A növénytermesztés az elmúlt háromnegyed évszázadban a jelenleginél sokkal mostohább körülmények között is számos kihívásnak jelesül megfelelt. Ez bizakodásra ad okot a tekintetben, hogy a XXI. század új feladatait is megoldja. Így meg fog felelni a fenntartható fejlődés egyre szaporodó követelményeinek, sikerrel hozzájárul az ország fosszilis energia igényének mérsékléséhez.

A címben jelölt adatokból jövőkép vázolás helyett mindaddig csak megállapítások, észrevételek tehetők amíg a Vidékfejlesztési Stratégián belül kezelhető és megvalósítható, hosszabb távú, termőföld középpontú agrárstratégiát nem produkál a politika. Annak ellenére, hogy még a laikusok is fújják, hogy a föld a legfontosabb megújuló természeti erőforrásunk (a rajta termesztettek stratégiai cikkek, a nemzet egyik – ha nem a legjelentősebb – vagyontárgya, alapvető termelőeszköz stb.), húsz év óta még sincs az agrárágazatot több tucat problémájától megszabadító, követhető elképzelés. Jóllehet már az ókoriak is vallották: aki nem tudja merre akar hajózni, annak nincs jó szél, csak sodródik az áramlatok kénye-kedve szerint. A sok-sok megoldásra váró probléma közül csak azokat említem, amelyek közvetlenül befolyásolják a mûvelési ágak, a vetésszerkezet, a hozamok jövőbeni alakulását. S teszem ezt anélkül, hogy közöttük nagyságbeli különbséget mernék tenni:



- az integráció hiánya (alapanyag, feldolgozás, kereskedelem),

- a birtokviszonyok rendezetlensége,

- a földtulajdon és -használat nagyarányú szétválasztása,

- a földvásárlási és -bérleti problémák,

- az üzemméretről vallott nézetkülönbségek,

- a szakértelem hiánya,

- az állattenyésztés mélyrepülése,

- az általános tőkehiány, adózási anomáliák,

- a szövetkezési iszony,

- a mezőgazdasági energiatermelés körüli bizonytalanság,

- a szaporítóanyag-előállítás csődközeli állapota,

- a mezőgazdasági kutatás és szakoktatás ellehetetlenülése,

- az export lehetőségeink bizonytalansága,

- a prioritások hiánya (árutermelés – lakosság megtartás – természetvédelem).

A címben szereplő témák háromnegyed évszázados adataiból, azok csoportosításából, ahol csak lehet megkísérelem a jövőt alakítók figyelmét néhány dologra felhívni, amelyekkel esetleg mérsékelhető néhány agrárágazati anomália.

Mûvelési ágak változása



A 1. táblázat adataiból kitûnik, hogy a mezőgazdasági termelésből kivont terület 2010-re 1 752 900 hektárra nőtt. Az évi átlagos termőterület csökkenés több mint 15 325 hektár, de 1985–1995 között 22 036,4 ha/év, ami 1995–2010 időszakban tovább gyorsult: 28 775 ha/év értéket ért el a termőterület vesztesége. Jóllehet sok országban még így is lényegesen kisebb az egy főre vetített termőterület, mint hazánkban, de a területvesztés gyorsulása elgondolkodtató. Ha másért nem is, de azért mindenképp, mert ez a tendencia kihat:



- a peszticid-gyártásra,

- a mezőgépgyártásra,

- az élelmiszer- és takarmánygyártásra,

- a kereskedelmi tevékenységre,

- és a vidéki lakosság megtartására.

- Abszolút számokban a legnagyobb vesztesek:

- a szántóterületek 1 099 500 hektárral,

- és a gyep (rét és legelő) 883 800 hektárral.

Sajnos jóval több mint a felére zsugorodott a szőlő területe is. Nem az így kieső bortermelést sajnálom, hanem azt tartom fájdalmasnak, hogy évek óta – szeptemberben és októberben – a nagy áruházláncoknál uralkodik a külföldi szőlő. Magyar elvétve jelenik meg, akkor is drágább mint a banán, a narancs, vagy a mandarin. Úgy vélem, hogy indokolatlanul lecsökkent a zöldségtermő terület is. Még akkor is fenntartom ezt a véleményem, ha a statisztika néhány faj termesztését, a „szántóra vonulás” miatt ott tartja számon. Ugyanis 700-800 m2-en – benne 6-8 m2 fóliasátorral – egy 4 tagú család évi zöldség- és gyümölcsszükséglete nagyrészt megtermelhető, alapfokú szakismerettel. Egy ilyen kertmozgalom elindítása talán mérsékelné azt az alapítványi erőfeszítést, hogy „lakjon jól minden gyerek”. Persze ehhez az is kellene, hogy a kistermelő, a hobbi kertész a vetőmagot, a kemikáliákat ne luxuscikk áron vásárolhassa és ezeknek az anyagoknak a minőségét a jelenleginél jobban ellenőrizzék, mert ez a termesztői kör nincs reklamációs pozícióban. A gyepterület csökken és nagyrészt a kérődző állomány drasztikus fogyásának áldozata. Sajnálatos módon a baromfiállományt nem számítva, a sertésszám is harmadára zsugorodott. A 100 hektár szántóra jutó állatsûrûséget jól kifejezik a következő számok:

Természetesen az állattenyésztés már-már tragikus térvesztése kihat a vetésszerkezetre, a talajerő-visszapótlásra, a húsiparra, a gabona-exportunk nehézségeire is. Az okok számosak, de vannak közöttük tragikomikusak is. Sok falun (talán a városból kiköltözöttek nyomására) a helyi önkormányzat „kedvetleníti el” a gazdákat az állattartástól.



Most essék szó azokról a mûvelési ágakról, ahol nőtt a terület. Első helyre kívánkozik az erdő. 813 700 hektáros növekedése többet jelent, mint egyszerû vagyongyarapodás (CO2 fixació, megújuló energia-szolgáltatás, rekreációs hatások, klímavédelem, faipari fejlesztés stb.). Úgy vélem, még 4-5%-os növekedés a 10-12 AK-nás szántók rovására is indokolt lenne. Bár kis területet érint, mégis jelentős értéket képvisel a tógazdaság területbővülése. Ez az a mûvelési ág, ahol a birtok és a tőkekoncentráció túlnyomórészt magyar vállalkozók érdeme. A nádas területek növekedése a természetvédelmi területek revitalizációs tevékenységének köszönhető.

Észrevételek a vetésterület és a faji szerkezet  változásokkal kapcsolatban





Vizsgálódásaimat elsősorban a klasszikus szántóföldi növényekre koncentráltam, az ún. zöldségnövények közül csak néhánnyal kapcsolatban készítettem összefoglaló adatsort (8. táblázat).

A gabonafélék területi részesedését a 2. és a 3. táblázatban foglaltam össze. A fontosabb megállapítások a következők.

A szántóterület fogyásánál nagyobb mértékû a gabonafélék területcsökkenése. Azonban még így is 61,1%-ban foglalják el a szántót. Ez nem kis gondot jelent sok gazdálkodónál az elfogadható növényi sorrend kialakításánál. Legstabilabb a kukorica területi részesedése. Valószínû okok között szerepel a potenciális termőképesség (C4-es asszimilációs típus), piacképesség, újabban pedig a bővülő ipari felhasználhatóság. A búza több, mint 650 000 hektáros csökkenése valószínûleg mérséklődik, vagy megáll a jövőben, ha a különleges minőséget az új változatokkal kiegészítve (Tr. monococcum, Tr. dicoccum, Tr. speltivum) nagyobb tételekben is biztosítani lehet. A zab területvesztésére a tenyészállattartás ellehetetlenülése lehet a magyarázat. A rozs a legnagyobb vesztes, valószínû az 1970-es évektől termesztésbe állított nagyobb termőképességû takarmánybúza fajták áldozata. Az árpák területe is valószínûleg a 300 000 ha körül stabilizálódik. Az őszi árpa területe csak akkor nőhet, ha a sertéságazat elmozdul a holtpontról. A tavaszi árpát bizonytalan minősége, az import sörkínálat fogja vissza.

A tritikálé hosszú álom után – hiszen már a XX. század első harmadában ismert volt – ma már jóval nagyobb területet foglal el, mint a rozs és a zab együtt. További térhódítása valószínûsíthető, mert a kalászosok közül a Kárpát-medence változatos ökológiai viszonyai között a legtöbb helyen termeszthető, nemesítési lehetőségei jelentős tartalékokkal rendelkeznek, és felhasználása sokrétû (zöld-, szilázs-, szemes takarmány, kenyérgabona, biomassza).

A 8. táblázatban felsorolt zöldségfélékkel kapcsolatban elgondolkodtató, hogy az elmúlt 20 évben egyik területe sem volt a „csúcson”. Valószínû okok: olcsóbb import, konzerv- és hûtőiparunk leépítése, életszínvonal-romlás. De vannak olyan vélemények is, miszerint a gyümölcs-, zöldségstatisztikát az ágazatban uralkodó 40-60%-os feketekereskedelem torzítja. Az ipari növények területe a 75 év alatt több, mint nyolcszorosára nőtt, ami szinte kizárólag a napraforgó és az őszi káposztarepce az 1980-as évektől a mai napig tartó robbanásszerû felfutásának eredménye (4. táblázat).

Közülük a repce talajtermékenység, elővetemény-érték szempontjából kedvezőbb hatású. A napraforgó a félmillió hektár körüli helyfoglalással, ha másért nem is, de növényvédelmi és vetésszerkezeti okok miatt valószínû, hogy elérte a növekedési határát. A szója nagyobb térnyerését – ami nagyon kívánatos lenne több szempontból is – valószínûleg a 3 t/ha alatti hozamok és az alacsony hazai ár gátolják. Mindkettőn lehetne segíteni, kiváltható lenne az import többnyire „génkezelt” extrahált szójadara. A cukorrépa-termesztés 85-90%-os megszüntetése, egyáltalán a hazai cukoripar szó szerint földig rombolása (csak a hazai szükséglet kb. 1/3-át adó kaposvári gyár maradt meg) előtt úgy gondolom nem csak én állok értetlenül. Ebbe a nehezen feldolgozható körbe tartozik a kender és a lentermesztés, -feldolgozás végközeli állapota is. Különösen fájó a nem is olyan régen világhírû kender vertikumunk, ami a nemesítéstől a termesztésen át a késztermékig (fő- és melléktermék) iskolapéldája volt a hozzáadott érték képzésnek is. Mindhárom faj termesztése belterjes mûvelésben, a jó elővetemények számát növelte, ezért is fáj jelenlegi állapotuk.

Az 5. táblázatban általánosan jó elővetemény értékû növények szerepelnek. Kár, hogy mind a burgonya, mind a hüvelyesek területe csökkenő, ami 2000-től fel is gyorsult. A népélelmezésben és a takarmányozásban játszott szerepük nagyobb termesztési kedvet és persze támogatást is érdemelne. A tömegtakarmány-növények cím alatt sokkal több fajnak, növénytársításnak kellene megjelennie a 6. táblázatban, de a feltüntetett négy kultúrán kívül sajnos a többi az értékelhető küszöbértéket sem éri el. Mint ahogy az őszi- és tavaszi zöld takarmánykeverékek termesztése is lassan már csak a szakkönyvekben jelenik meg.

A szántóterület 5%-ára zsugorodott tömegtakarmányok, amint azt már vázoltam a kérődzők szinte megállíthatatlan fogyásának áldozatai még olyan hagyományosan állattartó megyében is, mint Győr-Moson-Sopron.



A tömegtakarmányok és az állati eredetû szervestrágya nélkül nem, vagy csak nagyon drágán lehet a talajtermékenységet fenntartani.

A hozamokról és a növénytermesztés új kihívásairól



A 7. táblázatban az elmúlt 75 év alatt nagyobb területen termesztett fajok 10 évenkénti hozamait tüntettem fel. Mindegyiknél van növekedés: öt fajnál ez háromszoros, de pl. a kukoricánál, burgonyánál ez még nagyobb. Ami az összes termést illetően bőven pótolta legtöbbjüknél, az a területvesztés. Ennek így is kell lenni, mert a termésátlag-növekedés a termesztési színvonal jelentős mutatója. Az adatokból viszont az is látszik, hogy a termésátlag-növekedés az ezredfordulón megtorpant. Véleményem szerint ennek számos oka lehet: nem zárom ki hogy:



- a klasszikus nemesítés közelít a lehetőségei határához,

- a magasabb átlagtermések eléréséhez az átlagot meghaladó szakmai színvonal lenne szükséges,

- több makro- és mikroelemet viszünk el a terméssel, mint amennyit visszapótolunk,

- nem kielégítő a jelenlegi fajták termésstabilitása és alkalmazkodóképessége.

Ez utóbbi megállapítást látszik alátámasztani a 9. táblázat is, ahol a napjainkban három legnagyobb területen termesztett faj 10 éves perióduson belüli, minimum-maximum hozamingadozásait gyûjtöttem össze. Egyértelmû, hogy magasabb termesztési nívón is nagy a hozamingadozás. Ennek aztán a gabonaféléknél pl. jelentős össztermés-különbség az „eredménye” – amit az állattenyésztés leépülése úgyis befolyásol, hogy kezelhetetlen piaci nehézségeink keletkeznek, különösen olyan években, amikor a kalászosok és a kukorica termése is az átlagot meghaladó. Arról nem is beszélve, hogy a jövőben gyakrabban szembesülhetünk a keleti szomszédaink, mindenekelőtt a kiváló termőtalajjal, egész évben jégmentes kikötővel rendelkező, Franciaországnál nagyobb Ukrajna megjelenésével az EU piacokon. Export-nehézségeinket már most is növeli az a kevésbé érthető jelenség, hogy miközben a termesztett fajok száma csökken, fajtáink száma viszont nő. Talán a „kevesebb több lenne”, legalábbis könnyebben lehetne egységes minőségû árualapokat képezni.

Befejezésül essék szó a növénytermesztéssel szemben támasztott új követelményekről, meg azokról is, amelyek úgymond hangsúlyosabbá váltak. A tradicionális feladatokhoz az elmúlt két évtizedben a fenntarthatóság fogalomkörébe tartozó új követelmények csatlakoztak. Ezek egy része (egészséges élelmiszer és takarmány, talajtermékenység fenntartása, tájtermesztés stb.) korábban is a sok kultúrfajjal dolgozó növénytermesztés része volt, csak az iparszerû növénytermesztés totálissá válásával háttérbe szorult. Az új, vagy újszerû kihívások legfiatalabbika az ún. energianövények (biomassza, zöld energia) termesztésének igénye. A felsorolt elnevezések, ismerve a növények változatos beltartalmát, felhasználhatóságát nem valami szerencsések. Az új igényt kielégítő termelvények a fosszilis energia részbeni kiváltását szolgálják. Igaz magam sem találtam az ilyen célból termesztett növényekre (melléktermékeikre) jó és rövid kifejezést. Ezek a növényfajok, ha nagyobb területen teret nyernek, változtatásokat okoznak a mûvelési ágakban, azon belül természetesen a szántóföldi növények, erdészeti kultúrák faji összetételében.

A törekvés mozgatórugóinak taglalása meghaladja ezen cikk kereteit, azt azonban nemzetgazdasági szinten mérlegelni kell, hogy az így csatasorba állított növényekből nyerhető hőenergia, biodízel, bioetanol, biogáz mennyire versenyképes, mennyire „zöld”, továbbá versenyképes-e egyéb megújuló energiaforrásokkal. Sok szempontból figyelembe véve úgy gondolom a szántóföldi növénytermesztésben (főként ha sikerül a hozamokat rentábilis szinten stabilizálni) még mindig jelentős területi tartalékok vannak az ilyen célú termesztésre is, jó egynéhány kritérium teljesítésével. Csak az „energianövény”-termesztés indoka ne az a tágabb szakmai kitekintést nélkülöző indok legyen, hogy „az igaerőre alapozott mezőgazdaság is megtermelte a maga energiaszükségletét”.

Csak a szántóföldi növénytermesztésnél maradva, a jelentős területi veszteség (1. táblázat) ellenére évről évre 880-960 PJ energiát produkál 12-14 PJ input fosszilis energia felhasználásával: a hatékonysága így 73-80-szoros. Igaz, ezen valamit ront az állattenyésztés, de akkor is meggyőző a teljesítmény. Ami nem azt jelenti, hogy ezen nem lehetne javítani, pl. a termesztett fajok fotoszintetikus CO2 asszimilációjának növelésével. Véleményem szerint az energia alapanyag szántóföldi előállítása, melléktermékek felhasználása akkor és úgy támogatható, ha:



- az élelmiszer- és a takarmányellátásra nincs árfelhajtó hatása, ellátásukat nem veszélyezteti,

- az igénybe vett területen a talajtermékenység nem romlik,

- elsődlegesen a hazai flóra, növényvédelem által is kordában tartható fajaira támaszkodik,

- a növénytermesztéstől elvárható fenntarthatósági kívánalmaknak megfelel,

- adott régióban előállítása versenyképes és társadalmilag támogatott.

Dr. Késmárki István

professzor emeritus

Felhasznált irodalom:

Bai A. (szerk., 2002): A biomassza felhasználása. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest.

Csete L. – Láng I. (2005): A fenntartható agrárgazdaság és vidékfejlesztés. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest.

Szûcs I. (2008): Az EU-tagság hatása a magyar agrárgazdaságra. MAE Kiadvány, Budapest.

www.ksh.hu: Agrárágazat

A cikk szerzője: Dr. Késmárki István