A kétszárnyúak népes rendszertani egységébe tartozó ízeltlábúak szúró vagy szívó szájszervekkel rendelkeznek, jól repülnek, és főleg petékkel szaporodnak.
A bögölyök szúró szájszervekkel rendelkező, nagy robosztus ízeltlábúak. Általában sötét színûek, de vannak feltûnően színes fajok is. Vérszívás céljából kitartóan zaklatják, főleg forró napsütéses időben a rövid szőrzettel rendelkező szarvasmarhát. Szúrásuk fájdalmas és a helyén a vér még sokáig szivárog, ami más vérrel táplálkozó, de nem szúró szájszervvel rendelkező legyeket is vonz. Ezek másodlagos baktériumos fertőzés forrásai lehetnek. Szaporodásuk párás, iszapos vagy mocsaras területeken található növényzeten, vagy vízben lévő köveken zajlik. A kifejlett egyedek mennyisége szezonális hullámzást mutat. Ősszel a kifejlett egyedek elpusztulnak és tavasztól újra felszaporodnak. Kártételük a vérszívásból, kórokozók terjesztéséből és az állatok állandó zaklatásából adódik, ami jelentős gazdasági kárt okoz. A védekezés megoldása nehéz és összetett feladat. A rovarölő szerek hatékonysága a bögölyök ellen nem kielégítő, ezért ragasztóval bevont fekete lapokból álló csapdákkal lehet kiegészíteni a védekezést. A tenyészőhelyek felszámolását kiterjedt méretük és nehéz felismerhetőségük miatt nem lehet megoldani.
A légyfélék családjában egyaránt találunk szúró ill. szívó szájszervvel rendelkező fajokat. Főleg a legelő szarvasmarhákat támadja az igen apró, vérrel táplálkozó szarvlégy, vagy kis bökőlégy (Haematobia irritans). A lárvák a szarvasmarha trágyájában fejlődnek ki léggyé. A tanyai légy (Musca autumnalis; angolul face fly) nem szúró légy. Az állatok különböző váladékaival táplálkozik és a sebváladékok különösen vonzzák ( lásd: bögölyöknél!). Jelentős a szerepe a szarvasmarhák szemgyulladását (infectious keratoconjunctivitis) és megvalósulását előidéző Moraxella bovis terjesztésében.
A legyek által közvetve okozott kórforma a légynyûvesség (myiasis). Ilyenkor a légy a petéit ill. lárváit rakja ép bőrre vagy a bőrsebekbe és a lárvák a testszövetekkel táplálkozva érnek meg. Bábozódásuk már a sebből kihullva a talajon megy végbe. A juhoknál gyapjúnyírás után a sebeket látogatják a különféle dög- és dongólegyek (Lucilia spp., Calliphora spp.) és petéznek a sebekbe. Ugyanezt figyelhetjük meg ellés után a péra sérülése után. A védekezés alapja a legyek távoltartása a sebek gyógyulásáig repellens szerekkel.Ha már a sebben lárvák vannak, akkor endectocid szerek használatával csökkenthetjük a kárt.
A myiasis speciális formája a szarvasmarhák bőrbagócs-lárva betegsége (hypodermatosis). A légy által június-júliusban a szőrökre rakott petékből kikelő lárvák a bőrt átfúrva a szervezetben vándorolva a hát bőre alá jutnak és itt végleges érettségüket elérve a kilyukasztott bőrön keresztül a talajra hullva bábozódnak be. A gazdasági jelentősége ennek a parazitának az, hogy a bőrt teljesen értéktelenné teszi amellett, hogy súlycsökkenést és a tejtermelés visszaesését idézi elő. A juhoknál az orrbagócs (Oescrus ovis) okoz hasonló jelentőségû megbetegedést. A hypodermatosis gyógykezelését januártól tavaszig, a lárvák kihullása előtt kell elvégezni.
A juhok oestrosisát évente kétszeri (tavasszal és tél közepén) kezeléssel javasolják megszüntetni.
A tetvek erősen gazdaspecifikusak, ami azt jelenti, hogy az egyik állatfaj tetve más állatfajon nem tud megtelepedni, tehát minden állatfajnak saját tetûfaunája van. Egész életüket a gazdaállaton töltik. Főleg a rosszul tartott, nem megfelelő ellenálló képességgel rendelkező állatokon szaporodnak el, leginkább tél végén, kora tavasszal. Késő tavasszal a súlyos fertőzöttség beavatkozás nélkül is csökken, de a megmaradt egyedek ősszel ismét fellobbantják a betegséget. Megkülönböztetünk rágó- és vérszívó tetveket.
Arágó tetvek kisméretûek, széles fejûek és a lábukon erős fogókarom van, amivel a szőrzethez tudják rögzíteni magukat. Hámpikkelyekkel, szőrrel és mirigyváladékkal táplálkoznak. Fejlődésük közvetlen. Az alacsony szintû invázió következtében idült bőrgyulladás alakul ki. A szőrök közötti mászkálásukkal izgatják az állatokat, amelyek a kínzó, állandó vakaródzás következtében kondíciójukból veszítenek. A megtámadott területen a szőr, ill. a gyapjú kihullik és a ledörzsölt hámon keresztül másodlagos, baktériumos fertőződés alakulhat ki.
A valódi vagy vérszívó tetvek nagyobbak, fejük keskeny, színük a sárgástól a kékig változó. Erőteljes lábaik vannak. Erős invázió esetén jelentős vérszegénység és súlyveszteség állhat elő és csökken az ellenálló képesség más megbetegedésekkel szemben. A bőr viszketését fokozza az élősködők ürülékének irritáló hatása.
Mindkét tetûféleség elleni védekezés egyszerûen megoldható. Legcélravezetőbb az injekciós formában hozzáférhető endectocidok használata, de a pour on készítményekkel is jó eredmény érhető el.
A kullancsok abban különböznek az eddig bemutatott ízeltlábúaktól, hogy négy pár lábbal rendelkeznek. Magyarországon több faj található meg. A cserjés, bozótos legelőkön, erdőben gyakoriak. A gazdaállat vérével táplálkozva egyik állatról a másikra átolthatnak különféle vérben élősködő parazitát (babesiosis). Nem ragaszkodnak egyféle gazdához és csak vérszívás céljából tartózkodnak az állatokon. A lerakott petéből két lárva nemzedék után alakulnak ki a kifejlett kullancsok. Kártételük a vérszívással okozott anémia és a vérparaziták és egyéb mikroorganizmusok át- ill. beoltása az állatokba. A kullancsok megtalálása az állatokon nem okoz gondot, mert a vérrel telt nőstények 1,5 cm-es nagyságot is meghaladhatják. Elsősorban a fejen, fülben, az áll alatt, a szügyön és a tőgy tájékán gyakoriak. A védekezés nem könnyû feladat. Az endémiás területeken amitraz vagy szintetikus piretroiddal többször végzett permetezéssel, ill. parenterálisan a makrociklikus laktonok valamelyikével védekezhetünk ellenük. A legelők karbantartása, tisztítása fokozza az eredményességet.
Az atkák szabad szemmel nem látható, apró élősködők, amelyek egész életciklusukat a gazdaállaton élik. Bejelentési kötelezettség alá esik a fertőzöttség megállapítása. Legjelentősebb a juhok Psoroptes ovis által okozott rühössége, mert elhanyagolt esetben tetemes gyapjúveszteség keletkezik. Éppen ennek megelőzése végett minden tavasszal megelőző gyógykezelést kell végezni még akkor is, ha fertőzöttség nem mutatkozik. Ezt el lehet végezni nyírás után ún. fürösztéssel, vagy akár gyapjúban lévő állománynál injekciós endectocid készítménnyel. A betegség kezdeti stádiumában még csak nyugtalanság, a gyapjú tépkedése, vakaródzás észlelhető az állományban. Ekkor a vakart vagy harapdált részen a gyapjút széthajtva, a bőrön apró sötét rózsaszín „csípés” és a gyapjúzsír megszaporodása észlelhető. Később a gyapjúpászma kilóg a többi közül, majd ki is hullik. Elhatalmasodás esetén körülírt kopasz foltok, utána lépcsősen nőtt gyapjú jellemző. A bőr irritációja, és a szivárgó és beszáradt savó a megszakadt gyapjút összetapasztva „nemezes” foltokat képez. A fertőződés megelőzése végett az idegen helyről hozott állatokat a karanténozás időszakában a rühösség ellen is kezelni célszerû. A rühösség főleg tél végén, kora tavasszal szokott fellobbanni, mivel ekkor az állatok általános ellenálló képessége csökkent és a gyapjú ilyenkor a leghosszabb, jó védelmet nyújt az atkáknak. A gyógykezelés a prevenciónál felsorolt készítményekkel végezhető el az előírások pontos betartásával.
(Dr.Merényi László)
Címlapkép: Getty Images
