A Lengyeltótiban elért eredmények magukért beszélnek, a siker titka pedig egyértelműen annak tulajdonítható, hogy Légrádi Miklós képes szerves egészként, természetes egységként értelmezni és gyakorolni a repcetermesztést. Abból következik az is, ahogy augusztusi beszélgetésünk indult a repcetermesztésről: „Ne azon keseregjünk, hogy nem esik az eső, hanem készüljünk fel a szélsőségekre”. Megfogalmazása szerint a vetés a szaporítási folyamat kezdete, hiszen nemcsak a vetőmag-előállító, hanem a növénytermesztő is szaporít azáltal, hogy elveti a magot. Az optimális vetés megtervezése pedig nem „kőbe vésett” paraméterek betartásával, hanem a terület alkalmasságának vizsgálatával kezdődik:

- Milyen a terület gyomborítottsága? Kizárja, vagy számottevően nehezíti-e valamely kultúra vetését bizonyos gyomok erőteljes felszaporodása a területen? Ez a kérdés pedig nem a vetés előtti hetekben válik aktuálissá, hanem már az elővetemény gyomirtásának kivitelezésekor, ill. az annak betakarítását követő tarlóápoláskor.

- Milyen a talaj állapota, ezen belül is a vízellátottsága? Légrádi Miklós szemléletes megfogalmazása szerint a talaj a „nedves szakasz” a szaporítási folyamatban, a magnak be kell ágyazódnia a talajba, hozzá kell tapadnia. Csak így érhető el, hogy stabil helyzetben kezdjen el csírázni az elvetett mag. Ebből következik az az elv, hogy „egy nedvesség alatt kell elvégezni a vetést”, azaz kerülni kell a magas műveletszámot a talajművelésben, nedves magágyat kell készíteni, amelybe rögtön el is lehet vetni. Nem túlsimogatni kell a talajt, hanem olyan apró morzsás szerkezetet létrehozni, amelyen megtapad a nedvesség és aztán az elvetett mag is.

A vetés technológiájának kidolgozásakor is a vizet, mint limitáló tényezőt kell szem előtt tartani. Nem elég arra várni, hogy lesz-e csapadék, hanem tenni kell azért, hogy a talajműveléssel a lehető legtöbb nedvességet őrizhessük meg a talajban a növények számára. A növénytermesztés sikerének egyik legfontosabb pontja a vízellátás kérdése. A csapadék mennyisége évről évre kiszámíthatatlan és – ha öntözés nem áll rendelkezésre – közvetlenül nem befolyásolható. Mégis, közvetett módon nagyban befolyásolható a talajok vízgazdálkodása: mulcsműveléssel és rendszeres szervestrágyázással. A mulcsművelés víztartó talajművelési eljárás, hiszen a talaj felső rétegébe kevert szerves anyag csökkenti a talaj párologtatását és növeli nedvességmegtartó képességét. A szervestrágyázás javítja a talaj vízmegkötő képességét is, az általa létrejövő porózusabb talajszerkezetben több olyan kolloid mérettartományú apró felület van a talajrészecskéken, amelyen a vízmolekulák meg tudnak kötődni. Ha pedig nem korlátozza eketalp, vagy tárcsatalp, a növény gyökere kellően mélyre tud hatolni, így elérve az altalajban lévő nedvességet is.

A mulcsműveléshez és a szervestrágyázáshoz szorosan kapcsolódik a tápanyag-gazdálkodás kérdése is. Egy év alatt nem lehet jó talajállapotot létrehozni, azonban a folyamatos szerves anyagot visszapótló talajművelés és szervestrágyázás akár egy homoktalajt is képes jelentősen feljavítani. A talajművelés és a tápanyag-gazdálkodási beavatkozások lényege úgy foglalható össze, hogy a talajt „segítse” abban, hogy élővilága életben maradjon, így fenntartva egy biológiailag aktív, jó talajállapotot, amikor az altalaj egészen a fölső talajszintig egy egységként egyben működik. Ezzel kapcsolatban megint vissza kell kanyarodni a vízgazdálkodáshoz, hiszen így válik lehetővé az altalajból a kapilláris víz felfelé áramlása. A termesztéstechnológia célját úgy lehetne a legjobban jellemezni, mint a kiváló víz-, levegő- és hőgazdálkodási tulajdonságok elérését a termőterületen. Számos technikai beavatkozás létezik, amelyekkel javíthatóak ezek a tulajdonságok és a modern mezőgazdaság sikeressége ezek hatékony és eredményes alkalmazásán múlik, hiszen túl nagy rizikót jelentene mindig a megfelelő időjárásra várni.

A kalászosok betakarítása után kiemelt jelentőségű feladatnak számít a felszecskázott szármaradványok egyenletes és szellős szétterítése. Ezzel a „szellős szalmakalap” elvnek teszünk eleget. A Birkás Márta által megfogalmazott „szalmakalap” hasonlat arra utal, hogy a talaj felső rétegén a mulcs egyfajta árnyékoló funkciót tölt be, így mérsékelve a talajfelszínen keresztüli párologtatást. Az aratást követően minél hamarabb elvégzett tarlóhántással tehát már a következő kultúra vetését tudjuk megalapozni, hogy lehetőleg nedves magágyat lehessen majd készíteni számára. A mulcs másik fontos hatása, hogy a meginduló mikrobiológiai tevékenység hatására beéredik a talaj, amely szintén a vetésre való előkészítését szolgálja.

Már első ránézésre is hatalmas különbségek mutatkoznak egy jól és egy rosszul elmunkált talaj között. Míg előbbi bársonyos barna színű, addig utóbbi szürke, amikor megázik. Ez az alacsony oxigén-, ill. szervesanyag-tartalom következménye és nyilvánvaló, hogy egy ilyen talaj nem jelent egészséges befogadóközeget az elvetendő mag számára. Pedig a vetés művelete akkor kezdődhet, ha sikerült a vetőmag számára egészséges befogadóközegként jellemezhető talajállapotot létrehozni.

A vetés, mint művelet pedig legjobb, ha egy menetből áll, hiszen így érhető el, hogy „egy nedvesség” alatt el tudjuk végezni és minimalizáljuk a vízvesztést. Ez egymenetes vetőgépekre alapozott technológiát feltételez, hogy időben, szünet nélkül egymás után következhessen a nyitás, maga a vetés és a tömörítés. A menetszám növelése lazításkor, ill. szerves trágya szóráskor „megengedett”, hiszen ezek további gépeket feltételeznek, így technikailag szükségessé teszik azt, ugyanakkor elősegítik akkora mértékben a talaj szerkezetének, vízgazdálkodásában és általában életének javulását, hogy többszörösen kompenzálják a megemelt menetszám okozta esetleges hátrányokat.

Légrádi Miklós újítása a repcevetésben a dupla ikersoros vetés, ami a következők szerint kerül a gyakorlatban kivitelezésre: egy ikersor (két egymás melletti sor 8,5 cm sorközzel) után 43 cm sorköz következik, majd a következő ikersor. E technológia fő előnye abban írható le, hogy a két ikersor közti sorközben nagyon jó lesz a napsugárzás beesési szöge, ami fontos impulzust jelent a növénynek a fejlődés kezdetén, kiváltja az oldalhajtások növekedését.

 

A napsugarak a gyökérzóna körüli, felülről fedetlen talajfelszínt is felmelegítik, ahol ennek hatására gyorsabban elindul a felmelegedés. Ez előmozdítja a hajszálgyökerek növekedését is (12°C felett ugrásszerűen megnő a hajszálgyökerek fejlődése), amelynek előnye a jobb tápanyagfelvevő képességben jelentkezik. Említettük előbb, hogy a Nap impulzust jelent a növények számára és érdemes nyelvészeti szempontból is visszatérni ehhez a kifejezéshez: nem hiába hasonlítanak egymásra az „impulzus” és az „input” kifejezések. Az inputok, mint a Nap sugara, vagy a műtrágyák és növényvédő szerek jelentik az impulzusokat, amik kiváltják a növényi fejlődést. Kelés után az őszi regulátorozás fő célja azt biztosítani, hogy a növény ne rögtön induljon szárba, amire a tavaszi regulátorozás újból ráerősít. Az, hogy a növény nem rögtön fölfelé nő, azt hivatott biztosítani, hogy tudjon oldalra terjeszkedni. A dupla ikersoros technológiának az a legfőbb előnye, hogy a két ikersor közti sortávolság bőséges helyet biztosít ahhoz, hogy a növény oldalirányba tudjon terjeszkedni, kihasználva a napsugárzás által biztosított impulzust. Légrádi Miklósnak tudatos célja volt ezzel a technológiai újítással, a természet szemmel látható jeleit lefordítani az üzemi repcetermesztésre. Elég csak az aszimmetrikusan a szabad tér felé növő fákra gondolni ahhoz, hogy láthassuk, mekkora ingert vált ki a növekedést ingerlő napfény és a növekedéshez rendelkezésre álló szabad tér a növényekből.

Szót ejtettünk már a vetés technológiájáról és a növényi fejlődés elindulásáról, fontos kitérnünk még a vetőmagnorma kérdésére. Széles sortávolság és csökkentett vetőmagnorma alkalmazása esetén 22–25 mag/m2 a vetőmagnorma, amit korrigálni kell a kelés során jelentkező rizikótényezőkkel (kelési biztonság, csírázási arány, kártevők, fagy), az így kapott norma pedig 37 mag/m2. A széles sorközű technológiában a dominancia már ősszel kialakul, a gyengébb vigorral, vagy a talajban rosszabb pozícióval rendelkező és ezért gyengébben fejlődő növényeket elnyomják az erősebb egyedek. Ez gyakorlatilag egy kelés utáni szelekciót jelent, ami megint megerősíti, hogy nemcsak a vetőmag-előállítás, hanem az árunövény-termesztés is egy a szó szoros értelmében vett szaporítási folyamat.