A szőlő növekedése és termésérése szempontjából alapvetően a felálló hajtásállás a kedvező. A lefelé való hajtásvezetés egyértelmûen csökkenti a szőlő növekedési erélyét. A növekedés visszaesése önmagában még nem is okozna gondot. A túlzottan erős növekedést kiváltó parcellákon a visszafogottabb hajtásnövekedés az önárnyékolás mérséklődése miatt akár előnyt is jelenthet.

A csüngő hajtások növekedési erélyének csökkenése a termelődő hormonok mennyiségével magyarázható; vélhetőleg kevesebb lesz a növekedési, s több a gátló hormonok mennyisége. A növekedést szabályzó anyagok mennyisége azért is fontos, mert összefügg a fotoszintézis termékeinek növényben való elosztásával. A lecsüngő hajtás a felfelé állóhoz képest alaktanilag és fiziológiailag is eltér. A lefelé növekvő hajtás ízközei általában rövidebbek, s igen szembetûnő a hajtásszár elvékonyodó jellege. A lelógó hajtásokon gyakran kevesebb a levelek száma, s kisebb az egyes levelek felülete is, mint a felfelé igazítottaké. A kutatók azt is megállapították, hogy a lecsüngő hajtások farészének átmérője, folyadékvezető képessége többnyire elmarad a felfelé növekvőkhöz képest. Ráadásul a párologtatásuk és a fotoszintézisük mértéke sem mindig olyan, mint a függőlegesen fölfelé növő szőlőhajtásoké. A többnyire zsúfolt lombozatú tőkék csüngő hajtásainak gyengén megvilágított levelei rendszerint csak korlátozott fotoszintetikus teljesítményre képesek. A lelógó hajtás esetében sokszor gyengébb a vessző beérése és a téli rügyek fagytûrő képessége.

Egyes fajtáknál (pl. Rizlingszilváni) a függőlegestől eltérő növekedési irány jól érzékelhető változásokat okoz; más szőlőfajták (pl. Rajnai rizling) ilyen szempontból kevésbé érzékenyek.

Az egyesfüggöny-mûvelésû tőkék egyik legfontosabb jellemzője, hogy a hajtásaik zömében lefelé csüngenek. A fiatal hajtások kezdetben ugyan még felfelé törnek (1. kép), idővel azonban – támasz nélkül – saját súlyuk terhe alatt többnyire csüngő helyzetûvé válnak. Kivételt jelentenek a merev szárú, felálló hajtásrendszerû fajták (pl. Zenit).

A bogyók zöldborsó nagyságának elérésekor a szőlőfajták többségénél a hajtások jelentős része már lefelé fordul. A lombszerkezet alakulását a fajta sajátosságai mellett a szél is befolyásolja. A függönymûvelés szélre érzékeny; az uralkodó szélirányra merőlegesen létesített sorokban a hajtások (vesszők) egy oldalon zsúfolódnak össze (2. kép).

A csüngő hajtások kacsaikkal egymásba kapaszkodva összekuszálódnak. A lelógó hajtások szétválasztásának, azaz a fésülésnek az elhagyásával kusza lombfüggöny alakulhat ki. A munkaerő hiánya, illetve a kézimunka-költségek csökkentésére irányuló törekvések, továbbá a szakszerûtlen, csonkos metszés miatt sajnos az ilyen zsúfolt, harang alakú lombszerkezet jellemzi a hazai egyesfüggöny mûveléseket.

A hónaljhajtások gyakran tovább fokozzák az önárnyékolás mértékét. A lehajló főhajtások növekedése ugyan fékezett, viszont ez a sajátos hajtáshelyzet gyakran serkenti a hónaljhajtások fejlődését. A másodrendû hajtások többnyire a lombozat felső harmadán, a fürtzónában idéznek elő zsúfoltságot. A lombszerkezet túlzsúfoltságát gyakran tetézi, hogy a költségkímélés jegyében elmarad a hajtásválogatás és másodrendû hajtások kezelése is.

A termés mennyisége alapján igazán nem marasztalhatjuk el a függönymûvelést! A vizsgálatok szerint az egyesfüggöny vesszőin az eredési hely közelében levő rügyek – a viszonylag jó fényellátottság miatt – gyakran termékenyebbek, mint a függőleges hajtásállású tőkék esetén. A csüngő hajtáshelyzet kedvező lehet a virágzás és a megtermékenyítés lefolyása szempontjából is. Ez előnyös az elrúgásra hajlamos fajták esetében, de a szürkerothadás fokozott veszélye miatt sok esetben hátrányos az amúgy is tömött fürtû fajtáknál (pl. Szürkebarát, Sauvignon, Pinot blanc).

A lefelé lógó hajtásokon többnyire vontatott a termés beérése. Ennek oka a csüngő hajtásszerkezet mellett a lombozat önárnyékoló hatásában keresendő. A széles lombsátorban rendszerint túl sok a levélrétegek száma, ennek megfelelően túl kevés a lombhézagok, valamint a jól megvilágított fürtök aránya. A termés gyenge beérését egyébként gyakran az okozza, hogy a kényelmes módon, kézmagasságban végzett, erős csonkázás miatt túlságosan kicsi lesz a tőke fotoszintetikusan aktív levélfelülete.

A csüngő hajtásrendszerből eredő sajátosságok és a mûvelés elhanyagolása miatt a magasmûvelések közül sok esetben az egyesfüggöny adja a leggyengébb minőséget. Szerepe ezért várhatóan csökkeni fog a minőségi borszőlőtermesztésben.

Dr. Zanathy Gábor