Az alacsony termésátlag a kisüzemi termesztés túlsúlyának tulajdonítható, ami a vetőgumó-előállítás, illetve a termesztési technológiák (tápanyagellátás, öntözés, betakarítás, tárolás és nem utolsósorban a kémiai védekezés) elmaradottságával, nem kielégítő színvonalával társul. Végeredményben e hiányosságok fokozzák a kórokozók elterjedésének és a betegség okozta károk elhatalmasodásának veszélyét.
Hovatovább, a burgonya egyike a legtöbb kórokozó támadásának kitett növényeknek. E tényben döntő szerepet játszik az, hogy szaporítása vegetatív úton, gumóról történik. USA-beli adatok alapján a burgonyát károsító mikroorganizmusok átlagosan mintegy 20%-os terméscsökkenést okoznak. Ebből megközelítően 5–6% a vírusok, 2–3% a baktériumok, 10–12% pedig a gombák (és gombaszerû szervezetek) számlájára írható, de egyes kórokozók járványos fellépésekor nem ritka a 40–80%-os veszteség sem. A táblázatban feltüntetett fontosabb burgonyapatogén mikroszervezetek közül a legnagyobb károkat hazánkban is egyértelmûen a gombák, illetve a gombaszerû szervezetek okozzák, közülük is kiemelkedő jelentőségû a Phytophthora infestans. A vírusos betegségeket illetően elsősorban a burgonya levélsodródás vírusa és a burgonya Y-vírus verseng e kétes elsőségért, a baktériumos betegségek körében pedig egyelőre a Streptomyces scabies az, amely a legnagyobb kárt okozza, elsősorban értékcsökkentő hatása révén. E „legek” mellett – a más országokból való behurcolásuk veszélye miatt – feltétlenül kiemelendők a jelenleg zárlati (karantén-) listán szereplő, de részben már felbukkanó kórokozók (táblázat).
E dolgozatnak – elsősorban terjedelmi korlátok, másodsorban pedig a témát részletesen felölelő hazai kiadványok szép száma miatt – nem lehet és nem is célja az összes burgonyabetegséggel kapcsolatos ismeretanyag aprólékos taglalása. Sokkal inkább az a szándék áll mögötte, hogy felhívja a figyelmet néhány, az utóbbi időkben jelentkező riasztó jelre, amellyel a burgonyaágazatnak szembesülnie kell.
A burgonya gumóorsósodás- viroid okozta betegsége
E kórokozó ismertetését – egyelőre – nem a magyarországi károkozásának mértéke indokolja, hanem az a tény, hogy bár karanténlistán szerepel, a betegség bármikor elterjedhet hazánkban is. Másrészt azért sem árt a tájékoztatás, mert a viroidokról, mint a legkésőbb felfedezett növénypatogénekről, viszonylag kevés az általános információ.
A viroidok fertőző ribonukleinsav- (RNS-)molekulák, és a vírusokkal ellentétben köpenyfehérjéjük nincs. Az eddig fellelt mintegy kéttucatnyi viroidból a burgonya orsósodás viroidot (angolul: Potato spindle tuber viroid, PSTVd) azonosították elsőként, 1967-ben, s megállapították, hogy egyszálú RNS-e mindössze 359 nukleotidából épül fel. Elsősorban a burgonyafélék családjára szakosodott; két fő gazdanövénye a burgonya és a paradicsom. Valamennyi földrészen megtalálható, a legnagyobb károkat azonban a melegebb éghajlatú országokban okozza. De melegházi termésről többek között Hollandiában és Lengyelországban szintén kimutatták, ami a vetőgumóimport szempontjából kínosan érintheti hazánkat, még úgy is, hogy a viroid jelenlétét már észlelték nálunk.
A tünetek súlyossága nagymértékben függ a támadó viroidtörzstől (vannak agresszív és gyenge törzsek), a burgonyafajtától és a klimatikus viszonyoktól. Általában a kezdeti fertőzést követően enyhe tünetek alakulnak ki, amelyek azonban egyre súlyosabbá válhatnak a következő – sorozatosan fertőzött vetőgumóból származó – burgonyanemzedékekben. Egyes – melegebb éghajlatú – területeken ez az egyik legpusztítóbb burgonyabetegség; a termésveszteség elérheti a 60%-ot is. Merevebbek és kisebbek lesznek a világosabbra vagy éppen sötétebbre elszíneződött levelek, de lassul a növény növekedése is. Ám a legjellegzetesebb változás a gumók alakjában, a tipikus orsósodásban, valamint csökkenő méretében mutatkozik. Mivel a legmarkánsabb gumótorzulások általában a harmadik-negyedik nemzedékben mutatkoznak, a tünet alapján való megbízható azonosításra sajnos többnyire későn kerül sor.
A betegség forrása maga a fertőzött gumó, vagy a paradicsom esetében a mag, esetenként a fertőzött pollen. Könnyen terjed mechanikai úton: a növények érintkezésével, a szaporítóanyag darabolásával és munkaeszközökkel. Terjesztésében részt vehetnek a rágó szájú rovarok, illetve az őszibarack-levéltetû, ez utóbbi a levélsodródás vírussal együtt viszi át a viroidot.
Mivel a kémiai védekezés megoldatlan, és viroidrezsiztens burgonyafajtákról sincs tudomásunk, a betegség megelőzését viroidmentes szaporítóanyaggal és az eszközök fertőtlenítő szeres kezelésével érhetjük el. Szigorúan betartandók a zárlati rendszabályok a betegség behurcolásának, valamint terjedésének megakadályozására, illetve az észlelés jelentési kötelezettségére vonatkozóan.
Ralsztóniás hervadás és barnarothadás
A kórokozó a Ralstonia solanacearum (régebben Pseudomonas solanacearum) baktérium. Bár jelen van már Magyarországon, zárlati listán szerepel, mert országosan még nem elterjedt. A betegséget Jászberény és Rakamaz környékén észlelték először 2000-ben, a holland importból származó Desirée és Kondor állományokban. Rakamazon a fertőzött tábla termésének mintegy 50%-a rothadt el a betakarítás előtt! Kis mértékben ugyan, de a betegség azóta több burgonyatermesztő körzetben is fellépett.
E betegség tünetei a táblán foltokban, főleg a mélyebb fekvésû részeken jelentkeznek Először a csúcslevelek hervadása tûnik szembe, majd a szár alulról fölfelé barnul, később elfekszik. Valamivel később a szár edénynyalábjai megbarnulnak, belőlük a szár metszési felületére szürkés baktériumnyálka áramlik ki, ami még szembetûnőbb, ha az átvágott szárat vízbe tesszük. Amikor már a gumó is fertőződött, az edénynyalábgyûrûje barnul, majd rothadni kezd. Esetenként a beteg gumók szemein át baktériumnyálka tör a felszínre, amelyre földdarabkák ragadnak.
A baktérium gazdanövényei elsősorban a burgonyafélék családjába tartozó élelmiszer- (burgonya, paradicsom, tojásgyümölcs, paprika), dísz- (petúnia) és gyomnövényekből (fekete csucsor, csattanó maszlag) kerülnek ki. Növényen belül a sebzéseken vagy természetes nyílásokon bejutott kórokozó az edénynyaláb-rendszerben terjed; ennek a meleg és csapadékos időjárás kedvez. Növényről növényre való terjesztésében a látensen fertőzött vetőgumó felelős elsődlegesen, de fontos szerepe van ebben az öntözővíznek, a mûvelési eszközöknek, rokon gyomnövényeknek és fonálférgeknek egyaránt.
Hatékony kémiai és rezisztencia alapú védekezés nem ismert, ezért egyelőre csak a zárlati intézkedések betartásával akadályozhatjuk meg a betegség országos méretû elterjedését és az okozott károk mérséklését.
A Phytophthora infestans és a burgonyavész
Ez a gombaszerû, de az algákkal rokonságban álló mikroszervezet nem csupán azért kívánkozik e dolgozatba, mert a burgonya kórokozói közül a legnagyobb károkat idézheti elő, hanem elsősorban azért, mert mintegy két évtizeddel ezelőtt – amikor kordában tartása már-már megoldottnak tûnt – hirtelen újszerû problémák léptek fel vele kapcsolatban világszerte. E váratlan fordulatra reagálva – a burgonyavész-kutatásokban élenjáró Cornell Egyetem egyik 1998-as kiadványában – az illetékes szakemberek kifejtik abbéli félelmüket, hogy amennyiben nem sikerül néhány év alatt a jelenleginél hatékonyabb védekezési stratégiát kidolgozni, olyan burgonyavész-járványokkal és ebből fakadó világméretû éhínséggel szembesülhetünk a XXI. században, ami még a XIX. század közepén pusztító és több mint egymillió ember éhhaláláért felelős írországit is felülmúlja!
Hogyan állhatott elő ez a helyzet? Molekuláris módszereket is hasznosító kutatások eredményeire alapozva bizonyosnak látszik, hogy a kórokozó mexikói származási helyéről – csakúgy, mint az az írországi járványt kiváltó, első európai megjelenésekor – megindult egy újabb, nagy migráció, feltehetően az intenzív világkereskedelem „jóvoltából”. Olyan törzsek populációja terjedt el szerte a világon, így hazánkban is, amely kivételes agresszivitásának tulajdoníthatóan egyszerûen kiszorította vagy kiszorítja a régi, kevésbé erőteljes populációt. Sokáig ellenállónak bizonyult fajták esnek áldozatául a betegségnek, mert a kórokozó régebbi, egyszerû rasszait felváltották az összetett virulenciájú rasszok, amelyek a vertikális (rasszspecifikus) rezisztenciát meghatározó valamennyi ismert rezisztenciagén letörésére képesek. Hasonlóképpen, az éveken át jól bevált, főleg a metalaxil hatóanyagú, szisztemikus szerekre alapozott kémiai védekezés is csődöt mond, mivel az érzékeny törzsekkel szemben felülkerekednek (vagy mellettük legalábbis elszaporodnak) azok, amelyekre az ilyen típusú vegyületek nem hatásosak. Mindazonáltal ez a behurcolt, új populáció – ellentétben a régi, kizárólag ivartalanul szaporodó, s ennek megfelelően genetikailag csaknem homogén populációval – olyan, kétféle (ún. A1 és A2 párosodási) típust képviselő törzsek keveréke, amelyek genetikai sokszínûséget eredményező ivaros kölcsönhatásra képesek egymással. Az ivaros folyamat során keletkező vastag falú, ún. oospórák (kép) állandó fertőzési forrásként évekig életképesek maradnak a talajban, ezért a vetésforgó mint agrotechnikai védekezési forma veszít hatékonyságából.
Mi az, amit az eddigieken túlmenően tehetünk a felsoroltakból adódó problémák enyhítésére? Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznánk, ebben az új helyzetben szinte elkerülhetetlen a vetésforgó alkalmazása és néhány éven át a talaj fitoftóraellenes hatóanyagokkal történő intenzív fertőtlenítése a sokáig életképes oospórák megsemmisítése végett. Bár hosszan tartó feladat, új megközelítések szükségesek a rezisztenciára nemesítésben. Ezért a régebben előnyben részesített, de a komplex rasszok által áttörhető rasszspecifikus rezisztencia helyett ma már a különböző rasszok ellen egyformán megnyilvánuló, s a vad fajokban szintén meglévő, de genetikájában még kevésbé feltárt horizontális rezisztenciára irányul a figyelem. Néhány keszthelyi nemesítésû fajta kifejezetten ígéretesnek mutatkozik e téren, de közülük is kiemelkedik a White Lady.
A kémiai védekezés problémája bővebb okfejtésre szorul. A metalaxilrezisztencia – egyébként időről időre változó arányú – előfordulása miatt nem feltétlenül kellene e hatóanyagot a védekezési eljárásból kiiktatni, hiszen a populáció érzékeny egyedei ellen kifejezetten hatékony védelmet nyújt. Talán inkább más szisztemikus hatóanyaggal kombinációban vagy rotációban való alkalmazásának hatékonyságát kellene alaposan megvizsgálni. Jóllehet a szerrotációs eljárás mûködik már a gyakorlatban, cégérdekek összehangolására volna szükség ahhoz, hogy az elméletileg hatékonyabb kombinációs technológia is elterjedhessen. Két eltérő hatásmechanizmusú vegyület együttesen hatékonyabb a populáció különböző szerérzékenységû egyedeivel szemben. Sőt, a rezisztencia kialakulásának valószínûsége így nagyságrendekkel kisebb, mint egyetlen vegyülettel szemben. Nem zárható ki, hogy az Európai Unió hasonló megfontolásból döntött úgy, hogy a már visszavonásra szánt metalaxil hatóanyagú szerek felülvizsgálatát az illetékesek megismételjék, s e folyamat határidejét 2010. június 30-ig meghosszabítsák.
Összefoglaló gondolatok
Mivel a burgonya számos és különböző eredetû betegségnek kitettségében fontos szerepet játszik a vegetatív úton történő szaporítás, a legalapvetőbb védekezés az, hogy egészséges vetőgumó kerüljön kiültetésre. E tekintetben szükségszerû a zárlati rendszabályok maradéktalan és szigorú érvényesítése is! Az importtételekkel – minden elővigyázatosság ellenére – olyan kórokozók, illetve egyes kórokozók olyan törzsei (lásd: Phytophthora infestans) kerülhetnek az országba, amelyek korábban nem fordultak elő. Elterjedésükben szerepet játszhat az utóbbi években, Magyarországon is észlelhető klímaváltozás (fölmelegedés) hatása; gondoljunk egyebek között a burgonyagumó orsósodás viroidra (PSTVd-re), amely kifejezetten a meleg éghajlatot kedveli.
Jelentős tényezőként jelentkezhet a betegség terjesztésében egyes gyomfajok elszaporodása. Részben az olyanoké, amelyek rokonai a burgonyának (pl. a fekete csucsor) és mint ilyenek, szintén gazdanövényei a burgonyafélékre szakosodott kórokozóknak, mint például az előzőekben részletezetteknek. De megemlítendők azok a gyomok is, például az apró szulák, amely szintén gazdanövénye a sztolbur fitoplazmának, de egyben tápnövénye a kórokozó kabócavektorának.
Ami a közvetlen, vagyis a kémiai védekezést illeti, az – a burgonyarák kivételével – csak a gombás betegségekkel szemben jelent többé-kevésbé kielégítő megoldást. A gombaszerû kórokozók (pl. a Phytophthora infestans) ellen alkalmazott speciális hatóanyagokhoz – mint láttuk – már több kétely és a fejlesztés igénye társul, elsősorban a szerrezisztencia okán. A vírusok, viroidok és fitoplazmák kártétele ellen viszont egyáltalán nincs meg a közvetlen védekezés lehetősége. Annyival jobb a helyzet a baktériumok elleni védekezésben, hogy rézvegyületekkel legalább a baktérium növénybe jutása gátolható, a baktériumszaporodást megfékező, gyógyító hatású antibiotikumok azonban nem engedélyezettek a gyakorlati növényvédelemben.
A vegyszeres védelemben mutatkozó ûr betöltésére, illetve a környezet védelméért tett erőfeszítések kibontakoztatására kínálkozó „legtisztább” eljárás a betegség-ellenállóságra való nemesítés. Természetesen hiú ábrándnak tûnhet egy olyan, úgymond szuper burgonyafajta létrehozása, amely valamennyi, de legalábbis a legkárosabb betegségekkel szembeszáll. Vagy mégsem egészen? A keszthelyi nemesítési program keretében olyan új fajták születtek az elmúlt években, amelyek a kiváló beltartalmi értékeken túl egyszerre többféle kórokozóval szemben is ellenállóak. A korai éréscsoportba tartozó Góliát, valamint a középkésői érésû Hópehely, Százszorszép és White Lady fajták közös tulajdonsága a legfontosabb vírusokkal (burgonya levélsodródás, Y, X és A), valamint a sugárgombás varasodással szemben mutatott nagyfokú rezisztencia. Ezek közül is kitûnik a White Lady, amely mindemellett még fonálféreggel és – nem utolsó sorban – a burgonyavésszel szemben is kimagaslóan ellenálló.
Ami az elmondottak ismeretében meglepő és elképedésre okot adó, az az, hogy ezek a fajták a hazai burgonyatermő területnek mindössze 10–15%-át foglalják el. Felmerülhet a jogos kérdés: cui prodest, vagyis kinek az érdeke, hogy ez így legyen?
Érsek Tibor, egyetemi tanár
Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelemiszertudományi Kar,
Mosonmagyaróvár
