A Brit Termőföld Egyesület (Soil Association) publikálta ezt a jelentést 2010 decemberében, amelyből a fontosabb gondolatokat emeltük ki. Arról kezdeményeztek vitát, hogyan lehetne elmozdulni arról a gyakorlatról, hogy haszonállatainkat importált gabonával és fehérjehordozókkal etessük. Felvetődik a kérdés, hogy tudjuk állatainkat és az embereket is ellátni táplálékkal, ha étrendjük ugyanaz (gabonák, szója stb.)? Fenntartható alternatívákat javasolnak, mint a legeltetést és az országban előállított takarmányok. Angliának más az éghajlata, mint Magyarországnak, így ott a legeltetéses napok száma magasabb lehet. Hazánk eddig gabona exportőr volt, de a jelenlegi helyzet ellenőrizhetetlen. Fehérjeforrásokból viszont még sebezhetőbbek vagyunk, mint a tenger menti országok. A jelenlegi takarmányárakat, szállítási költségeket, a környezetszennyezésből adódó klímaváltozás hatásait látva elgondolkodtató kérdéseket vet fel ez az írás, amely Európa, sőt a világ számos országára megszívlelendő lehetne.







Bevezetés



Az állattenyésztés és élelmiszertermelés drámai változás előtt áll az elkövetkező években, amit az angol kormány vezető tudósa, Prof. John Beddington a „tökéletes viharnak” nevez. A közeledő tomboló vihart, általában, a következőképp írják le: táplálni kell egy növekvő globális népességet, ki kell elégíteni a folyamatosan növekvő élelmiszerigényeket, különösen a hús- és tejtermékekből. Ezzel párhuzamosan kellene drasztikusan csökkenteni az üvegházhatást kiváltó gázok koncentrációját az állattenyésztésben és élelmiszertermelésben. Ráadásul 1 milliárd ember a Földön éhezik, vagy nem jut megfelelő minőségû élelemhez. Ritkábban említik meg azt a tényt, hogy míg kb. 1 milliárd ember hiányosan táplálkozik vagy éhezik, addig kb. 1 milliárd egészségtelenül sokat eszik, ami különböző betegségekhez vezet (cukorbetegség és elhízás) Észak-Amerikában, Európában valamint egyre inkább olyan országokban, mint India és Kína. A mezőgazdasági termelésnek is alkalmazkodni kell a jelentős éghajlatváltozáshoz.



Míg az állatok egyre több olyan takarmányt fogyasztanak, amik humán élelmiszerként is szóba jöhetnek, addig az emberek egyre több állati terméket igényelnek. Különösen a vörös- és fehérhúsok, valamint a tejtermékek fogyasztása nőtt drámaian az elmúlt 50 évben. A globális húsfogyasztás 87%-kal emelkedett 1961 és 2002 között. Ez a trend nyilvánvalóan összefügg a gazdasági gyarapodással. A társadalmak gazdagodásával megfigyelhető az egyre egészségtelenebb táplálkozás. Nálunk egyre kevesebb az állat belsőségeit, (mint pl. a máj, vese, tüdő) fogyasztók száma. Az aktuális problémát jelzi, hogy egyre gyakrabban lángol fel a vita arról, hogy fogjuk ellátni gabonával és fehérjékkel mind az embereket, mind az állatokat, ha ugyanazokat a növényeket fogyasszák. Jól ismert, hogy ez a folyamat (növény-állat-ember) rendkívül alacsony hatékonyságú. 10 kg takarmányból lesz 1 kg marhahús, 4–5,5 kg gabonából 1 kg sertéshús és 2,1–3 kg gabona szükséges 1 kg baromfi hús előállításához. Valójában, 30 embert lehetne etetni 1 éven át 1 hektáron termelt zöldségekkel, gyümölcsökkel, gabonákkal és növényi zsírokkal. Ugyanez a terület, ha tojás, tej- és hústermelést szolgál ki, 5–10,2 embert tart el.



















Az egyik legnagyobb fenyegetést a bolygó biológiai sokféleségére, az esőerdők kiirtása Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában, és a gyep területek (pampák) szántóföldi termesztésbe vonása jelenti. Ezek a hatalmas változások a földhasználatban, jelentős mennyiségû szén-dioxidot juttatnak a légkörbe, ami az egyik legfontosabb hajtóereje az éghajlatváltozásnak. A FAO (az ENSZ Élelmiszer és Mezőgazdasági Szervezete) kalkulációja szerint a globális állattartás miatti földhasználat generál 2,4 milliárd tonna szén-dioxid-kibocsátást, ami hozzávetőlegesen a teljes üvegház gázok 7%-át teszi ki a világon. A haszonállatok fehérje igénye folyamatosan nő, ami további szója termőterületek kialakítását teszi szükségessé. A tiltakozás a környezet pusztítása ellen egyre erősödik.



A szójatermesztés területigénye és az ehhez szükséges esőerdő-irtások megnövekedésének ideje egybe esnek az Európában betiltott csont- és húslisztek időpontjával (1996-ban).





Az Európai szabályozás az ökológiai (bio) állattenyésztés esetén a takarmányozás hangsúlyát nem a termelés maximalizálására teszi, hanem az állat fejlődési szakaszának megfelelő tápanyagellátásra. Tudományos bizonyítékok vannak arra, hogy amennyiben a húsmarhák és tejelő ­tehenek teljesen vagy elsősorban zöld füvet/herét és ezek szenázsát ették, a belőlük előállított állati termékek tápláló értéke jobb volt, mint a gabona és import fehérje alapú vagy kukoricaszilázson tartott állatoké.





Hogyan takarmányozzuk és kövessük nyomon haszonállatainkat a klímaváltozás kihívásának és az egyre romló humán egészségi állapot tükrében? Ez a nyomás hamarosan kiegészül az olaj alapú nitrogén mûtrágyák árának növekedésével és a foszfátok mennyiségének megfogyatkozásával. Egyértelmû jelei voltak, hogy ezek a folyamatok már elkezdődtek, s csak a globális gazdasági válság miatt akadtak el átmenetileg.

















Problémák és lehetőségek



Az ökológiai alapelvek végrehajtása végett az állatoknak nagyrészt olyan takarmányokat kellene fogyasztani, amelyeket azon a farmon állítanak elő, ahol élnek. A fő kérdés, hogyan oldható ez meg a sertés és baromfi esetében, a szarvasmarha egyszerûbbnek tûnik.



A szarvasmarha- és juhtartók viszonylag könnyen megoldhatják ezeket a problémákat. Mind gazdasági, mind élettani szempontból a kérődzők takarmányait elsősorban tömegtakarmányok adják. Vannak azonban olyan időszakok az életciklusukban - például az anyajuhok ikerellés után, vagy a tehenek ellés után néhány hónapig - mikor elengedhetetlen kiegészítő takarmányok etetése. Azonban ilyenkor is hazai termesztésû hüvelyes növényekkel kellene megoldani a megfelelő fehérjeellátást.



Sok tejtermelő gazda fél attól, hogy nagy fehérje tartalmú növények etetése (mint amilyen a szója) nélkül nem tudják fenntartani állataik szaporodását és jó egészségi állapotát. A tapasztalatok szerint azonban ezek a félelmek alaptalanok a 7000 liter éves tejtermelést el nem érő állományokban, ha kiváló minőségû tömegtakarmányok állnak rendelkezésre. Természetesen a genetikailag ezt a szintet meghaladó állományokban – mint a Holstein – kompromisszumot kell kötni.



A legnagyobb problémát a sertés és baromfi takarmányozása jelenti. A mindenevő monogasztrikus állatok együregû gyomra nem teszi lehetővé a fûfélék emésztését, így ők jó minőségû fehérje alapanyagokat igényelnek. Különösen fontos a megfelelő aminosav ellátásuk – lizin, metionin, triptofán stb. –, amik nem csak a növekedésüket segítik elő, hanem megelőzhetőek velük súlyos egészségügyi, állatjóléti problémák is. Mind a baromfi, mind a sertés takarmányozási rendszere főként a szójára, kisebb részben a hallisztre épül, a legkisebb formula költséggel biztosítani az optimális termelést és egészségi állapotot.





A sertés és kisebb mértékben a baromfi valaha nagyon hatékonyan használta a táplálékláncban a konyhai és bolti élelmiszerhulladékokat, hússá, tojássá alakítva azokat. A sertéshizlaldák gyakran települtek sajtgyárak mellé, ahol a savót etették meg. A moslék felhasználás jelentősége az 1960-as évektől csökkent majd 2001-ben a száj- és körömfájás járvány után betiltották Britanniában és az EU-ban.





Az ökológiai szektorban (sertés, baromfi) megakadályozta a hús- és csontlisztek használatát az a tény, hogy elkülönítésük a tárolás, szállítás és feldolgozás során nem megoldható a bio-alapanyagoktól. A BSE járvány óta azonban minden állatfaj számára betiltották. A szintetikus aminosavakat lehetett használni a bio sertés és baromfi receptekben, míg az EU szabályozás ezt is betiltotta 2000-ben. A normál (nem ökológiai) takarmányozási rendszerben széles körben elterjedt az aminosav kiegészítés a sertések és baromfik részére, így alacsonyabb hatékonyságú fehérje növények – mint a borsó, bab és egyéb hüvelyesek – is bekerülhetnek a receptekbe, kiegészítve ezek hiányos aminosav garnitúráját.





A halliszt használható mind a bio, mind a hagyományosan nevelt állatok étrendjében (szarvasmarhát kivéve a BSE miatt), amíg hulladékból, vagy fenntartható módon állítják elő, ennek ellenőrzése azonban nehézkes.





Más, új alapanyagok, amelyeket a monogasztrikus állatok kiegyensúlyozott fehérje ellátásához használhatunk a következők: burgonya fehérje (túl drága és széles körben nem hozzáférhető), pálma mag és a repce dara. A „Zöld sertés” kutatási programban felmerült lehetőségként a hüvelyes növények használata, melyek aminosav garnitúrája megfelelő.







A legfontosabb takarmány alapanyagokkal kapcsolatos vélemények



- Gabonák: egy átlagos keveréktakarmány receptúra 60–80% gabonafélét tartalmaz, elsősorban búzát és árpát, továbbá zabot, tritikálét, malomipari és söripari melléktermékeket. Ezek a növények általában megtermeszthetőek az országokban, egyes uniós országokban (pl. Anglia) azonban szükség van importra is. Sok takarmánygyártó megemlíti, hogy súlyos probléma az információk hiánya a mennyiségekről, minőségről és hol találhatóak a szükséges termények a hazai piacon. Ez a bizonytalanság azt jelenti, hogy gyakran könnyebb a gyártók számára az import alapanyagok beszerzése, mint a biztonságosabb minőségû hazai. Szintén könnyebb egy kereskedővel dolgozni, mint sok „kis” mezőgazdasági termelővel. Másrészről a takarmánykeverők vonakodnak előre leszerződni a szükséges mennyiségeiket, abban bízva, a világpiacon adott időben olcsóbban tudják azt beszerezni.



Bármi is legyen az igazság, kiterjedten használják az import gabonákat Angliában, és a legtöbb EU országban. Ez elszalasztott lehetőség a hazai termelőknek, és az erőforrások nem hatékony felhasználása, az ország számára. Ezen túlmenően, óriási nehézséget okoz hitelesen igazolni az áru eredetét, származási helyét, a tengerentúlon.





- Szója: a szója szinte minden tekintetben egy csodálatos növény. Sok és kiváló minőségû fehérjét tartalmaz az emberek és állatok számára, pillangós növényként megköti a számára szükséges nitrogént, és szerény mennyiségben, de hagy vissza az őt követő növényeknek is. Az állattenyésztés világszerte nagymértékben használja, mert számos fehérje-ellátási problémát sikeresen megoldott etetése, viszont a nagy kereslet iránta számos országban, pl. Brazília, Argentína, a termőföldek súlyos károsításához vezetett. Az emelkedő népesség száma, a növekvő anyagi jólét, a húsok iránti igény, hihetetlen módon megemelte a szója iránti keresletet azokban a régiókban, ahol könnyen termeszthető.



Nyilvánvaló, egy olyan jelentős árunövény, mint a szója, felkeltette a biotechnológiai ipar érdeklődését, és génmódosítási szabadalmak jöttek létre, mind a magra, mind a hozzá kapcsolódó növényvédő szerekre. A széles körben elterjedt génkezelt szójabab fajták nehéz helyzetbe hozták az ökológiai állattenyésztést és a GMO növényeket elutasító fogyasztókat. További fenyegetettséget jelent a kínai szójatermékek melamin-szennyezettsége, amellyel szemben az importőrök szigorították ellenőrzéseiket, de a kockázat elengedhetetlenül megmaradt. A Termőföld Egyesület 2007-es jelentésében már így fogalmazott: „Csendes invázió: rejtett génkezelt alapanyagok az állati takarmányokban”, rávilágított az egyre növekvő mértékû GM anyagok használatára.



A bio állatenyésztést még inkább sújtja ez a szója helyzet, mind az állattartás többi szektorát. A függőséget tovább növeli az ökológiai ágazatban (sertés, baromfi) a szintetikus aminosavak elvesztése (EU tiltás miatt), ami csökkenti a lehetőségét annak, hogy alacsonyabb fehérje tartalmú növényeket – mint bab, borsó, hüvelyesek – használjanak, állategészségügyi kockázatok nélkül. Kutatások bizonyítják, hogy a bio tejtermeléshez használt szója-helyettesítő takarmányoknak nincsenek káros hatásai a tejtermelésre, a tej összetételére és a kondícióra. A helyettesítő alapanyagok a napraforgó-, repce-, lenmag-, bab-, borsó- és bükköny-félék, amelyek gondoskodnak a megfelelő aminosav ellátásról, termeszthetőek Angliában és az EU nagy részén. Ízletességük megfelelő, és kevésbé áll fenn káros anyagokkal való szennyeződésük, termesztésük nem jár fokozott terheléssel a környezetre. Arra is vannak adatok, hogy a napraforgódara baromfi, a repcedara sertések adagjaiban 50%-ban sikeresen kiválthatja a szóját. A kulcs a táplálóanyagok harmonikus egyensúlya.







- Halliszt: a halliszt történelmileg a legmagasabb minőségû fehérjeforrás a legtöbb állatfaj számára. Általában kis mennyiségben kerül a formulákba kritikus vagy nagy teljesítményû időszakokban. A BSE járvány óta betiltották a kérődző állatok adagjaiban, s azok a takarmánykeverők ahol ilyen termékeket állítanak elő, az átszennyeződés veszélye miatt nem használhatják a baromfinak és sertésnek készülő tápjaikban sem.



Ökológiai szabványok lehetővé teszik a halliszt alkalmazását a monogasztrikusok táplálásában, egészen addig, amíg az fenntartható halászatból származik. Az EU nem rég erősítette meg, hogy a hallisztet nem tekinti „mezőgazdasági összetevőnek”, az 100%-ban szerves anyag, így alkalmazható tovább az ökológiai állattenyésztésben, takarmányként. Másrészt a beszerzése nagyon érzékeny és nehéz terület, a fenntartható halászat válságos helyzetben van világszerte.



A halliszt – bármilyen forrásból származik – végső soron növeli az ipari halászat mértékét és kimeríti a tengerek halállományát, ezért halászati korlátozások bevezetésére volna szükség. Az ENSZ szervezete (UN FAO) szerint a tengeri halfajok 75%-a teljesen veszélyeztetett vagy túlhalászott. Az említett okok miatt az előállított halolaj és halliszt mennyisége csökkenni fog. A halolajat és hallisztet granulált formában gyártott, keverék takarmányokban használják, sertés, baromfi és tenyésztett halak számára.







- Borsók, babok, és más hüvelyesek: a borsó és bab fontos növények az állati takarmányozás területén, melyeknek szerepe egyre nő. Agronómiailag Angliában és Európa legnagyobb részén termeszthetőek, és mint pillangós növények nitrogén megkötők, jól illeszthetőek a vetésforgókba. Hagyományos és bio termesztésükben nincs jelentős különbség, ha a gyomosodás nem okoz problémát. Fehérjetartalmuk 21–25%, még egyszer annyi, mint a gabonáknak, és fele, mint a szójának. A hüvelyesek leginkább a kérődzők fehérje igényét képesek kielégíteni, biogazdálkodás keretei között. Néhány esszenciális aminosavból relatív hiányosak, és az emészthetőségük valamint a biológiai hasznosulásuk miatt, a monogasztrikusok étrendjébe csak korlátozva kerülhetnek be. Az antinutritív anyagok állategészségügyi kockázatot jelentenek, így a bevitt száraz anyag 10–20%-nál nagyobb mértékben nem adhatóak. Az így etetett állatok trágyája több nitrogént és foszfátokat tartalmaz, ami felveti a környezet terhelését, de az ökológiai gazdálkodók kifejezetten kedvelik a tápanyagok ilyen formában történő visszaforgatását. Hiányzik a bizalom a hüvelyes növények iránt, mind a növénytermesztők, mind az állattartók részéről. A csillagfürt és a bükkönyök szintén segíthetnek a fenti problémák megoldásában.







- Kukorica: a kukoricaszilázs átmenetnek tekinthető a tömeg- és abraktakarmányok között. A hüvelyesekkel ellentétben jó tápanyagellátottságú talajt igényel, s meglehetősen kizsarolva hagyja maga után. A kukoricaszilázs tartalmazza az érett csövet és a teljes növényt, így magasabb energiát tartalmaz, mint a here- és fûszilázsok vagy a szénák, de fehérjetartalma elmarad tőlük. A hasznos zsírsavakból sokkal kevesebbet tartalmaz, mint a here/fû szilázs ez eredményezi, hogy a velük etetett állatok által megtermelt humán élelmiszerek egészségesebbek a kukoricáénál. Alacsonyabb a mikroelem szintje, ezért a hiányzó elemeket és vitaminokat pótolni kell az adagban. Ökológiai viszonyok között nem könnyen termeszthető a kukorica, főleg a gyomok jelentenek veszélyt.







- Repce: az olajrepce darája kémiailag hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a szója, de kevésbé ízletes. Az alacsony erukasav tartalmú fajták megjelenése után felhasználása gyorsan emelkedett a hagyományos takarmányozású szarvasmarha farmokon. Kisebb teret nyert a sertésadagokban, és csak nagyon kis hányadát állítják elő ökológiai mûveléssel, hacsak nem a farmon, helyben termesztik.

















Természetesen minden változtatást előzetes konzultációknak, egyeztetéseknek kell megelőzni, az érintett piaci szereplőkkel.



Forrás: Soil Association UK 2010. December, tanulmánya

Fordította: Dr. Gergácz Zoltán