AZ ELLENFÉL



A rágcsálók (Rodentia) az emlősök osztályának egyik legnépesebb rendje, amelybe 34 család és mintegy 2400 faj tartozik. A rágcsálók az emlősök egyik legnépesebb rendjét alkotják. Mivel betegséghordozók, táplálék szempontjából pedig vetélytársaink is, emberemlékezet óta harcban állunk velük. A rágcsálók a jégtakarók kivételével az összes földrész valamennyi élőhelyén honosak: sivatagok és erdők, mocsarak, vizek és emberi települések lakói. Szinte bármilyen szerves anyagon képesek megélni. A rend legkisebb képviselője a törpeegér (Micromys minutus), a legnagyobb a dél-amerikai vízidisznó (Hydrochoerus hydrochaeris). Az ember környezetében legnagyobb számban a házi egér (Mus musculus) és a vándorpatkány (Rattus Norvegicus) szaporodik el, fejti ki zavaró hatását vagy okoz közegészségügyi ártalmat. Nekik (elsősorban a fekete patkánynak) köszönhetők a nagy pusztítást végző pestisjárványok kirobbanása is.

A RÁGCSÁLÁS BIOLÓGIÁJA



Minden rágcsáló felső és alsó állkapcsában is egy pár metszőfog van. Mivel rágófogaik egész életükben kemény munkának vannak kitéve, hamar elkopnak, de állandóan utána is nőnek. Nincs gyökerük, hosszú ívben és enyhén előrehajolva, mélyen benyúlnak az állkapocsba. Ha egy rágcsáló nem tud eleget rágni, hamarosan éhen pusztul, mivel fogai annyira túlnőnek, hogy nem képes enni sem. A rágási kényszer miatt sokkal több kárt okoz, több táplálékot tesz tönkre, mint amennyi az életben maradásához szükséges lenne. A rágófogak előtt, a szemfogak helyén egy széles foghézag található. A zápfogak többé-kevésbé összefüggő rágófelületet alkotnak.

SZAPORODÁSUK



A rágcsálók nagymérvû és az ember számára néha kedvezőtlen elszaporodásában, a nagyszámú utód és rövid vemhességi idő mellett, fontos szerepet játszik szociális viselkedésük. Az egyes közösségek tagjai rendszerint szorosan összetartanak. A szülők nemcsak saját kölykeiket védik, hanem a már nagyobb fiatalokat és a nagycsaládba tartozó többi rokont is. E szoros összetartás folytán kedvező feltételek mellett rendkívül sok egyed képes igen szûk helyen együtt élni. A körülmények romlása esetén populációjuk gyorsan csökken, tömegesen elpusztulnak vagy elvándorolnak.

VÉDEKEZÉSI LEHETŐSÉGEK



1. Megelőzés a védekezés legfontosabb eleme



A tenyészőhely megszûntetése a rágcsálók elleni védekezés „alfája”. A trágyát, szemetet kezeljük zártan, illetve rendszeresen szállítsuk el, szüntessük meg a búvóhelynek alkalmas szemét- és lom kupacokat, farakásokat, épület alatti és környéki üregeket. Tegyük zárttá épületeinket. Környezetünket tegyük rágcsálóbiztossá, tiszta területek létrehozásával, ahol sem megbújni, sem biztonságosan közlekedni nem képes a rágcsáló, illetve nem talál folyamatos táplálék utánpótlást.

2. Védekezés mérgezett csalétkekkel



A leggyakrabban alkalmazott módszer. Legelterjedtebben véralvadásgátló tartalmú készítményeket alkalmaznak. A különböző formulákat eltérő helyzetekben célszerû használni. A patkányok szívesen fogyasztják a magas nedvességtartalmú pépeket, különösen ott, ahol nehezen jutnak hozzá folyadékhoz, az egerek szívesen rágják a viaszos blokkokat. A lyukas közepû blokk felfûzéssel rögzíthető, a viaszos termékek jobban bírják a párás környezetet, a gabonaszem alapú irtószerek jól alkalmazhatók gabonatárolók környékén.



A csalétkeket célszerû számozott, mûanyag csalétekállomásba kihelyezni, mely védi a csalétket a környezeti hatásoktól, a véletlenszerû fogyasztástól, a védett helyen a rágcsáló is szívesebben fogyaszt belőle. A kihelyezésről térképet és monitoring naplót kell készíteni. A rendszeres ellenőrzés során tapasztaltak (fogyás, rágásnyom, lábnyom, ürülék) alapján következtethetünk a fertőzöttség mértékére, a rágcsáló fajára (ez egér morzsalékosan rág, a patkány metszőfogainak nyoma jól látható a viaszos vagy pépes felületeken), a fészkelő helyekre, illetve a betörési pontokra. Ellenőrzéskor a megrágott csalétek darabot távolítsuk el és cseréljük egy új darabra. A patkányok szívesen elhordják a csalétket, ezért célszerû a pépeket parafinos blokkokkal rögzíteni. Ügyeljünk, hogy a csalétekállomásokban mindig legyen friss irtószer. Az ellenőrzést fertőzöttség esetén legalább hetente, mentesség esetén havonta végezzük. A patkányládákat az épületekben vagy azok körül mindig a fal mellé helyezzük, mert rágcsálók szívesebben közlekednek a védelmet biztosító fal mellett.

3. Csapdák



A csapdák felhasználása patkányok ellen korlátozott, mivel a patkány rendkívüli gyanakvó természete miatt elkerüli ezeket. Az egerek kíváncsi természetük miatt még akkor is besétálnak a csapdába, ha az egy társukat már elkapta.



Ragasztós csapdákat, zárt térben, egerek elleni védekezésre használjuk. Nagy előnye, hogy az elfogott egér nem a nehezen elérhető rejtekhelyén pusztul el. Egyszer használatos volta miatt, megfelelő gyakoriságú ellenőrzés mellett, rendkívül higiénikus. A tubusos ragasztók mellett a használatra kész, ragasztós felülettel ellátott táblák, „egér alagutak” is elérhetők kereskedelmi forgalomban.



Az élve befogó csapdák állatvédelmi szempontból elfogadhatóbbak a ragasztós csapdáknál, bár ha nem ellenőrzik rendszeresen az egér ugyanúgy elpusztul (kiszárad, éhezik, szenved) benne. Többszöri felhasználhatósága miatt, csak rendszeres takarítás mellett nem jelent biológiai kockázatot. Használata ott célszerû ahol irtószert nem alkalmazhatunk.

4. Ultrahangos riasztók



Bár az ultrahangos riasztóknak ma nagy divatja van, hatékonyságuk nem tartós. A hanghatást a rágcsálók viszonylag hamar megszokják. Mivel az ultrahang terjedését a tárgyak, falak gátolják, egy készülék csak egy-egy egybefüggő, nem túl zsúfolt tér védelmére alkalmas.



Az ősi ellenfél elleni hatékony védekezés csak a fenti módszerek kombinált és következetes használatával oldható meg. Sarkalatos kérdés a tenyészőhelyek felszámolása, a táplálék megvonása a bevándorlás, behurcolás lehetőségének gátlása. A rágcsálóirtó szerek használata csak ezen úgynevezett biológiai módszerek alkalmazását követően indokoltak.

Kiss Barnabás

A cikk szerzője: Kiss Barnabás