Köztudott, hogy a növénytermesztés az állattenyésztés számára alapvetően takarmányt és alomanyagot állít elő. Ezért ezek tárgyalása külön szükséges. A tömegtakarmányt fogyasztó ágazatok és a növénytermesztés kapcsolata alapvetően más, mint az abrakfogyasztó ágazatoké, mivel nagy mennyiségû tömegtakarmányt (szilázst, szenázst, szénát stb.) fogyasztanak. Ez adja ezen ágazatok speciális helyzetét.
A tömegtakarmány termesztés sok esetben másodlagos, harmadlagos helyet tölt be a szántóföldi növénytermesztésben, illetve szükséges rosszként kezelik, annak ellenére, hogy ebben az esetben nagyon jelentős lehetőségek vannak. Ezért most a legjelentősebb tömegtakarmányt fogyasztó ágazat, a tejelő tehenészetek takarmányozásában rejlő lehetőségek tárgyalására kerül sor.
Az abraktakarmányok előállítása alapvetően növénytermesztési kérdés, azonban az abraktakarmány ára és minősége (bel- és toxintartalma) döntő mértékben meghatározhatja az állattenyésztés, illetve -tartás jövedelmezőségét. Ez a ´70-es évek elejéig elsősorban az abrakfogyasztó ágazatokra (sertés, baromfi) volt igaz, de napjainkban jelentősen meghatározhatja a tömegtakarmányt fogyasztó (pl. tejelő szarvasmarha) ágazat jövedelmezőségét is, mivel a tehenek megnövekedett táplálóanyag és energiaszükségletét abraktakarmányokkal igyekeznek fedezni.
Magyarországon napjainkban a tejtermelő szarvasmarhák takarmányozása csaknem kizárólag silókukorica (silókukorica-cukorcirok) szilázsra, lucerna szenázsra és/vagy szénára alapozott.
Az alapkoncepció, hogy a silókukorica fehérjehiányát lucernával, a lucerna energia- hiányát kukoricaszilázzsal kompenzálják jónak tûnik, de nem az! Egyik takarmány sem tartalmaz elegendő mennyiségû, könnyen emészthető cellulózt, másrészt a tejtermelés fokozása érdekében egyre több abrakot etetnek a tejelő tehenekkel, ami csökkenti az általuk felvehető tömegtakarmány mennyiségét. A következmények pedig ismertek.
A bendőben található mikroorganizmusok zömének cellulózbontónak kellene lennie. A gyakorlatban azonban ez nem így van. A kérődzőnek szánt takarmány nagy része az általánosan elterjedt takarmányozási gyakorlat szerint sok keményítőt és kevés cellulózt tartalmaz. Elsősorban ennek eredménye a tehenek szervezetének diszfunkciója, amely egészségügyi, szaporodás biológiai problémákhoz vezet, valamint nagymértékben hozzájárul a tejelő tehenek hazai átlagos 2,5 laktáció utáni selejtezéséhez. Önmagában ez erősen megkérdőjelezi a felnevelési költségének megtérülését, így végső soron a tejtermelés gazdaságosságát! A káros hatások mérséklésére egyre jobban terjed a gyakorlatban a TMR rendszerû takarmányozás, amikor az abraktakarmányt a tömegtakarmányokkal keverve, egy időben etetik. Ez kétségtelenül természetszerûbb a tehenek számára, mintha külön-külön etetnénk az abrak és tömegtakarmányokat.
Az abraknak csak egy részét (kukorica, búza stb.) képesek a gazdaságok megtermelni, a fehérjetakarmányokat (szójadara, repcedara, napraforgódara), valamint egyéb adalékanyagokat (puffer, vitamin kiegészítők, élesztő stb.) drágán kell beszerezniük. A jelenlegi tejfelvásárlási ár ezeket a költségeket nem bírja el! Ezen túlmenően a nagy mennyiségû, elsősorban import szója behozatal miatt nem tudja a hazai állattenyésztés kihasználni növénytermesztésünk igazolt GMO-mentességéből adódó előnyöket!
A takarmányozási költségek csökkentésének egyik lehetséges módja a takarmányozás lehető legnagyobb mértékben történő önellátóvá tétele.
Ez mind gazdasági, mind környezetvédelmi, mind stratégiai szempontból indokolt. Ezért a tejelő szarvasmarha ágazat esetében a tömegtakarmány-termesztés szerkezetét indokolt teljesen átalakítani. Olyan kiegyenlített beltartalmú takarmányokat kell termeszteni, amely önmagában (minimális abrakkiegészítés mellett) képes az állatok igényét vásárolt fehérjetakarmányok nélkül kielégíteni. Nyugat-Európában (Franciaországban) terjedőben van a tejelő tehenészetek tömegtakarmány ellátását megalapozó un. „Tíz fû” keverék, amely pázsitfûfélék, valamint pillangósnövények optimális arányú keveréke. Ez egy 5 éves kultúra, amely szenázsának a laktációs energia- (NEl) tartalma a silókukorica szilázséval megegyező (6,4–6,6 MJ/sz.a.), nyersfehérje tartalma pedig olyan magas (16–17 %/sz.a.), hogy a tejelő tehén napi takarmányadagja nem szorul fehérjekiegészítésre. A takarmányozási koncepció másik tömegtakarmánya az un. „őszi keverék”, amely támasztónövényből (tritikálé, árpa, őszi zab), valamint pillangósnövényből (őszi takarmányborsó, takarmánybükköny) áll.
A fiatalon betakarított őszi keverék szenázsának fehérjetartalma megegyezik a „Tíz fû” keverék szenázsának fehérjetartalmával, minimális energiahiá-nyát abrakkal, pl. szemes kukoricával lehet pótolni. Mindkét tömegtakarmány közös jellemzője, hogy nagymennyiségû, könnyen emészthető cellulózt tartalmaz, termésmennyiségben pedig nem, vagy alig marad el a hagyományos silókukorica-lucerna rendszer termésétől. Mindezek alapján, ezzel az új tömegtakarmányozási rendszerrel az abrak, ezen belül a fehérjetakarmányok (legfőképp az import szója) kiváltása, a tejelő szarvasmarha ágazatban gyakorlatilag megoldható. Ezzel egyrészt a takarmányozási költségek nagymértékben csökkenthetők, az állatok igényeit természetszerûen elégíti ki, így a tehenek hosszú hasznos élettartalma, reprodukciója javítható a tejtermelés optimális szinten tartása mellett, valamint hazánk növénytermesztésének GMO mentességéből adódó lehetőségeket a tejelő tehenészetek így kihasználhatják. További előnyt jelent, hogy a tej szárazanyagtartalma nő, zsírsavösszetétele táplálkozás-biológiai szempontból élettanilag kedvező irányba változik.
A tejfeldolgozás, illetve tejtermék előállítás szempontjából mindez rendkívül előnyös.
A jelenlegi növénytermesztési struktúrába jól beilleszthető, nem igényel különleges agrotechnikát.
Dr. Póti Péter • egyetemi docens
Szent István Egyetem – MKK,
Állattenyésztés-tudományi Intézet
A cikk szerzője: Dr. Póti Péter
