A monokultúra jelleg erősödése
A szőlőültetvény tipikus monokultúra. Ennek ellenére szőlőinket a nagyüzemi táblásítás időszakát megelőzően jóval változatosabb környezet, összetettebb ökoszisztéma jellemezte. A kisméretû parcellák határát, útjait szegélyező bokorcsoportok, fasávok változatos, fajokban gazdag növény- és állatvilágnak adtak otthont. A tagosítás során a racionális területhasznosítás és a nagy teljesítményû gépek gazdaságos üzemletetése érdekében felszámoltak minden „mûvelési akadályt”. A táblák egybefüggő rendszerét úgy tervezték meg, hogy a gépek minél nagyobb, legalább 400–500 m-es menethosszúságban üzemelhessenek (1. ábra). Az utak számát csökkentették, tekintve, hogy szerepüket a széles soros, 3,0–3,5 m-es sortávolságú ültetvényekben a sorközök is betölthetik.
A szőlőültetvények monokultúra jellegét hagyományosan a kétszintes termesztéssel is oldották. A gazdák a tőkék közé – többnyire szabálytalan térállásban – középmagas vagy magas törzsû gyümölcsfákat, például kajszit, cseresznyét, meggyet, szilvát, őszibarackot, almát, körtét, mandulát ültettek. A fákat a nagyüzemi termesztés első szakaszában termésbiztonsági okokból még megtartották. Később a gyümölcsfákat – szabályos sorokba, parcellákba rendezve – a táblák szélére telepítették. A gazdaságok végül teljesen felhagytak a táblák közötti gyümölcsfasorok létesítésével.
Ökológiai kiegyenlítő felületek és csoportosításuk
Az ökológiai kiegyenlítő felület növényzettel borított, nagy biológiai aktivitással rendelkező területet jelent. Biológiai aktivitásuk változatos mikroklimatikus sajátosságaikkal, és az itt fellelhető táplálék sokféleségével indokolható. Az ültetvények melletti szegélytársulásokban, az utak, (mélyutak), árokpartok, mezsgyék, rézsûk, illetve teraszfalak mentén sokrétû élővilág alakulhat ki. A szőlőtőkék közelében elsősorban azokat az állatfajokat találjuk meg, amelyek széles körben elterjedtek, kevésbé érzékenyek a termesztés-technológiai beavatkozásokra, s gyors helyváltoztatásra képesek. A kiegyenlítő felületeken a bolygatást kevésbé jól tûrő élőlények is megtelepedhetnek. Ideális esetben a fa-, illetve bokorcsoportok a szőlőbirtokon egyenletes térbeli elrendezésûek, s méretük eléri az összterület legalább 5%-át. A biológiai sokféleség megőrzése szempontjából kedvező hatásúak az ültetvény közelében elterülő erdőfoltok, kaszálók, a szőlőtáblák egyhangúságát felváltó, a tájat mozaikossá tevő legelők, szántóföldek, kertek. A parcellák elhelyezkedését tekintve az lenne előnyös, ha a legfeljebb 5 hektár nagyságú szőlőtáblákat 30–100 m széles kiegyenlítő növényzettel borított, vagy más kultúrával hasznosított területek választanák el egymástól.
Az ökológiai kiegyenlítő felületeket különböző szempontok szerint csoportosíthatjuk. Növényállományuk eredete lehet természetes, vagy telepített. Utóbbiak elegyes, vagy pedig monokultúra jellegûek; összeállíthatók exóta, avagy őshonos fajokból. Növénysávként felhasználhatunk sövényt (egy-két, többnyire középmagas cserjesort), vagy erdősávot. Az erdősávokat általában cserjék és két koronaszintet adó fák alkotják. Lehetnek keskenyek (6–11 m), közepes szélességûek (12–20 m), vagy szélesek (21–30 m); 3–7, 8–13, illetve 14–20 sorosak. Akár sövényt, akár erdősávot létesítünk, mellettük lehetőség szerint hagyjunk meg néhány méter széles füves szegélyt is.
A növénysáv légáramlásra gyakorolt hatását tekintve létrejöhet zárt, illetve áttört szerkezetû állomány. Beszélhetünk továbbá teljesen háborítatlan, vagy különböző módokon hasznosított területekről. Végül megkülönböztethetünk összefüggő, megszakított jellegû, továbbá elszigetelten álló kiegyenlítő felületeket.
Előnyök
A szőlőskertet szegélyező növényzet létrehozásának eredeti célja a terület bekerítése, a birtokhatár jelzése, a vadkárok elhárítása volt. Szintén régi törekvés, hogy a táblaszéli növényállomány segítségével kedvezően befolyásoljuk az ültetvény mikroklímáját. Az uralkodó szélirányra merőlegesen, vagy legfeljebb 45º-os szögben telepített fasor, erdősáv megállítja a havat, megtöri a szél erejét, csökkenti az evapo-transpirációt, védelmet nyújt a heves szélviharok és a defláció ellen. Nemcsak a zárt, hanem az áttört szerkezetû védőnövényzet is jelentősen csökkentheti a szél sebességét (2. ábra).
Meredek lejtésû területeken a szintvonallal párhuzamos növénysávok akadályozzák a talaj lemosódását. A növénysáv szûri a zajt, megköti a légszennyező anyagokat és gátolja a vegyszerelsodródást is. A táblák szélén kialakuló növénytársulások lehetővé teszik a helyi flóra és fauna megőrzését; „zöld mezsgye rendszert” alkotva mozgási lehetőséget biztosít az állatoknak.
A kiegyenlítő felületek a szőlészek számára azért is fontosak, mert búvó-, illetve telelőhelyet, szaporodási lehetőséget biztosítanak a hasznos szervezeteknek
(táblázat).
Közülük egyes fajok, mint például a ragadozó atkák – megfelelő körülmények esetén – képesek zsákmányállataik kártételét a gazdasági kárküszöb alatt tartani. A szegélyterületek virágzó növényei életmentőek lehetnek számukra, ugyanis zsákmányszegény időszakokban kiegészítő táplálékként a pollenre is ráfanyalodnak. A fákból, bokrokból álló növénysáv a madarak védelmét is szolgálja, táplálékot, és fészkelő helyet biztosít számukra. Mesterséges odúk szegélyterületekre való kihelyezésével elősegíthetjük a szőlészetileg hasznos madárfajok, többek közt a szén- és a kékcinege, a hantmadár, a citromsármány, a mezei poszáta, a csilpcsalp füzike, a szürke légykapó, és a tövisszúró gébics megtelepedését. Szárazon rakott támfalak (3. ábra), kőrakások létesítésével búvóhelyet teremthetünk a gyíkoknak, varangyos békáknak, sünöknek is.
A kiegyenlítő területek jobb esetben háborítatlanok, de igény szerint sokoldalúan hasznosíthatók. A sövényekbe, fasávokba mézelő, faanyagot és gyümölcsöt adó növények is elhelyezhetők. A vadgyümölcsökből (pl. vadkörte, csipkebogyó, som) egyesek finom lekvárt, mások tüzes pálinkát készíthetnek. A növénysávok helyet adhatnak a gyógynövény gyûjtésének, de vadászatilag is igen fontosak, hiszen kiváló vadrejtő helyek.
A köztesként ültetett gyümölcsfák is hasznot hajtanak: mérséklik a szél erejét, árnyékukkal védik a szőlőt a kisugárzásos fagytól, a napperzseléstől, az aszálytól, és termésükkel növelik a terület jövedelmezőségét.
Hátrányok
Az ökológiai kiegyenlítő területekkel kapcsolatban sokféle jogos aggály, ellenérv merülhet fel. Kétségtelen tény, hogy szőlészetileg értékes területet foglalnak el. Az is vitathatatlan, hogy a kisebb táblák rövidebb soraiban kevésbé gazdaságos a gépek üzemeltetése. A nagy kiterjedésû, zárt szerkezetû növényállomány kedvezőtlenül befolyásolja a hóeloszlást, s gátolja a légáramlást. A megrekedő forró, illetve hideg levegő nyáron hőkatlan, télen fagyzug kialakulásához vezethet. A növénysáv árnyéka, víz- és tápanyagelvonása kedvezőtlen a szélső sorok tőkéire (4. ábra).
Gondot jelenthet a gyomok betelepedése is; elszaporodásukat fekete ugarsáv fenntartásával korlátozhatjuk. Sokan attól is tartanak, hogy a közömbös és a hasznos szervezetek mellett a károsítók is jelentős mértékben elszaporodnak. Összetett agro-ökoszisztéma kialakulása esetén azonban az életközösség önszabályzó jellege miatt kisebb a lehetősége annak, hogy egy-egy faj nagyobb mértékben elszaporodjon. Erdővel határos parcellákban azonban vitathatatlanul nagyobb a vad-, illetve a madárkár veszélye, de fokozódhat egyes betegségek fellépése is.
A köztes fák kisebb-nagyobb mértékben árnyékolnak, vizet és tápanyagot vonnak el a szőlőtől. A gyümölcsfák közelében általában visszafogott a tőkék növekedése, kevés a termés mennyisége és alacsony a must cukortartalma. További hátrányként említhető, hogy a párásabb környezetben megnő a gombás betegségek (pl. szürkepenész, peronoszpóra) kockázata. A szórt gyümölcsfaállomány nemcsak a tőkék fejlődését akadályozza, hanem a gépi munkák elvégzését is.
A növényfajok kiválasztásáról
A növénysávok létesítésekor számos faj közül válogathatunk. Elsősorban a terület ökológiai adottságainak megfelelő, őshonos növényfajokat részesítsük előnyben, az adott térségre jellemző összetételben. (Megjegyzem: sok esetben éppen a tájidegen jövevények válnak be a legjobban.) A növények ökológiai igényei mellett vegyük figyelembe társulási képességüket, széltûrésüket, növekedési erélyüket és ellenálló képességüket is. Érdemes azzal is tisztában lenni, hogy milyen mértékben telepednek meg rajtuk a szőlő károsítói és természetes ellenségei. Mellőzzük azokat a fákat, cserjéket, amelyeket a szőlőkárosítók is kedvelnek. Ne ragaszkodjunk például a kabócák áttelelését szolgáló, lombjukat télen is megtartó fagyalhoz, szederhez. A kiegyenlítő felületek telepítését legalább 10–15 faj felhasználásával végezzük.
Praktikusak azok a növények, amelyek távol tartják a hívatlan vendégeket. Rombay Dezső „Szőlőmûvelés” címû könyvében 100 évvel ezelőtt a következőket írta: „A szőlőt olyan élőkerítéssel kell övezni, melyen át a vad nem hatolhat. Erre kiválóan alkalmas a gledícsia. A két sorosan (háromszögbe) és jó sûrûn ültetett gledícsia, főleg ha sodronykerítéssel van kombinálva, melybe a gledícsia-ágakat, mint sövényt, belefonják, oly sûrû kerítést alkot, hogy azon még a süldő üregi nyúl sem tud átbújni.”
Az akác az alföldi homokon is erőteljesen fejlődik; fája, méze is igen jól hasznosítható. Késői fakadása miatt azonban nem ad elég védelmet a kora tavaszi szélviharok ellen. Hátránya még, hogy gyökérsarjai a fa tövétől akár 30 m-re is előtörhetnek. A táblák szélére a szőlészek az akácon kívül többek közt nyárfaféléket, fenyőféléket, továbbá narancsepret és eperfát is ültetnek.
Helyszûke esetén kénytelek vagyunk lemondani az erdősávok létesítéséről. Ilyen esetben sövénynövények ültetésével alakítsuk ki a természetes élőhelyet. A cserjék összeállításakor szintén a bőség zavarával kell megküzdenünk; felhasználhatjuk többek közt a somféléket, a bangitaféléket, a kecskerágóféléket, a vadrózsát, a bodzát, a kökényt, és a galagonyát.
Az ökológiai kiegyenlítő felületek megőrzése, létesítése fontos szerepet játszik a biológiai sokféleség kialakításában. Meglétük azonban önmagukban még nem biztosít hatékony biológiai védelmet! Ehhez az is szükséges, hogy olyan technológiát folytassunk, mely kíméli a hasznos szervezeteket.
Dr. Zanathy Gábor
