Sokkal kevesebb az un. obligát patogén kórokozók száma, amelyek, ha jelen vannak mindig betegséget okoznak. Ebben az esetben is fontos az állat ellenálló képessége, hiszen nem ugyanaz a betegség lefolyása, kimenetele, egy legyengült vagy egy jó kondícióban lévő, megfelelő szervezeti szilárdságú állatnál. Nézzük, mire kell figyelni ahhoz, hogy minél gazdaságosabban hizlaljunk.
Olyan környezetet kell teremteni, ahol az állat jól érzi magát. Nem kell energiát fordítania az állandó testhőmérséklet biztosítására. Hidegben a takarmányból származó energia jó része arra fordítódik, hogy „fûtse magát” az állat, de ugyanígy a melegben is a „hûtéshez” is energia kell. Jó, ha tudjuk, a sertés nem tud izzadni, nem liheg, mint a kutya, tehát csak vezetéses hőátadáson keresztül tudja a felesleges hőt leadni. Nyári időszakban minden állatorvos találkozik hőgutás disznóval. Általában a nagyobb testû állatokat érinti. Mi a teendő? Addig is, amíg az állatorvos odaér, hûteni kell. Vízzel lelocsolni, ventillátorral mozgatni fölötte a levegőt.
Előzzük meg a baleseteket! A padozat minőségére figyeljünk, a résekbe, lyukakba beszorulhat az állat lába, és a szabadulási kísérlet közben súlyos balesetek történhetnek. A beton padozaton gyakran előfordul, az un. „rongyostalpúság”. A beton elkoptatja „kimarja” a sertés talpát. Berepedezik, fájdalmas, az állat nem szívesen mozog (kevesebbet eszik) és befertőződhet a seb, aminek még súlyosabb szövődményei is lehetnek. Ugyancsak környezeti tényező a napsugárzás is. Az ólak kifutói általában fedetlenek és semmi nem védi az állatokat a napsugár káros hatása ellen. Többször láttam már „leégett” süldőket, hízókat. Meg lehet előzni árnyékolással.
Nem mindegy, hogy milyen az ól állománysûrûsége. Sokszor a kannibalizmus (farokrágás, fülrágás) oka az, hogy túl sokan vannak egy ólban, és unalomból, játékból, agresszivitásból, egy állat megsebzi a társát. Ilyenkor az a teendő, hogy a kezdeményezőt (általában egy van) ki kell emelni a többi közül (el kell különíteni), a többit pedig le kell foglalni valamilyen módon. Szoktak szemeskukoricát a földre hinteni ( amíg összeszedi, elfoglalja magát) láncot belógatni, amit előszeretettel rágcsálnak, stb. Természetesen a sebeket kezelni kell, de ezt már az állatorvos dolga. A másik nagy és fontos csoportja a környezeti tényezőknek a takarmányozás. Mint már a bevezető részben említettem, a sertésnek nincs módja arra, hogy megválogassa az étrendjét, azt eszi, amit kap. A gazdának kell tudni és folyamatosan látni, hogy az a takarmány amit ad, elég-e, megfelelő beltartalmú és nem tartalmaz egészségre veszélyes anyagokat. A problémák jelentős része abból adódik, hogy túletetik az állatot. Ez származhat abból, hogy gyorsan akarnak a malacból hízót csinálni, vagy rendszertelen időpontban etetnek, vagy akár abból, hogy valamelyik állat nem eszik és a társa(i) a beteg fejadagját is elfogyasztják. Az etetésnek van egy aranyszabálya: „Mindig ugyanazt, ugyanannyit, és ugyanakkor.” A változtatásokat pedig fokozatosan kell bevezetni. Így elkerülhetők az emésztőszervi problémák nagy része.
A takarmány beltartalma a nagy kérdés mindig. Általános szokás, hogy a kisgazdaságban termelt saját kukoricát, árpát stb. meg akarják etetni. Ez természetes, hiszen azért termelik. A gond az, hogy nem koncentrátumokat használnak a gazdasági abrak mellé, hanem a kész (vásárolt) tápot keverik (házanként különböző arányban) hozzá. A kereskedelmi forgalomban kapható tápok összetétele úgy van kiszámolva, hogy egyedül biztosítsa az állat igényét. Ha ehhez hozzákeverünk valami mást, hígítjuk, és az így elkészített takarmányban - amelynek a táp csak egy része - megváltoznak az arányok.
Nyáron mindig felmerül a kérdés: etessünk zöldet vagy ne? Természetesen lehet, sőt jó étrendi hatású a zöldtakarmány. Abból kell kiindulni, hogy a sertés mindenevő állat és nem legelő növényevő. Ezzel csak azt akarom kihangsúlyozni, hogy a zöldtakarmány kiegészítés és nem alaptakarmánya a sertésnek. A zöldetetéssel kapcsolatban sokszor előfordul, hogy túlzott fehérjemennyiség kerül az állat szervezetébe. A lucernának, a csalánnak magas fehérjetartalma van. Ezt mindenképpen figyelembe kell venni a takarmányozás során. Tehát ha az abrakban kompletten benne van minden (táp), a zölddel igény felett fogunk fehérjét bevinni.
A kórokozók baktériumok, vírusok, külső- és belső paraziták szintén a környezetből származnak. Vagy eleve ott vannak, vagy behurcolással kerülnek be egy állományba. Egy - egy példát említsünk.
Sertésorbánc. A betegség általában behurcolás nélkül jelentkezik, mert a baktérium amely okozza, sok esetben kimutatható az egészséges állatokból is. A meleg nyári hónapokban sokkal több a megbetegedés, mint télen, és az időjárási frontokkal is megfigyeltek kapcsolatot. A leggyakrabban előforduló formája az „orbáncos csalánláz”. Ilyenkor a magas láz, elesettség mellet a bőrön jellegzetes szögletes, vörös, később lilás foltokat lehet látni, amelyek a bőr szintje fölé kiemelkednek (mint a virágágyás) Sertésdizentéria. Egy véglény okozza a betegséget, és a jelentkezést mindig összefüggésbe lehet hozni egy új állattal való behurcolással (általában nagyüzemből). Jó étvágy mellett (vagy legalább is enyhe étvágytalanság) jelentkező véres hasmenés a legjellegzetesebb tünet. Rühösség. A betegséget egy bőrben élősködő atka okozza, amely talán nagyobb kárt okoz az állatok nyugtalanításával, mint ha elhullást idézne elő. Ugyanis az állatok állandóan vakaróznak, nem pihennek, a takarmányhasznosításuk rossz, tehát csak fogy a takarmány és nem hízik a disznó. Ugyanez a kártétele a belső paraziták (l orsóférgesség) által okozott kórképeknek is. Ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz, a hízlalás céljához a gazdaságos sertéshús előállításhoz.
Dr. Cseh Kálmán
Címlapkép: Getty Images
