Füsiéknél mindig nagy munka van, beszélgetésünk idején is éppen egy építkezés zajlik. A Mecséren gazdálkodó családban a földhöz kapcsolódó munka messzire nyúlik vissza, a nagypapa is már gyerekkorától a mezőgazdaságban dolgozott. Rudolf is szépen belecsöppent az agráriusságba, pedig ő éppen a téeszesítés idejében végzett az iskolában. Az idő tájt majd' mindenki igyekezett távol maradni a mezőgazdaságtól, nem akartak a faluban megmaradni, az ipar felé indultak inkább.
Füsi Rudolf a végzettsége szerint hentes, és le is húzott húsz évet a szakmájában. Szerette azt a munkát, de egyre inkább vonzódott a mezőgazdaság felé is. Abban az időben a háztáji gazdaságok korát élte a vidéki ember, mindig voltak állatok a háznál, és kerteket is műveltek.
Amikor a helyzet lehetővé tette, Rudolf megpróbálta önállósítani magát a mezőgazdaságban. Magángazda ő már 1977 óta, és végigjárta a szamárlétrát, mert abban az időben bizony nem létezett olyan, hogy mezőgazdasági vállalkozó. Még az akkori tanácshoz is behívták, hogy ugyan miként gondolja, hogy nem dolgozik sehol sem? Hiába dolgozott gazdálkodó módjára, nem volt se nyugdíjalapja, se társadalombiztosítása, hiszen hivatalosan nem volt munkaviszonya. Gondolt egyet, és kiváltotta az ipart szekérfuvarozásra, attól fogva pedig már megvolt a módja annak, hogy be tudja fizetni a járulékokat. Abban az időben elég volt a magyar állampolgárság ahhoz, hogy járjon az orvosi ellátás, a tb-t meg nem is nagyon feszegették. Így azután dolgozott folyamatosan, és lassanként kezdte bérelni a környéken a földeket.
Elsőszülött fia '71-ben, a fiatalabb '76-ban született, s amikor már cseperedtek, ők is beleolvadtak a közös munkába. Így alakult ki náluk a családi gazdaság. Rudolf mezőgazdasági iskolába járt, és állattenyésztő szakmunkás lett, Norbert, az öccse pedig karosszéria lakatos, aki otthonosan mozog a gépek között, és a kisebb javításokat maga végzi. A családi gazdaságot már a 11 éves unoka is erősíti, a szebbik nemet pedig a házigazda felesége és menye képviseli. Szükség van azonban még két másik alkalmazott munkájára is, mert ma már bizony nem győzik a munkát, amikor összetorlódnak a teendők.
Füsiék 450 ha szántóterületen gazdálkodnak, és van 50 ha rétjük. A terület jellemzően nem szétaprózódott, bár vannak benne 2-3 hektáros földek is. A művelt terület egynegyed része saját, a többi bérlemény. Dominánsan gabonanövényekkel foglalkoznak, búzát, árpát, kukoricát termesztenek, ipari növényként repcét és napraforgót, s harmadik éve annak, hogy belevágtak a szójatermesztésbe is. A vetésforgót igyekeznek olyan szinten tartani, amely előnyére válik a növénynek és a gazdaságnak egyaránt.
Gépparkjuk sorában négy traktor képviseli az erőt – egy 230 LE-s Massey Ferguson, két New Holland (160, ill. 100 LE), valamint egy MTZ. Rakodógépük is van, és a gazdaság fejlesztése érdekében mindig mindenre igyekeznek pályázni, amelyre az önrészt biztosítani tudják. Így alakult, hogy hét évvel ezelőtt egy terménytárolóra pályáztak, három éve pedig egy szárítóra –azóta mindkettő meg is épült. Szinte minden bevételüket visszaforgatják a gazdaságba, annak fejlesztésére. A saját házuk rendbetételét is megelőzték mindig a gazdaságba tervezett fejlesztések, de most eljött az ideje annak, hogy az otthonukat is korszerűsítsék. A fiúk már elszakadtak a szülői háztól, önálló életet élnek.
A valójában két gazdaságból álló családi vállalkozásban a földjeiket igyekeztek úgy összehozni, hogy lehetőleg egy darabban legyenek, mert az a munka szempontjából igencsak előnyös. Ha a bérleményekből felajánlanak olykor egyet eladásra, akkor azt megpróbálják megvenni, ha tehetségük engedi. A Szigetköz szomszédságában, a Kis-Duna mentén teljes egészében heterogén a térség talajminősége. Az AK minősítés itt nem is állná meg a helyét – ahogy az őseiktől hallották, valamikor a gróf megemeltette az aranykoronáját, hogy nagyobb hitelt tudjon felvenni a birtokaira. Így aztán majdhogynem a leggyengébb földek AK értéke a legmagasabb, s ami a faluhoz közel esik, az alig több mint a fele értékű a minősítése szerint, a bérleményeket viszont ezen értékhez kötik a tulajdonosok.
Füsi Rudolf szerint elhibázott lépés volt a nem megfelelő kárpótlás, amelynek következtében voltaképpen olyanok jutottak a földhöz, akiknek halvány elképzelésük sincs a mezőgazdasági munkáról. De megvan a véleménye a médiamunkásokról is, akik csak arról írnak, hogy milyen magas összegű támogatásokat kapnak a parasztemberek. Emiatt aztán a laikus számára kialakulhat egyfajta torz kép, miszerint a gazdának szinte mást nem kell csinálnia, mint beadni a nyomtatványokat aktuálisan a hivatalba, aztán csak úgy dől a pénz…
Márpedig a föld annak való, aki komolyan gondolja, hogy abból él meg. Más az, amikor valaki hobbi szinten művel egy telket, és igencsak más, amikor azzal keresi meg a mindennapi betevőjét, hogy gazdálkodik. A földnek bizony meg kell adni az igényei szerint a tápanyagot, a pénzt pedig vissza kell pörgetni, s nyilvánvalóan a gyengébb minőségű földbe többet kell visszatenni. A mai input anyagárak mellett a szakemberek pontosan tudják, mit jelent termelni, minőségi terményt előállítani.
A terményárakra meg igazán nem lehet alapozni, mert betakarítás előtt azt hallani, hogy milyen drága lesz a termény, amikor meg jön a kereskedő, nem akar érte fizetni. Lassan kezd talán tisztulni a kereskedői piac, de korábban sok termelő megjárta velük együtt – volt, hogy elvitték a terményt, de nem fizették ki. Ők maguk a mustármaggal jártak így, aztán három évig tartott a bírósági herce-hurca, pénz pedig nem lett belőle. A gazda a föld közelében van otthon, nem a jogi útvesztők kibogózására termett, s nem az ügyvédi költségre dolgozik. De ráment az ügyre sok értékes idő és energia.
A gazdálkodási formáról szólva Füsi gazda állítja, hogy a magyar ember nem a szövetkezésre termett, mert egyik ember a másik szemét kikaparná, úgy összeugranak szinte nevetséges összegeken. Ők ugyan megpróbálták a saját falujukban: nyolcan-tízen létrehoztak egy gazdaszövetkezetet 1990-93 között, de nagyon gyorsan rájöttek arra, hogy nekik ott semmi keresnivalójuk nincs. Ők maguk szinte mindig a termőföldön voltak, a mezőgazdasági munkát végezték, és bizonyos mértékig átlátták a helyzetet. Viszont a tsz-ből kikerült szakemberek, akik beszivárogtak az újfajta szövetkezésbe, ugyanazt akarták csinálni, mint annak idejében. Ez nyilvánvalóan nem működött, ezért inkább elkezdték keresni azokat az utakat, amelyek a saját elképzeléseik szerinti gazdaságot és gazdálkodást fogalmazták meg. Rátaláltak az Univer Penta cégre, rájuk bízták a könyvelést, és a tanácsadásaikra is nyitottak voltak. A kapcsolatuk olyannyira jól alakult a későbbi Euro-Öko Farm Projekt Kft.-vel, hogy most már a gépeiket is mind onnan szerzik be. Az egyszer kialakult bizalmi kapcsolat nagy segítség, s ma már napi kapcsolatban állnak a céggel, amely a pályázataikat is írja. A kölcsönösen jó kapcsolatnak köszönhetően az Univer Penta nagyon odafigyel Füsiék dolgaikra, akik pedig rendszeresen érdeklődnek, a számukra előnyt jelenthető lehetőségek felől. Ez pedig ugyancsak hasznos dolog, mert a gazdáknak nincs annyi idejük, hogy mindig naprakészen rendelkezzenek információkkal – a tanácsadó cég viszont első kézből továbbítja azokat a tudnivalókat, amelyeknek valódi hasznát vehetik. Még így is bőven marad a számukra papírmunka!
Az alkalmazottakra aligha lehet alapozni, igen nehéz ma olyan megbízható embert találni, aki a munkáját is becsülettel elvégzi. Márpedig Füsiéknél az a szokás, hogy mindenki megfogja a munka végét, legyen az tulajdonos vagy alkalmazott, ugyanazt csinálja az idős és az ifjabb is. Két vége van a munkának, egyszerre kell azt megfogni! Nincs egyedül a véleményével a gazda, aki abban látja a problémát, hogy könnyen lehet munka nélkül segélyhez jutni, és csak addig tart a munkavégzés iránti szalmaláng igény, ameddig az aktuális szükségleteket fedezi az abból származó bevétel. Egy gazdaságban viszont ilyen alapon nem lehet alkalmazni senkit. Füsiéknél ráadásul állattenyésztés is van, ott reggel öt órától indul a teendők sora, a földeken pedig még estébe nyúlóan is dolgoznak, ameddig csak látnak.
Az állattenyésztés olyan szegmense a vállalkozásnak, amelyet nem lehet úgy végezni, hogy egyik nap jön a dolgozó, aztán másnap már sehol sincs. Hízómarha állományuk 44 darabból áll, a borjútól a végtermékig. Amikor a súlyban odaérnek, a bikákat lekötik, a selejtesnek ítélt üszőket eladják, a bikákat meghízlalják. A bikapiac egyébként most gyakorlatilag áll, bár a közelmúltban akadt vevőjük. Ilyenkor viszont megjelennek azok a kuncsaftok, akik lényegesen áron alul akarnak vásárolni. Mindenáron azonban nem adják el az állataikat, akinek van takarmánya, az inkább megpróbál kivárni. Disznót meg csak annyit tartanak, hogy ne kelljen a boltba szalonnáért menni.
A két generáció szívesen és jól dolgozik együtt, ahogy az apa mondja, a fiai nélkül nem is menne a gazdaság. Otthon az édesanya tartja a frontot, de az ő szerepe egyfajta főkoordinátori is, hiszen a férfiak reggel korán már mennek a dolgukra. Amikor valami pályázati lehetőség adódik, akkor jó előre megbeszélik, hogy merre induljanak. A gazdaság szinte adja a tippet, hogy mikor mire lenne szükség. Ha valaki a mezőgazdasági utat választja, vagy abba belecsöppen, akkor láthatja, hogy annak igazából nincs vége. Az egyik dolog hívja életre a másikat…
Annak idején nagyon örültek, amikor a pályázat útján a magtár elkészült, de akkor már érezték, hogy ha önállósítani akarják magukat, és nem akarnak kiszolgáltatokká válni, akkor egy szárítóra is szükségük lesz. Elkészült a szárító – akkor tudták csak meg igazán, mennyire voltak átverve az évek hosszú során. Meglett a szárító, s már kicsi is lett a magtár, kevés lett a tárolóhely. Azért mindent csak módjával fejlesztenek, hogy elbírják a terheket. Inkább lassabban, de most már csak a minőségre törekszenek gépben és vetőmagban egyaránt. Odafigyelnek arra, hogy minőséget tudjanak előállítani, mert hosszútávon csak annak van létjogosultsága. Azt mindenkinek fel kell mérnie, hogy miként tervezhet, kire alapozhat. Füsiéknél adott az utánpótlás, aki továbbviszi a gazdaságot, nem megy veszendőbe a beléfektetett munka és a pénz.
A mezőgazdaságnak van létjogosultsága – mondják – bíznak benne, és csak komolyan, hosszútávra terveznek. A mezőgazdaságnak csak hosszútávon van létjogosultsága, mert úgy nem lehet azt csinálni, hogy „ma én művelem ezt a földet, egy-két év múlva tán nem én” – ez valójában tönkreteszi az egész ágazatot. A mindenkori kormány felelőssége, hogy érezze azt, mivel küszködnek a gazdák, és hogy megfelelő szakmai hátterű odafordulással tudják a helyén kezelni a stratégiai ágazat fontosságát és problémáit. Ha ez megvalósul, akkor tisztul le a szakma, és akkor lesz igazán biztosított a tisztességes és perspektivikus fejlődés. Már érzékelhető jelei vannak annak, hogy a megfelelő értékén kezeli a kormányzat az ágazatot, de az évtizedek alatt történt egymásra rakódott rossz döntések következményei, a külföldiek számára engedélyezett földtulajdonlás hatása egyértelmű. Sajnos úgy tűnik, hogy a kialakulóban lévő új földtörvény sem fogja teljes egészében kiszűrni a külföldieket. A gazdák pontosan tudják, hogy a környezetükben kik művelik a földeket, és azt is, hogy ki hogyan jutott ahhoz a területhez. Egy jó gazda szereti minden héten legalább egyszer az összes földjét körbejárni, ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha valaki helyben is él. Mint Füsiék, akik meg is tudjuk ott teremteni maguknak a megélhetéshez szükséges körülményeket.
- Keresztes -
