagos húsváltozatát is.
Az 1950-es években a fajta válaszút elé állt. A tenyésztők egyik tábora a tejtermelés specializálódására, míg a másik tábor a hústermelésre voksolt. Ezért a tenyésztési irány is kettévált.
A tejtermelő lacaune már eredményeivel bizonyította értékeit, feltehetően az elkövetkező évben, években a hústermelő változat is bizonyítani tudja fantasztikus irodalmi adatait.

Awassi:
Az Arab-félsziget és Mezopotámia zsírfarkú, kevertgyapjas fajtája. Több Európában ismert fajta kialakításában játszott szerepet.
Színe a sárgától a vörösön át egészen a kávébarna árnyalatig elfogadott, bár általában a bundája fehér. A feje erőteljes, szembeötlően domború, ún. „Ramszesz” orr.
A kosok csigás, az anyák gyakran sarló alakú szarvat viselnek.
A fajta intenzív szelekciója mintegy 50-60 éve kezdődött meg Izraelben. Itt egyes elit nyájaknak fantasztikus eredményeiről számolnak be irodalmi adatok.
A fajtaátlag 350-400 liter tej, 220-250 napos laktáció alatt. Nagy előnye a folyamatos ivarzás, bár ez a termelés színvonalát zavarhatja.
A fajta szaporasága javításra szorul.

Brit tejelő juh:
A fajta rövid múltra tekint vissza. Kialakításában fő szempont a piachoz való tökéletes idomulás volt. Hivatott ellátni, elsősorban mint keresztezési partner, a szaporaság és a báránynevelő képesség javítását.
1990-ben került hazánkba, főként szaporasága miatt. Ez a tulajdonság viszont kiváló tejtermeléssel társult. 170-200 napos laktációja alatt 250-300 liter tej termelésére képes. Ez a gazdag tejhozam a magyarázata annak is, hogy a bárányok, sőt az ikerbárányok is, napi testtömegének gyarapodása 300 gramm feletti.

Tejelő cigája:
A Balkánon keresztül jutott a Kárpát-medence országaiba ez az őshonos tejtermelő fajta.
Rendkívüli edzettsége, szerény igénye, erős szervezeti szilárdsága mindenképpen a tejelő fajták elitjébe hívja a cigáját. A szelekció sikere, hogy a tőgy gépi fejésre alkalmassá vált.
A cigája fenotípusa a korábban említett őshonos cigájához hasonló, talán valamivel robosztusabb, fülei nagyobbak, határozottan lógóak.
Tejtermelése a laktáció hosszának függvénye, napi egy liter tejet termel. Átlagosan 100-120 napig fejhető.
Javításra szorul a szaporasága, valamint a tejtermelése, annak perzisztenciája.

Keletfríz:
Bár fajtaismerünket a hazai tisztavérû tenyészetek tükrében ismertettük, mégis meg kell említeni a keletfríz fajtát, noha fajtatiszta tenyésztése hazánkban nem folyik. Azokban a tenyészetekben, ahol a tejmennyiség emelése volt a cél, fontos apai partnernek számított.
Az Északi-tenger és a La Manche csatorna vonzásában lévő dús legelőin kialakult fajtáról van szó. 1892-ben már a frízt tenyésztők szövetségbe tömörültek, következetes tejtermelés ellenőrzése pedig 1926 óta folyik.
Nagy rámájú, erős csontozatú, élénk vérmérsékletû. Feje finom, orrháta gyakran domború, fülei nagyok. Fekete és fehér színváltozata ismert.
Tejtermelése 260 napos laktáció (!) alatt 500-700 liter. Szaporasága is kiváló, 200-210 %-os, bárányai gyors fejlődésûek.

Rózsahegyi Péter Mihály (szaktanácsadó),
Izsák Gyula Imre (PhD hallgató)