A szántóföldi növényeknél valamivel kedvezőbb helyzetben vannak a zöldségfélék, amelyeket a szántóföldi növényekhez képest, a nagyobb bruttó termelési értékük miatt, a termesztők nagyobb mûtrágya-adagban részesítenek.
A zöldségfélék szaporítási ideje (vetés, ültetés, dugványozás) – eltérően a szántó területet legnagyobb felületen uraló őszi kalászosoktól – tavasszal van. Ennek megfelelően a mûtrágyázás időzítése is más. A gyorsan kimosódó nitrogént csak kivételes esetben adjuk ősszel, tavasszal és nyáron, az indító és a fejtrágyázások idején juttatjuk ki. Kivételes esetnek számít, ha nagy mennyiségû növényszárat, lombot dolgozunk a talajba, ilyenkor a gyorsabb bomlás érdekében célszerû kevés nitrogén mûtrágyát is adni.
Más a talajhoz erősen kötődő foszfor esetében a mûtrágyázási stratégia. A foszfor nélkülözhetetlen növényi tápelem, amely elsősorban a virágok fejlődését, a magképzést és a gyökeresedést segíti elő, de közrejátszik más fontos fejlődéssel és növekedéssel kapcsolatos élettani folyamatokban is. Tekintettel arra, hogy talajok foszforlekötő képessége nagy, a kimosódás veszélye nem áll fenn, és mivel csak az a foszfortrágya érvényesül, amely közvetlen a gyökérzet közelében van, az őszi talajmûvelés alkalmával a gyökérzónába kell forgatni. A fejtrágyázás formájában adott, a talaj felületére kiszórt foszfortrágya lassú mozgás miatt – évente maximálisan 5–10 cm-t halad lefelé a talajba – a vegetáció időtartama alatt nem éri el a gyökérzónát, így hatása elmarad.
Annak érdekében, hogy a fiatal, kelő növény vagy a palánta is – amelynek különösen nagy a foszforigénye – elegendő foszforhoz jusson, tanácsos megosztani a kiszórandó P mûtrágyát. 80–90%-át ősszel az alaptrágyázás alkalmával adjuk, 10–20%-ot pedig indítótrágyaként ta-vasszal juttassuk ki.
A kiszórásra került foszfor mûtrágya mennyisége függ a növény tápanyagigényétől és a talaj foszfor-ellátottsági szintjétől, ill. kismértékben a termesztési módtól. Tekintettel arra, hogy perzselő hatása csekély (alacsony a sóindexe), nagyobb mennyiségben, egyszeri alkalommal is adható. A kijuttatandó mennyiséget csak talajvizsgálatok alapján lehet pontosan meghatározni. [Csupán tájékoztató jelleggel: egy közepes foszfor-ellátottságú talajon, közepes foszforigényû növény esetében, szabadföldi körülmények között 3–4 dkg/m2 mennyiséget adjunk, nagyobb foszforfelvétel esetében (pl foszforigényes növények: paradicsom, paprika, hosszú tenyészidejû káposztafélék) ez az adag lehet akár 4–6 dkg/m2 is.]
A kereskedelemben kapható foszfor hatóanyag-tartalmú egyedi (mono) mûtrágya a szuperfoszfát (20% hatóanyag tartalom), amely tökéletesen megfelel a zöldségnövények trágyázásához. Vízben – magas mésztartalma miatt – csak nehezen oldódik, jelentős mennyiségû üledéket hagy hátra, ezért tápoldatozásra nem használjuk.
Másik fontos növényi tápanyag, amellyel ősszel töltjük fel a talajokat, a kálium. Hatása igen sokoldalú, növeli a növények hideg- és szárazságtûrő képességét, javítja a termés minőségét, és a kertészeti növények (bele értve a gyümölcsféléket és a szőlőt is) sok káliumot építenek a szervezetükbe, azaz káliumigényük nagy.
A káliumot, részben magas káliumigényük, részben a kertészeti növények hosszú tenyészideje miatt megosztva adjuk, mindenek előtt a homoktalajokon célszerû több részletben (alap-, fej- és indítótrágya) kijuttatni. Tekintettel arra, hogy perzselő hatása számottevő, egy-egy alkalommal nagyobb mennyiséget ne szórjunk ki belőle. Alaptrágyának 20–30 g/m2 (200–300 kg/ha), fejtrágyának és indítótrágyának 10–15 g/m2 (100–150 kg/ha) hatóanyag-mennyiségnek megfelelő mûtrágyát szórjunk ki. Szükség esetén ne a trágyaadagokat, hanem a trágyázások számát növeljük.
A káliumot is a talajforgatás előtt, a foszforral és a szerves trágyával együtt kell kiszórni, és célszerû a gyökérzóna mélységébe leforgatni.
A kálium mûtrágyákat a káliumot kísérő anyag szerint három csoportra osztjuk:
• klorid tartalmúak (káliumklorid), pl: kálisó 40, ill. 60%-os; Kamex stb;
• szulfát tartalmúak (káliumszulfát), pl: kénsavas káli, Hortisul stb;
• nitrát tartalmúak (káliumnitrát), pl: Multi K; káliumnitrát, hamuzsír stb;
• (monokáliumfoszfát – elsősorban hajtatásban használjuk).
A klorid típusú kálitrágyák a klórtartalom miatt egyes növényekre nézve mérgezőek, ezért használatukkal óvatosan kell bánni. A szulfát és nitrát tartalmú káli mûtrágyák klórt nem tartalmaznak, ugyanakkor növénytáplálás szempontjából olyan hasznos anyagokkal rendelkeznek, mint a kén és a nitrogén. Ár tekintetében a legdrágábbak a nitrátkálik, sorrendben ezt követik a szulfátkálik, és a legolcsóbbak a kálisó mûtrágyák. Vízoldhatóság tekintetében a legjobbak a káliumnitrát típusú káli mûtrágyák, ezek vízben tökéletesen oldódnak, míg a szulfátot és a klórt tartalmazók a csepegtető testeket eldugítják, noha van köztük olyan minőségû, amely vízben tökéletesen (maradék nélkül) oldódik.
Figyelembe véve valamennyi előnyös és hátrányos tulajdonságukat, használatukat a következők szerint tanácsoljuk:
• alaptrágyázáshoz a szulfátot és a klorid típusúakat használják. Káliumszulfátot csak a klórérzékenyek alá adjunk,
• tápoldatos termesztésnél, a fejtrágyázáshoz a jobban vagy tökéletesen oldódó mûtágyák, így mindenek előtt a nitrátkáli mûtrágyák jöhetnek számításba (Újabban vannak tökéletesen oldódó szulfátkáli mûtrágyák is, amelyek ilyen célra is alkalmasak.),
• szabadföldön fejtrágyaként a klór-érzékeny és közepesen klórérzékeny növényeknek szulfát tartalmút, míg klórtûrőknek az olcsóbb kálisót adjuk.
A zöldségfélék klórérzékenységük alapján a következő csoportokba oszthatók:
• erősen klórérzékenyek: uborka, dinnye, paprika, hagyma, bab;
• kissé (közepesen) klórérzékenyek: paradicsom, káposzta, fejes saláta, burgonya;
• klórt tûrők: sárgarépa, retek, petrezselyem.
Az őszi alaptrágyázások kapcsán megkerülhetetlen a szervestrágyázás kérdése. Sajnos országos méretben, folyamatosan csökken a felhasznált mennyiség, az utóbbi években még a közismerten szerves trágya igényes zöldségfajok szükségletét sem sikerült kielégíteni. Napjainkban a szerves trágyát nem a talajok tápanyagtartalmának növelése céljából adjuk, a rohamosan romló talajszerkezetet javítjuk vele, az más kérdés, hogy a szerves trágyaként kijuttatott szerves anyagok jelentős mennyiségben tartalmaznak különféle makro- és mikroelemeket is, amelyeket a mûtrágya adagok számításánál messzemenően figyelembe veszünk.
Nem hiszem, hogy a jelenlegi szituációban érdemes lenne az egyes szerves trágyákat minőségük alapján sorrendbe állítani, hisz örül mindenki, ha valamilyenhez hozzájut, legritkább eset az, amikor a gazdának választási lehetősége van. Amit változtatni tudunk, az a mûtrágya érettsége, ami még annál is fontosabb, hogy milyen állat alól származik, mivel takarmányoztunk, vagy hogyan almoztunk. Az érett, komposztálódott szerves trágya nem perzseli a növények gyökerét, kisebb a tápanyag vesztesége, arról nem is beszélve, hogy kedvező szerkezetjavító hatását tovább megtartja. Néhány zöldségfaj különösen érzékeny az éretlen trágyából párolgó ammóniagázra (fejes saláta, étkezési paprika, uborka), ezek hajszálgyökerét az ammónia leperzseli, így megszûnik a tápanyagfelvétel. A növény lombozata a sárgulással és elhalással a jellegzetes és ismert tápanyaghiány tüneteket mutatja.
A zöldségfélék között vannak fajok, amelyek igénylik a frissen trágyázott területet, ezek általában a talaj szerkezetével szemben igényesebb fajok, amelyek több könnyen felvehető tápanyagot, mindenek előtt nitrogént igényelnek. Ilyen a paprika, a paradicsom, a tojásgyümölcs, a káposztafélék (fejes káposzta, kelkáposzta, karalábé, karfiol, kínai kel, brokkoli, kelbimbó), az uborka, a görög- és a sárgadinnye, a különböző tökfélék, valamint a csemegekukorica és a zeller. Néhány zöldségfaj esetében nem tanácsoljuk a szerves trágyák használatát, mert tárolhatóságukat, minőségüket rontja (pl. vöröshagyma, fokhagyma, sárgarépa, petrezselyem gyökér, paszternák illetve fejes saláta, spenót), továbbá pénzkidobás, mert egyes fajoknál nem fokozzák sem a termés mennyiségét, sem a minőséget (pl. borsó, bab, lóbab).
Az őszi tápanyag-utánpótlás szerves része az őszi mélyszántás. Ezzel a talajmûvelettel tudjuk azokat a fontos talajszerkezeti tulajdonságokat javítani, amelyek a zöldségtermesztés eredményességét nagymértékben meghatározzák, a mûtrágyák és a talaj természetes tápanyagtartalmát hozzáférhetővé teszik a növények számára. Az őszi mélyszántással megvalósul a talaj porhanyítása vagy lazítása és a forgatása. A lazítás hatására nő a talaj össztérfogata, a hézagtérfogata, azon belül a gravitációs pórusok aránya, ezzel együtt csökken a térfogat tömege (fajsúlya). A hézagtérfogat növekedés hatására javul a talaj vízbefogadó képessége, hosszabb időn keresztül több nedvességet képes tárolni, ezzel nagymértékben csökkentve a lejtős területeken az eróziós veszélyt. A lassan mozgó káliumot és foszfort a gyökérmélységbe forgatjuk le segítségével oda, ahol a tápanyagfelvételt végző gyökerek nagy tömegben találhatók.
Az idei nyáron több alkalommal jelentős csapadék, felhőszakadás is előfordult egyes megyékben, az egy nap alatt lehullott csapadék mennyisége meghaladta a 60–80 mm-t. Ennek ellenére augusztus végén, ezeken a területeken vízhiányt lehetett mérni, ugyanis a rossz szerkezetû, betömődött talaj nem volt képes a csapadékot gyorsan elnyelni, a víz átszaladt a felületén – ezzel nagy eróziós károkat is okozva – de maga a termőréteg száraz maradt.
Az őszi mélyszántás idejét, módját és eszközeit sokan vitatják, de szükségességét termesztési viszonyaink között nem vonják kétségbe. Időpontjának helyes megválasztása több ok miatt is nagyon fontos. Míg a laza homoktalajok a fagyott állapotot leszámítva mindig mûvelhetők, addig a kötöttebb talajok csak a vízkapacitás 40–60%-os intervallumában alkalmasak szántásra.
Annak ellenére, hogy a zöldségfélék között vannak kifejezetten sekélyen gyökeresedő fajok (pl. hagymafélék), a mûvelt réteg kialakításánál törekedni kell a 25–35 cm-es mélységre, mert így nagyobb gyökértömeg fog kifejlődni, ami a termésmennyiségen és a termésminőségen túl, jelentős mértékben növeli a termés biztonságát is.
A növekvő mûtrágyaárak és a talajmûvelés költsége, egyre szigorúbb, és egyre nehezebben elviselhető takarékosságra kényszeríti a termesztőket. Az egyes munkafolyamatok összevonása, kivitelezésének gazdaságosabb megszervezése, és a jobb minőségben elvégzett munka, de semmi esetre sem az egy-egy meghatározó jelentőségû mûvelet vagy fontos mûtrágya elhagyása jelentheti a zöldségtermesztésben az őszi munkák kapcsán a takarékosságot.
Dr. Terbe István
