Az öntözés a mezőgazdálkodási kultúra egyik fokmérője. Az öntözéses gazdálkodás birodalmakat tett naggyá, fejlesztése talán hazánkra sem lesz káros.
Az Agro Napló 2008/1. számában (51–54. oldal) kollégámmal foglalkoztunk a mezőgazdasági vízgazdálkodás néhány kérdésével. Többek között érintettük az öntözést is, mint a növénytermesztés kockázatának hathatós csökkentési lehetőségét a melegedő, szárazabbá váló klímafeltételek között.
A 2007. esztendő az öntözés szempontjából duplán is kiemelkedő jelentőségû volt. Indult az UMVP és a kapcsolódó öntözésfejlesztési stratégiai terv és a növénytermesztést sújtó országos aszály figyelmeztetett.
Figyelmeztetett arra, hogy az élelmiszer, a takarmány kőkemény stratégiai cikk. A kettő együtt sem állította meg sajnos az öntözés „mélyrepülését”.
A romló klimatikus feltételeken túl (az elmúlt 100 évben 120 mm-rel csökkent az évi csapadék, a hőmérséklet
0,4°C-kal nőtt, a tenyészidőben a párologtató képesség mindig meghaladja a csapadék mennyiségét) a mezőgazdasági tér intenzifikálására nagy szükségünk lenne, mert:
• 1960-tól napjainkig 700.000 hektárral csökkent a szántóterület,
• helyet követel magának a zöldenergia-termelés,
• szárazmûvelésben elért hozamaink alacsony átlag körül nagymértékben ingadoznak,
• rövid távon a klasszikus nemesítés nem tud a fajták szárazságtûrésén javítani, a GM módszereinek pedig valamiért „ellenállunk”,
• már a jelenlegi mûtrágya árak (300–320 Ft/kg NPK hatóanyag) mellett sem lehet szárazmûvelésben okszerû tápanyagellátást biztosítani stb.
Az öntözéses gazdálkodás fejlesztését indokolja az is, hogy a termőföld és az öntözővíz remélhetőleg még zömmel magyar kézen lévő termelőeszköz, ill. nyersanyagforrás. Ezen a téren az előrelépés elősegíti a vidékfejlesztést, munkaalkalmat teremt és összhangban van az EU-VKI-vel és a NATURA 2000 vizes élőhelyek kezelésével is. Az eddiginél határozottabb lépések megtételéhez példa lehet a XX. század. Még az ország jelenlegi állapotánál is szegényebbek voltunk a 60-70-es években, mégis 1970-1974 között 100.000 hektárról 320.000 hektárra tudtuk bővíteni a ténylegesen öntözött területet. Igaz, ezt a teljesítményt ma többen okkal, de többnyire ok nélkül kritizálják, hasznosságát vitatják. Ja kérem, a tehetetlenség, a helybenjárás csak egy valamiben, a kifogásokban nem szûkölködött soha. Az elmúlt két év alig elmozdulása egyvalamire azonban rámutatott. A mezőgazdaság, benne a növénytermesztés is olyan mértékû tőke- és forgóeszköz-hiánnyal küzd, hogy nagyobb fejlesztéseket mégoly kedvező utánfinanszírozással sem képes megvalósítani (előbb vetni kell, aratni csak később lehet). Talán valami olyan kellene, mint a bankok immár második megfinanszírozása?!
Az öntözésfejlesztés további problémája, hogy kevés elképzelés került napvilágra, megvitatásra a területbővítésről, a preferált kultúrákról, a vízmennyiségről, az öntözési módokról, a várható előnyökről stb.
Az 1. táblázat a fejlesztési kérdések egyrészére próbál válaszolni. Ez egy elképzelés, amely szerint a jelenleg kb. 100 000 hektára tehető öntözhető területet 6 év alatt évi 40–50 ezer hektárral kellene növelni.
Az intenzíven öntözött növények mellett relative kisebb területen számol ún. termésstabilizáló vízpótlással. Ami azt jelenti, ha aszály fenyegeti a szárazmûvelésre tervezett hozamot, akkor a kritikus időben 1-2-szeri 50 mm-es vízadaggal megakadályozható a terméscsökkenés. A fejlesztéshez szükséges víz mennyisége azért került feltüntetésre, mert a jövőben még korlátozottabban, ágazatok közötti versengésben és drágábban lehet majd hozzájutni.
A vízadagok a ma használatos esőszerû öntözési módot megvalósító lineár, center-pivot berendezésekhez számítottak. Jóllehet velük a kijuttatott víz 40–45%-kal (párolgás, elfolyás) meghaladja a növények vízigényét. Ezeket a XX. század 80-as éveiben még korszerû berendezéseket fokozatosan (10–15 év) fel kell váltaniuk a mikroöntöző egységeknek. A vázolt területi bővítés természetesen feltételezi a vízjogilag engedélyezett területnövelést is a mostani 200 ezer hektárról legalább 350 ezer hektárra, a szükséges térségi mûszaki fejlesztésekkel együtt. Visszatérve a szükséges víz biztosításához, ami 0,4-0,5 km3, ezt egy, a nemrég átadott Cigándi tározóhoz hasonló létesítmény bőven produkálja. A víznél maradva még szólni kell a szennyvízöntözésről is. Növekvő mennyisége, más ágazatok nyomása, kényszerhelyzet miatt a jövőben is számolni kell vele, de az elővigyázatosság betartásával és gazdasági előnyök biztosításával. Fizessen a szennyező az elhelyezésért!
Végül az 1. táblázat védelmében egy Mengyelejevnek tulajdonított gondolattal zárom mondandómat. E szerint többet ér egy elképzelés, ami ha később kiigazításra is szorul, mintha egyáltalán nincs elképzelés.
Dr. Késmárki István
