A kísérlet során két azonos légterû (80 m3), természetes szellőzésû kutricában helyezték el a sertéseket. Az egyik kutricában trágyaelvezető-csatornával felszerelt, szilárd, teljes rácspadozatot alakítottak ki (egyedenként 0,7 m2 férőhelyet biztosítva), amelyből a hígtrágyát egyszer, a hizlalási ciklus végén távolították el. A másik kutricában, fenyőfa forgács felhasználásával (70 cm vastag rétegben), mélyalmos rendszert alkalmaztak (egyedenként 1 m2 férőhelyet biztosítva), ahol a bélsarat hetente egyszer a mély alom különböző részébe beforgatták. Mind a két rendszerrel 6 kísérletet végeztek, kutricánként 20 kasztrált sertéssel. Az egyes hizlalási ciklusok során a mélyalmos rendszernél eltérő adalékanyagokat (pl.: Ecozyme, Envirozyme, Bioactive por) adtak az alomhoz a beforgatás során. Minden kutricát két önetetővel szerelték fel, az etetés ad libitum történt. Mindkét rendszer egyaránt rendelkezett levegő-beeresztő nyílással a kutrica hátsó részében és egy légkivezető csatornával az elülső résznél. A kezdeti 22 °C-os környezet hőmérsékletet fokozatosan csökkentették a hizlalási periódus végéig 17 °C-ra, a ventilláció mértékét pedig 32 m3/óra/sertés-ről növelték 70 m3/óra/sertés-re. A légáramlás sebességét elektromos berendezéssel, az ammónia (NH3), a nitrogén-oxid illetve – dioxid(NO, NO2), valamint a szén-dioxid (CO2) és a dimethylamine koncentrációt Multigasmonitor 1302 és Multiplexer mûszerekkel folyamatosan mérték. A mûszerek segítségével a kibocsátott N-gázok mennyisége (az NH3, NO2 alapján, valamint mély alom esetében +5%NO – Voermans et al 1993), a takarmány kémiai analízise (N-tartalom meghatározása) alapján pedig a nitrogén bevitel (N tartalma) határozható meg.

A sertések súlyát egyedenként határozták meg a hizlalás elején és végén, az elfogyasztott takarmány mennyiséget naponta mérték. A levágást követően meghatározták a hús arányát és a testeket az E,U,R,O,P csoportok szerint osztályozták. A kórbonctani vizsgálatok alapján a tüdő állapotát egészséges/közepes/súlyos elváltozások alapján osztályozták, míg a máj károsodását az Ascaris suum nevû hengeresféreg okozta elváltozások léte és súlyossága alapján jellemezték. A hús minőséget annak pH-jával (a leölés után 45 perccel) jellemezték, valamint a PSE (pale, soft, exudative – fakó, lágy, „ödémás”) hús előfordulási gyakoriságát is feljegyezték.

Magatartás-vizsgálatokat két hizlalási ciklusban végeztek, videofelvevő segítségével. A megfigyelt sertések 8 órán keresztüli tevékenységét etogramok alapján elemezték. Feljegyezték az állatok közti ellenséges viselkedéseket az etető környékén, illetve a kutrica egyéb részein, a fül és farok rágások esetszámát valamint a dörgölődzéseket.

Gáz koncentráció illetve kibocsátás

A rácspadozatos, hígtrágyás rendszerben az ammónia átlagos koncentrációja 13,2 ppm volt, míg a mély almos rendszer esetében 9,6 és 21,4 ppm közötti értéket kaptak attól függően, hogy milyen jól „mûködött” a rendszer. A NO2 koncentrációja rácspadozat esetén a normál szintnek (300ppb) megfelelő volt, a mélyalmos kutricákban viszont jóval magasabb érték volt mérhető, volt hogy az 5ppm szintet is elérte. A hígtrágyás rendszerből történő ammónia kibocsátás átlagosan 3,9 kg/sertés/év (2,9 és 5,6 voltak a szélső értékek). Amíg a rácspadozatos tartás esetében nem volt NO2 kibocsátás, addig a mélyalmos rendszerben magas, - 0,59 és 3,46 kg/sertés/év közötti- értékeket mértek. A legalacsonyabb N-vesztés (0,92 kg N/hízó) a hígtrágyás rendszerben volt tapasztalható, míg a nagy „gáz-kibocsátó felület” miatt a legmagasabb (1,76 kg N/hízó) értéket a mélyalmos rendszerben jegyezték fel.

Gyarapodás és Húsminőség

A mélyalmos és a rácspadozatos rendszerben tartott sertések között nem volt szignifikáns különbség a „hozam” tekintetében. A napi súlygyarapodás a mélyalmon tartott hízóknál 806g míg a rácson tartottak esetében 796g volt A hús minőségében, csak úgy, mint a PSE előfordulási gyakoriságába, szintén nem volt a két csoport egyedei között különbség. Ezen eredmények azt mutatják, hogy egymástól teljesen eltérő tartási rendszerekben is elérhető ugyanaz a húsminőség.

Az egyes állományok egészségügyi helyzetében viszont jelentős különbségek adódtak. A rácspadozaton tartott sertések esetében alig (80 vizsgált sertésből 1 esetében) lehetett találni hengeresférgek okozta „tejfoltot” a májon, ezzel szemben a mélyalmon tartott hízók közt igen nagy százalékban fordult elő patológiás májkárosodás (többnyire hepatitis parasitaria),sőt egyes csoportok esetében az egyedek 100 %-a fertőzött volt az Ascaris suum nevû hengeresféreggel. Ez utóbbi tartásmódnál, átlagosan, a levágott sertések 58 %-ában fordult elő májkárosodás. A hizlalás 1., 35., és 70. napján végzett bélsárvizsgálatok eredményei, a férgek illetve fejlődési alakjainak előfordulása tekintetében, növekvő tendenciát mutattak. Ha a parazita megjelenik az adott állományban, akkor nagyon nehéz onnan azt kiirtani. A parazitaellenes kezelés csak átmeneti megoldást jelent a férgek alomban való folyamatos jelenléte miatt. Faforgács alomanyagként való használata esetén az atipikus mycobacteriumok okozta patológiás nyirokcsomó károsodások kockázata szintén növekszik.

A sertések viselkedése

Nyolc órás vizsgálati időszak alatt összesen 91 percnyi (19%) aktivitást mutattak a mélyalmos elhelyezésben, míg a rácspadozaton ez az érték csak 69 perc (14%) volt. A mélyalmon tartott állatok aktivitásának közel 90 %-a irányult az alomanyagra és az időnek csak 11 %-ban a csoporttársakra. Ezzel szemben a rácspadozaton tartott sertések esetében az össz-aktivitási-időnek csak 39 %-ában játszottak a behelyezett láncokkal, autógumikkal, fatárgyakkal, 22 %-ában az egyedek közti interakció volt megfigyelhető, és 39 %-ában „álturkálással” (mely során a rácspadozatot próbálták „túrni”) foglalták el magukat az állatok. Nagyobb volt a fül és farok rágás, illetve dörgölődzködés gyakorisága is a rácspadozaton tartott hízók esetében, bár azt ki kell emelni, hogy ezen viselkedés a mélyalmon tartott sertések esetében is előfordult, de a gyakorisága jóval alacsonyabb.

Összefoglaló

Az előbbiekben leírt megfigyeléseket felhasználva próbálták az egyes tartási módokat jellemezni és ennek során megállapítható, hogy egyértelmûen kimondani valamelyik tartási módra, hogy jó vagy rossz, nem lehet, hisz mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. A vizsgálati eredményeket összefoglalva a mélyalmos rendszer előnyei a következők:
• Az ammónia koncentráció illetve kibocsátás csökkentésének (akár 25 % is) lehetősége, de csak abban az esetben, ha a mélyalom megfelelő módon „mûködik”. Ellenkező esetben ugyanis az átlagos ammónia koncentráció érték akár 20ppm fölé is emelkedhet a „gázkibocsátó-felület” nagysága miatt.
• Faforgács használata esetén, a szag kibocsátás csökkenése érhető el, de csak az első néhány héten, mert addig a friss fa szaga elnyomja a kibocsátott kellemetlen szagot.
• A sertések számára több lehetőséget biztosít a fajra jellemző tipikus viselkedési formák gyakorlására, -minta a turkálás, vagy különböző tárgyakkal való foglalatoskodás-, ugyanakkor csökken a fül és farok rágás illetve a dörgölőzködés gyakorisága.
A faforgács vagy szalma mint alomanyag felhasználásával kialakított alternatív tartási módoknak, - különösen a mélyalmos rendszereknek-, vannak természetesen hátrányai és korlátjai is, ezek pedig az alábbiak:

• Az alomanyag kezelésekor (pl.: beforgatáskor, eltávolításkor), vagy magas környezeti hőmérséklet esetén növekszik az ammónia koncentráció illetve a kibocsátás.
• Nagy mennyiségû (NO, NO2) kibocsátás (főleg mélyalmos rendszerben).
• A hígtrágyához viszonyítva magasabb „N-gáz” veszteség.
• Az alacsonyabb higiéniás viszonyok (pl.: a csoportok között a takarítás és fertőtlenítés hiánya – különösen mélyalomnál) miatt paraziták vagy más patogének okozta fertőzési veszély.
• A hengeresférgek okozta májkárosodás előfordulásának nagyobb gyakorisága, amely egyben negatív behatással van a hizlalási mutatókra is.
• Fa forgács alomanyagként való használata esetén a bélfodri nyirokcsomók atipikus mycobacteriumok okozta károsodásának nagyobb kockázata.
• Fentieken kívül még faforgács vagy szalma alomanyagként való használata, -a rutin kezelési teendők (alom eltávolítása, új almozás) következtében-, magasabb munkaerő költséggel is járnak.

A fentiekben leírt kísérleti eredmények mindenkép elgondolkodtatók, és ugyan a címben megfogalmazott kérdésre egyértelmû válasz, - miszerint, hogy melyik a tökéletes megoldás-, nem adható, de a vélemény formálását elősegíthetik. A cikk nem tér ki a rácspadozaton tartott sertések esetleges lábsérüléseinek gyakoriságára és súlyosságára, pedig állatjóléti szempontból ez a rácspadozat (illetve az alom nélküli tartás, legyen az rács vagy egybefüggő beton) egyik hátránya (még akkor is, ha az a termelési mutatókat nem rontja – hisz ez már gazdasági szemlélet lenne). A lábsérülések következményeként kialakuló, - csak a vágóhídon megállapításra kerülő- tályogok, illetve vérfertőzések (ez utóbbi csak kiegészítő bakteriológiai vizsgálatok alapján derül ki) miatt indokolt, rosszabb fogyaszthatósági húsminősítésből, vagy akár a teljes test elkobzásából fakadó gazdasági károk szintén jelentős szintet érhetnek el.

Ez utóbbi kérdéssel, illetve a kísérlet során vizsgált szempontokkal kapcsolatos véleményeket, hazai gyakorlati tapasztalatokat, -összevetés, értékelés céljából-, szívesen várjuk a szerkesztőség címére.


Dr. Aradi Miklós