Tápanyaggal jól ellátott, jó kondíciójú ültetvényekben erősebb a hónaljhajtások növekedése, mint a legyengült ültetvényekben. Az alulterhelt tőkéken több és erősebb hónaljhajtás fejlődik, mint a túlterhelt tőkéken. A hajtások korai és rövidre történő csonkázása serkenti a hónaljhajtások fejlődését.
A rövid ízközû szőlőfajták hónaljhajtásai szembetûnőbbek és jobban sûrítik a lombozatot (pl. Kozma Pálné muskotály), mint a hosszú ízközû szőlőfajták (pl. Afuz Ali) hónaljhajtásai.
A hónaljhajtások kezelése nagyon változatos; a teljes eltávolítástól az érintetlenül hagyásig különböző módon történhet.
A szaporító alapanyag-termesztés fontos munkája a hónaljhajtások teljes eltávolítása. Az alanyvessző-termesztő anyatelepeken a fajták hajtásainak alaktani és növekedési sajátosságaitól, a nevelendő hajtás hosszától függően, 8-12-szeri hónaljazásra is szükség lehet. (A hónaljhajtások eltávolításával - kitörésével - együtt a kacsokat is csípjük vagy vágjuk le.) A termőfajták szaporító vesszői - az un. nemes vesszők - termesztésére szolgáló törzsültetvényekben is célszerû a hónaljhajtásokat tőből teljesen eltávolítani.
A hónaljhajtásokat 2-3 -leveles állapotukban könnyen ki lehet tőből törni. A hosszabb, megerősödött hónaljhajtásokat, ha már nem törhetők ki, éles késsel, óvatosan, alulról felfelé vágjuk ki tőből; ügyelve arra, hogy a mellettük lévő levelet ne törjük, ne vágjuk le. A megerősödött hónaljhajtásokat és kacsokat nem szabad erősen lefelé rántva kitörni, mert ezzel nagy háncsrészt és farészt is kitéphetünk és nagy sebet ejthetünk a hajtáson, ami nem tud beforrni; és ezért - sajátos elnevezéssel - „slicces” lesz a vessző. A sérült vesszőrész nem használható szaporításra, ezért erre a célra nem értékesíthető.
Termő szőlőültetvényekben régebben és helyenként a rendszeresen végzett munkák közé tartozott a hónaljhajtások teljes eltávolítása, amit a kötözéssel együtt végeztek. Jelenleg alig találkozunk az így végzett munkával. Gyakrabban úgy járnak el, hogy a karós támaszú szőlőben a kötözés után a hajtáskötegből kiálló hónaljhajtásokat vágják vissza. Vékony lombfalú, huzalos támaszú szőlőben a hajtások huzalpárok közé igazgatása (fûzése) után az oldalra kilógó hónaljhajtásokat a csonkázással együtt vágják vissza. Egyik esetben sem nézik, hogy hány levél marad a hónaljhajtásokon.
A Moser-féle magas kordonmûvelés terjedésével a zöldmunkák mérséklése is gyakorlattá vált. A hónaljhajtásokat külön nem kezelték; gépi csonkázáskor a csonkázógép a hosszabb hónaljhajtásokat is elvágta. Több gazdaságban az egyes függöny-mûvelésû tőkéken a fürtök zónájában lévő hónaljhajtásokat - a levelek mérsékelt ritkításával együtt - a lombozat szellősebbé tétele és az önárnyékolás mérséklése érdekében tőből eltávolítják, kitörik vagy kivágják. Üzemi szőlőtermesztésben, főleg a rövid ízközû, sok és erős hónaljhajtást nevelő csemegeszőlő- és vörösborszőlő-fajtáknál előnyös a hónaljhajtásokat a fürtök sávjából tőből eltávolítani.
Vizsgálatok szerint termőszőlőben az a legkedvezőbb, ha az 5-6 leveles hónaljhajtásokat 2-4 levélre vágjuk vissza. A hónaljhajtások visszavágását 2-4-szer meg kell ismételni. De ezt a módszert a magyar üzemi szőlőtermesztési gyakorlatban alig követik. A tőketörzs kialakításakor a törzsnek nevelt hajtásokról a hónaljhajtásokat gondosan, több alkalommal megismételve, tőből távolítsuk el. A zöldoltásra nevelt hajtásokról is távolítsuk el tőből az összes hónaljhajtást. A hónaljhajtások kezelését mindig a termesztési céltól függően végezzük.
Dr. Sz. Nagy László
Címlapkép: Getty Images
