Gazdasági aktivitás és foglalkoztatás a vidéki térségekben

A foglalkoztatottak létszámának elmúlt két évtizedben bekövetkezett csökkenése jelentősen átrendezte a hazai foglalkoztatás nemzetgazdasági ágak szerinti szerkezetét. A változásokra – a nemzetközi tendenciákhoz hasonlóan – a termelőágazatok foglalkoztatási szerepvesztése, illetve a szolgáltatások térnyerése jellemző. A kilencvenes évtizedben – közel 650 ezer fővel – a legnagyobb létszámkibocsátó az agrárágazat volt, ezen időszakban a munkaerő csaknem kétharmada veszítette el állását1. A mező- és erdőgazdaság foglalkoztatási részesedése a kilencvenes években tapasztalt erős visszaesés után 2000–2010 között mérsékeltebb ütemben 6,6 százalékról 4,5 százalékra tovább csökkent (1. táblázat). A mezőgazdasághoz hasonlóan az ipar foglalkoztatásban betöltött szerepvesztése is tendenciózus (részaránya tíz év alatt 33,8%-ról 30,8%-ra csökkent), eközben a szolgáltatások szerepe növekedett (2010-ben 64,8% volt). Tekintettel arra, hogy a szolgáltatási ágazat inkább a városokhoz kötődik, a foglalkoztatási szint visszaesése vidéki térségeinkben volt jelentősebb, ahol 2000–2010 között az országos átlaghoz képest 5 százalékponttal nagyobb mértékben csökkent a foglalkoztatottak száma, miközben az átmeneti térségekben több mint 4%-kal növekedett.

2011-ben megtört a mezőgazdasági foglalkoztatás csökkenő trendje, az ágazatban foglalkoztatott munkaerő létszáma nemcsak elérte, hanem jelentősen meg is haladta a 2008-ban meginduló makrogazdasági válság előtti szintet. A foglalkoztatási adatok értékelésénél ugyanakkor óvatosságra int, hogy a 2011-től mutatkozó foglalkoztatás-bővülés a mezőgazdasági munkaerőpiac legkevésbé stabil szegmenseiben – kisméretű gazdálkodó szervezetek, határozott idejű és/vagy nem teljes munkaidős álláshelyek, közfoglalkoztatás – jelentkezett, a munkaerőpiac kínálati oldalát érintő szigorításokkal (korkedvezményes nyugdíjazás szűkítése, rokkantnyugdíjak felülvizsgálata, segélyezés szigorítása), a közfoglalkoztatás rendszerének átalakításával, valamint az alkalmi munkavállalás adminisztratív feltételeinek megkönnyítésével összefüggésben. 

Az ágazati munkaerőpiac gyors regenerálódását magyarázhatja, hogy a mezőgazdaság a válság első két évében (2008-ban és 2009-ben) kiugróan magas teljesítményt nyújtott, és súlyához viszonyítva az átlagnál nagyobb mértékben járult hozzá a nemzetgazdaság összteljesítményéhez (Cseres – Gergely 2010). A mérsékelt munkaerő-piaci hatáshoz hozzájárulhat az agrárágazat fekete foglalkoztatás általi nagyfokú érintettsége is. Egyes elemzések (Semjén – Tóth, 2010) szerint a válság hatására a gazdaság egészét tekintve nőtt a be nem jelentett foglalkoztatás, ugyanakkor a fekete foglalkoztatás által leginkább érintett ágazatokban – így a mezőgazdaságban is – inkább a munkaerő „fehéredése” következett be. Ennek egyik oka, hogy az érintett ágazatokban a válság kedvezőtlen hatásaira reagálva elsősorban a be nem jelentett dolgozókat „építették le”.

Piaci és szociális alapú foglalkoztatás a mezőgazdaságban

A magyar mezőgazdaságban foglalkoztatott munkaerő több megközelítésben is vizsgálható. A piaci foglalkoztatás mellett nem elhanyagolható jelentőségű a főként állami források bevonásával megvalósuló szociális alapú mezőgazdasági foglalkoztatás (leggyakrabban közfoglalkoztatás). A piaci alapú foglalkoztatás legfontosabb szereplőinek azokat tekinthetjük, akik az ágazatban főállásban foglalkoztatottak. Számuk a KSH adatgyűjtése szerint 2010-ben 171,8 ezer fő volt, a tíz évvel korábbi létszámnál 33%-kal kevesebb (2. táblázat). A mezőgazdasági foglalkoztatottak kétharmada alkalmazottként, közel egyharmaduk (29,6%) társas vagy önálló vállalkozás tagjaként tevékenykedett. A vizsgált sokaság 3,0%-a (5,2 ezer fő) segítő családtagként végzett munkát2. A munkavégzés különböző formáit eltérő mértékű csökkenés jellemzi. Legszembetűnőbb a szövetkezeti tagok létszámának – uniós csatlakozás után is folytatódó – meredek csökkenése, ami a szövetkezetek megszűnésének, illetve gazdasági társasággá alakulásának egyik következménye.

A fizetett és a nem fizetett munkaerő ledolgozott munkaidejét tekintve az egyik legszembetűnőbb változás a mezőgazdasági üzemek csökkenő munkaerő-felhasználása (3. táblázat). Az összes munkaerő 439,5 ezer éves munkaerőegységnek (ÉME)3 megfelelő munkát végzett 2010-ben, ami a tíz évvel korábbi értéknek mindössze kétharmada. A csökkenés üteme a fizetett munkaerő esetében lelassult, a gazdaságokban a családtagok által végzett nem fizetett munkaerő-felhasználás csökkent jelentősebben (közel 40%-kal). A nemzetgazdasági átlagtól elmaradó, jelentős regionális eltéréseket4 mutató mezőgazdasági átlagkeresetek5 és a kedvezőtlen munkakörülmények miatt egyre többen az ágazaton kívül keresnek megélhetési lehetőséget. A versenyképességük megőrzését szem előtt tartó, magasabb tőkeellátottságú mezőgazdasági üzemek leggyakrabban az élő munkaerőt kiváltó technológiák fejlesztésével, az automatizálást lehetővé tevő termékszerkezet-váltással mérséklik munkaerő-szükségletüket.

A napi 8 órás folyamatos foglalkoztatás elsősorban a társas gazdaságokra jellemző, e gazdaságtípushoz kötődik az állandó munkaerő csaknem 90%-a (4. táblázat). Az egyéni gazdaságok ezzel szemben főként a családtagok munkaerejére támaszkodnak, de hozzájuk kötődik az időszaki munkaerő-felhasználás kétharmada is. A munkaerő-kölcsönzés a kizárólag piacra termelő egyéni gazdaságokat jellemzi. A fizetett munkaerőt egyértelműen a piaci alapú foglalkoztatás szereplőinek tekinthetjük, a családi munkaerő egy része ugyanakkor – a saját fogyasztásra termelők egésze, illetve részben a felesleget értékesítők – nem jelenik meg a piacon, munkaerejéért ellenértéket nem kap, a fogyasztási kiadásokat mérséklő önellátásban azonban fontos szerepet tölt be.

A munkaerő-hasznosítás hatékonysága a rész- és családi munkaerőn alapuló, valamint az „idegen” munkaerőt alkalmazó gazdaságokban jelentős mértékben eltér egymástól, utóbbiak javára háromszoros hatékonyságbeli különbség mutatkozik. Mezőgazdasági termelésünk szerkezetében azonban mindkét termelési típusnak (a családi és az idegen munkaerőn alapuló gazdaságoknak is) helye és szerepe van. A versenyképesség alapvető feltétele a vállalkozások piaci részesedésének tartós és profitábilis megőrzése, míg a gazdaságok életképessége a piaci részesedés megszerzésével, növelésének képességével jellemezhető. Az életképesnek sem minősülő vállalkozások addig a pontig eltartóképesek, amíg alkalmazottaik számára a munkaszerződésben rögzített munkabért fizetni képesek6 (Potori et al., 2004).

A mezőgazdasági foglalkoztatás bővítésének viszonylag gyorsan aktivizálható csoportját a munkaerőpiac kínálati oldalán megjelenő – elsősorban vidéken élő –, a mezőgazdasághoz már korábban is kötődő álláskeresők alkotják. A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat adatai szerint az álláskeresők – korábbi munkahelyüket tekintve – egyre csökkenő mértékben kötődnek a mezőgazdasághoz. A munkát keresőknek 2000-ben még 4,7%-a, 2010-ben már csak 3,1%-a (18,1 ezer fő) kötődött az alapanyag-termeléshez és további közel 8 ezer fő az élelmiszer-feldolgozáshoz (lásd ábra). A két csoport együttesen az álláskeresők 4,5%-át tette ki, ami megegyezik az ágazat foglalkoztatási szerepével. Nem meglepő, hogy az ágazati kötődés a vidéki térségekben nyilvántartott munkanélküliek körében a legerősebb. A munkaerőpiac strukturális egyensúlytalansága más ágazatokhoz hasonlóan a mezőgazdaságban is tapasztalható, a keresett és kínált szakképzettség, munkatapasztalat összeegyeztethetetlensége a hazai munkaerőpiac területi egyenlőtlenségeinek és a potenciális munkavállalók alacsony mobilitásának együttes következménye (Biró és Székely et.al., 2012).

Tekintettel arra, hogy a munkaerő-piaci hátrányokkal sújtott népesség jelentős része az agrár adottságú vidéki területeken koncentrálódik, a hazai mellett jelentős uniós forrásokat mozgósító, évente átlagosan 350–400 ezer álláskeresőt érintő aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök7 közül több is mezőgazdasági érintettségű. Az egyes beavatkozási eszközök működési logikája, költsége, hatékonysága jelentős mértékben eltér egymástól. Az elsődleges munkaerőpiacra történő visszatérés szempontjából a foglalkoztatást elősegítő támogatásokat és a munkaerő-piaci szolgáltatásokat egyidejűleg alkalmazó komplex munkaerő-piaci programok8, valamint a munkaadókat támogató, a hatásvizsgálatok tapasztalatai szerint a magasabb iskolai végzettségű álláskeresők elhelyezkedését elősegítő bér- és bérköltség támogatások9 a legnagyobb hatásfokú eszközök. Emellett – az érintett álláskeresők létszáma alapján – a legnagyobb horderejű beavatkozási eszköznek az évente átlagosan 250–300 ezer álláskeresőnek túlnyomórészt időszakos munkalehetőséget kínáló közfoglalkoztatási programok tekinthetők. A gyakorta a legális munkajövedelem-szerzés kizárólagos eszközét jelentő, minimálbéren megvalósuló közfoglalkoztatásnak jelentős szerepe van az „árnyékgazdaság” elhagyásában, valamint a feketefoglalkoztatás csökkentésében, reintegráló hatása azonban alacsony, a közfoglalkoztatottaknak csak kis része jut vissza az elsődleges munkaerőpiacra (Csoba, Nagy és Szabó 2010).

A közfoglalkoztatás 2011-ben megújult rendszere a foglalkoztatás tartós bővülése érdekében a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektet a fenntarthatóságra. Ennek érvényesülését szolgálja a közfoglalkoztatottak központi koordinációban megvalósuló, de a helyi szükségletekhez is igazodó, akkreditált képzése, valamint a programok összekapcsolása a rendszerint önkormányzati koordinációban megvalósuló, az önellátásra történő felkészítést, illetve az elsődleges munkaerőpiacra való visszatérést tanácsadással, mentorálással is ösztönző szociális gazdasággal.

A települések önszervezésén alapuló, a helyi fogyasztási szükségleteket is szem előtt tartó szociális gazdaság ugyan önmagában nem eredményez piaci alapú munkahelyteremtést, de szerepe a szociális feszültségek mérséklésében, a költségvetési források kímélésében megkerülhetetlen.

Mezőgazdasági foglalkoztatás-bővítési potenciál 2020-ig

Magyarországon a munkaerőpiac túlkínálatát kitevő 200 ezer fő vidéken élő aktív álláskereső mellett további 2,5 millió fős gazdaságilag inaktív népesség is a munkaerőpiac potenciális szereplője. Közülük a mezőgazdasághoz közvetlenül és közvetetten kapcsolódva 2020-ig – becslésünk szerint – 18–34%-os (mintegy 80–150 ezer fő) foglalkoztatás bővülés is elérhető. A bővítés egyharmada piaci alapon hozható létre. A növekmény egyrészt új munkahelyek kialakításából, másrészt a jelenlegi munkaerő, egyenletesebb kihasználásból, illetve a feketemunka kifehérítéséből származhat. A mezőgazdasági alaptevékenységen kívüli diverzifikáció a többletjövedelem mellett jelentős mértékben (15–25 ezer ÉME-vel) növelheti a gazdaságok munkaerő-felhasználását. A foglalkoztatás bővítésében a gazdaságokban történő élelmiszer-feldolgozás (8–12 ezer ÉME) kitüntetett szerepet tölthet be, mivel a feldolgozottság növelése egyszerre teremt hozzáadott értéket és munkahelyet. A közvetlen termékértékesítés növelése is kínál foglalkoztatásbővítési lehetőségeket (mintegy 4–8 ezer ÉME), ezen felül a megújuló energiatermelés bővítése néhány ezer (3–5 ezer ÉME) piaci alapú munkahely létrejöttét eredményezheti az ágazatban.

A foglalkoztatás bővítésének fele-kétharmada szociális alapú lehet, míg a fennmaradó rész (9–15%-a) multiplikátor hatásként más ágazatokban közvetetten jelentkezhet vidéki térségeinkben. A szociális alapú foglalkoztatásbővítés szempontjából a földprogramok (10–15 ezer ÉME) és szövetkezetek (5–10 ezer ÉME) további fejlesztése, valamint a mezőgazdasági közfoglalkoztatás (10–15 ezer ÉME) bővítése tűnik célravezető eszköznek. A résztvevők akár minden programban részt vehetnek, így mezőgazdasági termelési és munkatapasztalatokat szerezhetnek. A szociális eszközök alkalmazása elősegítheti a háztartások saját erőforrásaira támaszkodó termelési tevékenységek megalapozását, bővítését (25–35 ezer ÉME-vel), amely jelentős munkaidő lekötés mellett az élelmiszerkiadások mérséklésében tölthet be szerepet. A gazdasági hatásokat tekintve, a munkajövedelemből élők arányának emelkedése az alapvető infrastruktúrák és szolgáltatások iránti keresletet növeli, ami további, részben az agrobizniszhez, illetve más ágazatokhoz kötődő munkahelyteremtést indukálhat.

Biró Szabolcs – Rácz Katalin

Jegyzet

1             A mezőgazdasághoz tartozó mellékiparágakkal együtt.

2             Az ÁMÖ 2010 szerint a segítő családtagok száma lényegesen magasabb, jelentős részük más ágazatban főállású.

3             Az éves munkaerő-egység (Annual Work Unit) az EU-statisztikákban általánosan alkalmazott munkateljesítmény-mértékegység. A mutató bevezetését a mezőgazdaságot jellemző szezonális munkaerő-ingadozás, a napi 8 órás foglalkoztatástól eltérő munkaerő-szükséglet indokolta.

4             A regionális bérkülönbségek okait feltáró vizsgálatok szerint a területi különbségek elsősorban az eltérő összetételű munkaerő-kínálattal, a munkanélküliségi rátával, illetve a foglalkoztatók közötti termelékenység-különbséggel magyarázhatók (Fazekas – Bálint 2008, Karácsony – Varga 2010).

5             A teljes munkaidőben foglalkoztatottak nettó és bruttó átlagkeresetei alapján a 2001–2011 közötti időszakban mindvégig a fizetési rangsor utolsó harmadában szerepelt a mezőgazdaság, csak a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás gazdasági ágazatot, valamint az adminisztratív és szolgáltatást támogató tevékenységeket előzte meg. Forrás: KSH, 2012.

6             Egyéni vállalkozások esetében kritikus pontnak a mindenkori minimálbér tekinthető (Potori et al., 2004).

7             Munkaerő-piaci képzés; bérjellegű támogatás; vállalkozóvá válás ösztönzése; közfoglalkoztatás; valamint az ezek kombinációjaként kialakított komplex munkaerő-piaci programok.

8             A munkaadók részére nyújtott, átlagosan 30–60 főt érintő támogatási norma a munkaviszonyban foglalkoztatott teljes bérköltségét is fedezheti.

9             A bértámogatást igénybe vevő vállalkozások 25–30%-a, a bérköltség-támogatással foglalkoztató vállalkozásoknak 14–18%-a kötődik az agrobizniszhez. Forrás: NFSZ, 2011.

Felhasznált források:

Biró Sz. (szerk.) – Hamza E. – Molnár A. – Rácz K. – Székely E. (szerk.) – Tóth K. – Tóth O. – Varga E. (2012): A mezőgazdasági foglalkoztatás bővítésének lehetőségei vidéki térségeinkben. Agrárgazdasági Kutató Intézet, Budapest, 2012.

Cseres – Gergely Zs. (2010): Munkapiaci áramlások, gereblyézés és a 2008 végén kibontakozó gazdasági válság foglalkoztatási hatásai. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek MTA KTI–BCE Emberi Erőforrások Tanszék, Budapest, BWP 2010/4.

Csoba J., Nagy Z. és Szabó F. (2010): Az aktív eszközök, munkaerő-piaci programok kontrollcsoportos, többváltozós értékelése. Debrecen, 2010. www.mukutir.telco-sytem.hu. (Letöltés: 2013.08.15.)

Fazekas K. – Bálint M. (2008): A magyar munkaerőpiac állapota 2007-2008-ban. URL: http://econ.core.hu/file/download/mt2008/trendek.pdf (Letöltés: 2013. 08.12.)

Karácsony P. – Varga M. (2010): Regionális különbségek a hazai munkaerőpiacon. Munkaügyi Szemle 2010. 4. szám 86–90. 

Potori N. (szerk.), Erdész F.-né, Fogarasi J., Hingyi H., Nyárs L., Papp G., Spitálszky M. és Vőneki É. (2004): A főbb mezőgazdasági ágazatok élet- és versenyképességének követelményei. AKI tanulmányok, 2004/8., AKI, Budapest, p. 91.

Semjén A. – Tóth I. J. (2010) A válság hatására tett vállalati válaszlépések. In: Munkaerőpiaci Tükör. Közelkép. A válság munkaerőpiaci hatásai. Szerk. Fazekas K.-Molnár Gy. 2010. 149–168.

A cikk szerzője: Biró Szabolcs