Röviden a faj morfológiájáról. A kukoricamoly kifejlett alakjait nemi kétalakúság jellemzi (1. kép). A hím lepke kisebb, szárnyainak fesztávolsága 22–25 mm. Elülső szárnya lilásbarna színű, halványsárga, hullámos keresztvonalakkal tarkított. Hátulsó szárnya hasonló, néha világosabb színű és egy szélesebb sárga harántsáv díszíti. Potroha karcsú, megnyúlt és barna színű. A nőstény lepke valamivel nagyobb, szárnyainak fesztávolsága 27–32 mm. Elülső szárnya aranysárga, keskeny, sötét színű, hullámos keresztsávokkal tarkított. Hátulsó szárnya világossárga, melyet széles harántsáv díszít. Tora és potroha teltebb, vastagabb, agyagsárga színű. A pete vagy tojás ovális, lapos, átlátszó, 0,5 mm átmérőjű. A peték petecsomót alkotnak, amelyek „tetőcserépszerűen” fedik egymást. A lárva kikeléskor 3–4 mm, amely 5, ritkán 6–7 lárvastádiumon megy keresztül a bábozódásig. A kifejlett hernyó szennyes fehér, hátoldalán hosszanti szürke sávokkal, és szelvényenként 6 szőrszálat viselő szemölccsel (2. kép). A faj fedett bábja általában finom szövedékben a növény szárában található lárvajáratban, vagy a növény védett levélhüvelyében foglal helyet (3. kép).
A faj eredeti elterjedési területe Eurázsia, Afrika északi területei, de 1917-ben seprűcirok szállítmányokkal az USA-ba is behurcolták. A kukoricamolynak rengeteg ismert tápnövénye van. Több mint 240 növényfaj ismert, amelyen képes a faj lárvája kifejlődni. A ter- mesztett növények sorát elemezve a komlón, kenderen, cirkon, almán, sőt szőlőn sem ismeretlen a károsítása. Az iparszerű kukoricatermesztés kialakulásával, az ezzel párhuzamosan jelentkező kukorica vetésfelület robbanásszerű növekedésével az amúgy rendkívül jó repülő- és alkalmazkodóképes kukoricamoly tömeges elszaporodása is bekövetkezett. Tehát az okozott károsítás mértékének növekedése szoros összefüggésben van a ter- mesztéstechnológia változásával és volumenével. A kártételek napjainkban tapasztalható drasztikus emelkedését azonban a faj globális felmelegedésre adott biológiai válaszai váltották ki.
Röviden tekintsük át e biológiai, ökológiai változások gyökereit. Ismeretes, hogy a kukoricamoly bizonyos nemzedékei nyáron, kiváltó tényezők hatására (melegedés) nyugalmi állapot közbeiktatása nélkül fejlődhetnek. Így a Föld szélességi fokain északról dél felé haladva a faj éves nemzedékszáma nő. Így megkülönböztetünk évente egy, két- és többnemzedékes ökotípusokat. Magyarország területén az ezredfordulót megelőző évtizedekben az egy- és kétnemzedékes ökotípusok fordultak elő, amelyek választóvonala durván a magyar középhegység vonulatára volt tehető. A többnemzedékes típus az országunk határain belül nem található meg, csupán a tőlünk délre eső mediterrán, szubtrópusi területek biztosítanak lehetőséget a kifejlődéséhez. A kukoricamoly ezen ökotípusainak elhelyezkedését, azok esetleges észak-déli eltolódását elsősorban a fotoperiódus (megvilágított és sötét órák aránya) és a hőmérséklet változása szabja meg. Magyarország kiterjedtségéből adódóan elsősorban a hőmérsékleti értékek határozzák meg e típusok elterjedési határvonalait. Az országos fénycsapda-hálózat adatainak feldolgozása, illetve a lábon álló kukoricaszárakban található lárvák vizsgálata alapján kijelenthető, hogy az ökotípusok észak-, északnyugati irányú elmozdulása az 1990-es években megkezdődött. Így Magyarország területéről az egynemzedékes típus kiszorul, tőlünk északabbra fekvő területekre húzódik, miközben a kétnemzedékes típus tért hódít. Tehát a nyáron, nyugalmi állapot nélkül fejlődő tömeges lárvanépesség fellépése tehető felelőssé a megnövekedett kártételekért, amelynek hátterében egyértelműen a globális felmelegedés áll.
A faj kártétele a kukoricatáblán „foltszerűen” jelentkezik, amely az egy tojáscsomóból kikelő lárvanépesség közvetlen szomszédságában lévő növények károsításának az eredménye. A kukoricán kialakított kárkép változatos. Az egyébként rejtőzködő életmódot folytató lárva a tojásból való kibújást követően még a növény felületén rág, levelet lyuggat. Az első vedlést követően viszont már a szárban fejlődik, amelynek következtében jelentkezhet a tipikus szártörés. Gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy gyakran több hernyó fejlődik egy szárban. Sőt Észak-Amerikában, az 1917-es behurcolást követően több esetben megfigyelték, hogy ugyanabban a szárban akár 10–15 lárva is fejlődhet zavartalanul. Természetesen a több lárva a nagyobb szöveti roncsolásból adódóan nagyobb termésveszteség kiváltója. E tényekből adódóan a csőtömegcsökkenés jelensége vitathatatlan. Emellett kényszerérés, s a beltartalmi értékek szemekbe történő beépülésének zavara is jelentkezik. Legnagyobb mennyiségben a keményítővesztés lép fel, amelynek csökkenése nagymértékben hibridfüggő tulajdonság. Emellett a nyers- zsír és a nyersfehérje mennyisége is csökken. Napjainkra a csutka, és esetenként kifurakodást követően a szemek rágása is egyre gyakoribb kártételi forma.
Összességében az okozott kártétel biológiai (levél-, edénynyaláb- és csőrágás), mechanikai (a molyos növények szára kidől) és ezek számszerűsítésével gazdasági jellegű lehet. A kukoricamoly által okozott kár nagyságának megállapítására számos vizsgálat történt, azonban ezek eredményei nagymértékben különböznek egymástól. A termésveszteségek magas fokú eltérését a szakirodalmakban közölt 20–90 százalékos intervallum jellemzi a legjobban. Általánosságban a szakirodalom 15–20 százalékos tőkárosítás mellett 6–7 mázsás termésveszteségről számol be. Vannak olyan felmérések, amelyek 55 százalékos tőkárosítás mellett akár 26,2 mázsás termésveszteséget is jeleznek hektáronként. Külföldi tanulmányok szerint a 20 mázsás terméskiesés átlagosnak mondható. A kialakított kárt a megtelepedő mikroorganizmusok (Aspergillus spp., Fusarium spp., Ustilago maydis stb.) tovább súlyosbítják. A mikotoxikózisok utóbbi években tapasztalható fokozottabb fellépésének hátterében többek között a kukoricamoly felszaporodása is áll.
A kártétel mértéke és növekedésének tendenciája tehát indokolttá tenné e kártevő elleni peszticides állományvédekezéseket, akár extenzív kukoricatermesztésben is. A korábbi években megvalósításának realitása azonban csupán vetőmag-, illetve csemegekukorica-termesztésben merülhetett fel, mivel az árukukorica-előállítás költség-jövedelem viszonyai nem tették lehetővé e célzott védekezések kivitelezését. A növényvédő szer forgalmazó, multinacionális cégek azonban több extenzív kukoricatermesztésben is alkalmazható technológiai javaslattal, engedélyezett rovarölő szer hatóanyaggal álltak elő az elmúlt években. Jelezve ezzel a kialakult helyzet súlyosságát. Ki kell jelenteni viszont, hogy az inszekticides állománykezelések csupán objektív előrejelzésre (fény- vagy egyéb kémiai attraktáns elven működő csapdák segítségével) alapozottan, a rajzáscsúcsokat követő 10 napon belül kivitelezve lehetnek eredményesek.
A kukoricamoly kártételét visszaszorítani legolcsóbban agrotechnikai elemekkel lehetséges. Közülük is a telelési helyül szolgáló károsított szármaradványok tökéletes megsemmisítését, elsősorban talajba forgatását kell mindenképp kiemelni. Az állattenyésztés háttérbe szorulásával csökkent a kukoricaszár alomként, takarmányként történő felhasználása, amely jelentősen csökkentette az áttelelő hernyók számát. A szár felszecskázása akár a kukoricaföldön, akár a gazdasági udvaron történik, csak kis mennyiségű hernyót pusztít el. Amennyiben a szecskázott anyag silóba kerül, a hernyókra ez pusztulást jelent. Franciaországban a különböző védekezési módszerek összehasonlítása során jó eredményt értek el a szár feldarabolása utáni alászántás módszerével. 1920 és 1940 közötti esztendőkben az agrotechnikai módszerek jelentették a védekezés fő lehetőségeit. Amerikai vizsgálatok kimutatták, hogy a jól végrehajtott agrotechnikával 95%-os populációcsökkenést is el lehet érni. A talajba kerülő, menedékül szolgáló szárak tökéletesebb bomlásához ősszel N kijuttatása is javasolható. Kukoricamollyal erősen fertőzött területeken az előző évi kukorica szármaradványok közé történő vetés (mulcs-, direktvetés) azonban mindenképp kerülendő, ha nem akarunk a következő évben jelentős kártétellel szembenézni. Korát jóval megelőzve az integrált szemléletről tanúskodik a XX. század elején megfogalmazott kukoricamoly rendelet (1926. évi 36.089. F. M. sz.) is. E napjainkban is érvényes rendelkezés előírja a kukorica szármaradványok május közepéig történő megsemmisítését. Így az áttelelő lárvák, illetve azok életterének pusztításával vethetünk gátat a következő évi kukoricában jelentkező kártételek elé. A jó agrotechnikai védekezéshez hozzátartozik a megfelelő állománysűrűség, vetés- idő és az optimális tápanyag-utánpótlás is.
A génmódosítással (GM) előállított kukoricahibridek segítségével a világ több országában védekeznek a kukoricamoly kártétele ellen. Többek között az USA-ban, Argentínában és Kínában is nagy felületen zajlik a Bacillus thuringiensis génszekvenciát tartalmazó úgynevezett Bt kukoricák termesztése. Az EU véd- záradékkal nem élő tagországai esetében a hasonló tulajdonsággal felvértezett MON810-es és Pioneer 1507 kukorica szaporítóanyagai merülhetnek fel ilyen vonatkozásban. A technológiai fegyelem betartása mellett, e bevitt „transzgén” által kódolt fehérjének köszönhetően a Bt kukorica a tenyészidőszak végéig védettséget élvezhet a kukoricamoly kártételével szemben. A génmódosított hibridek környezetükre, emberre s állatra gyakorolt hatásai azonban mind a mai napig nem teljes körűen tisztázottak. Ezen okok miatt többek között hazánk is határozottan elzárkózik e szaporítóanyagok termesztésétől.
Összességében a kukoricamoly felszaporodása és kártétel-növekedése a felmelegedő klíma egyenes következménye. Leküzdése elsősorban az integrált növényvédelem szellemében történhet, mely során a helyes agrotechnika megválasztása mellett egyre inkább a kárt gazdasági küszöb felett tartó peszticides állománykezelések is meghatározó elemmé válhatnak a jövőben.
Dr. Keszthelyi Sándor
Kaposvári Egyetem AKK, Növényter- mesztési és Növényvédelmi Tanszék
A cikk megírásához a TÁMOP-4.2.2.A-11/1/KONV-2012-0039 „Nemzetközi közreműködéssel megvalósuló komplex élelmiszerbiztonsági, illetve a kapcsolódó élettani és diagnosztikai kutatások megvalósítása a Kaposvári Egyetemen” című projekt nyújtott támogatást.
A cikk szerzője: Dr. Keszthelyi Sándor
