Nem szabad azonban megfeledkezni a környezeti tényezők, azaz a tartástechnológia, a menedzsment és a táplálóanyag-szükséglet kielégítésének területein elért eredményekről sem, amelyek szintén hozzájárultak a mai modern tojóhibridek teljesítményének kialakulásához.

 

Az amerikai USDA Statisztikai Szolgáltató Hivatala szerint az egy tojóciklusban megtojt tojások száma az 1925-ben regisztrált 110 db-ról jóval 250 db fölé nőtt 1993-ra. Az átlagos növekedés több mint 2 tojás évente (Marangos, 2000).

A tyúktenyésztésben alkalmazott egyes szelekciós eljárások, tenyésztés-technológiai módszerek általában egymásra épülnek, kiegészítik egymást, így érik el a lehető legnagyobb szelekciós előrehaladást. Albers (1998) alapján az 1. táblázatban látható, hogy a múlt század során mely évtizedekben mely eljárásokon alapult a genetikai előrehaladás.

A manapság termelésben lévő tojóhibridek – függően az egyes vonalaktól – képesek elérni az ivarérettséget a 16–18. hét között, míg az egy-két évtizeddel ezelőtt használatos hibridek mindezt csak 20 hetes korban érték el. A mai hibridek a tojástermelés megkezdése után már 4–6 héttel elérik a csúcstermelést, míg harminc évvel ezelőtt ehhez 7–8 hét kellett. A korábbi ivarérés új igényeket támaszt mind a takarmányozással, mind a menedzsmenttel szemben (Coon, 2002).

Horn és Sütő (1999) szerint az elmúlt időszakban a tojástermelés, az egyedi tojástömeg és a héjszilárdság voltak azok az értékmérők, amelyekre a szelekció leginkább irányult. Ezek mellett fontos volt a barnahéjú tojást termelő hibridek testtömeg csökkentése is. Shalev és Pasternak (1998) az 1979 és 1996 között végzett európai teljesítményvizsgálatok adatai alapján megállapítja, hogy a barnahéjú tojást termelő hibridek szelekciója során sikerült jelentősen növelni a tojástermelést és csökkenteni a kifejlettkori testtömeget. Napjainkban így a takarmány-értékesítésben szinte nincs különbség a Leghorn és a barna tojóhibridek között.

Horn és Sütő (1999) az 1979 és 1999 közötti időszakra vonatkozóan a szelekciós előrehaladás főbb eredményeit az alábbiakban összegzi:

• a tojóhibridek tojástermelése beólazott tojóra vetítve évente 2–2,5 tojással növekedett,

• két évtized alatt a tojások tömege mintegy 2 g-mal nőtt,

• a Leghorn hibridek kifejlettkori testtömege alig változott, míg a barnahéjú tojásokat termelő hibrideké mintegy 0,2–0,3 kg-mal csökkent,

• a Leghorn és a barnahéjú tojást termelő hibridek tojástermelő képessége gyakorlatilag azonossá vált,

• a takarmányértékesítésben a barnahéjú tojást termelő hibridek takarmányértékesítése 1 kg tojásra vetítve 0,6 kg-ot, a Leghorn típusúaké 0,5 kg-ot javult, így a két típus között utóbbi tekintetben sincs már különbség. Az értékmérő tulajdonságok javulása folyamatos, ez a trend a mai napig tart és a következő két évtizedben Marangos (2000) szerint várhatóan az alábbi ütemben fog folytatódni (2. táblázat).

Vajon meddig és milyen értékmérőket tekintve folytatódhat ez a folyamatos fejlődés? Egy maximuma biztosan lesz, ez pedig az éves tojástermelés darabszáma, hiszen a tojás képződésének időtartama nem csökkenthető, a várható maximum kb. 340–360 tojás/év lesz. Szintén nehezen fokozható az életképesség növelése (közeledik a 100%-hoz), illetve a tojássúly (genetikailag erősen determinált), van viszont még tartalék az ivarérés időpontjában, a takarmány-felvételben és -értékesítésben, valamint a testsúly csökkentésben (Hy-line Commercial Management Guide 2000–2001).

Egyértelmûen látszik a fentiekből, hogy már az előnevelés során nagy fokú harmóniára kell törekedni, hiszen évről évre egyre érzékenyebb, törékenyebb lesz a tojástermelés biológiai rendszere.

Egy tojástermelő vállalkozás alapvető érdeke a jó minőségû jérce előállítása, hiszen a tojástermelés kezdetekori jérceminőség nagymértékben meghatározza a tojástermelési periódus gazdaságosságát.

A jérceállomány minőségét Summers és Leeson (1983) szerint több tényező együttesen alakítja ki. Ezek a következők:

• a testsúly és a kor az ivarérés időpontjában,

• az állomány egyöntetûsége (kiegyenlítettsége),

• az előírt testsúly eléréséhez szükséges takarmányfelvételi kapacitás,

• az egészségi állapot.

A fentiek miatt különleges hangsúlyt kell fektetni a jércenevelés takarmányozási kérdéseire, annak érdekében, hogy homogén és egészséges tudjon maradni az állomány a tojóciklusban és képes legyen megközelíteni a genetikai potenciál által elérhető termelési szintet. Ide kívánkozik a tenyésztő cégek által gyakran ismételt klasszikus mondat, miszerint az előnevelés során elkövetett hibák a tojástermelés időszaka alatt helyrehozhatatlanok (Coon, 2002).

A genotípusok közötti eltérések tanulmányozására a Kaposvári Egyetemen végeztek kísérletet nyújtott tojástermelési periódusban, amelynek eredményeiből az ivarérést, a tojástermelést és a takarmány-értékesítést mutatom be.

Az ivarérés időpontja a Leghorn típus esetén 134 ±1,53 nap, míg a középnehéz típus esetén 140 ±0,58 nap volt. Az adatok alapján a két tojóhibrid típus ivarérésében még ma is határozott és szignifikáns eltérés mutatkozik a 6 nappal korábban érő könnyû testû hibrid javára, amely bár lényegesen szerényebb előnyt jelent ma a genotípus számára, mint néhány évtizeddel ezelőtt, de még mindig valós biológiai különbségként érzékelhető.

A tojástermelést tekintve a tojástermelési időszak első harmadában (19–44. hét) a genotípusok teljesítményét értékelve a Leghorn hibrid 1,9 tojással (1,2%) kevesebbet termelt, mint középnehéz testû vetélytársa (152 tojás), ami a szerénynek tûnő gazdasági jelentőség ellenére szignifikánsnak bizonyult. A tendencia a tojástermelési periódus középső szakaszában – a 45–68. hét között – is folytatódott. A két típus közötti különbség valamelyest nőtt és elérte a tojónkénti 2,7 tojást (2,1%). A Leghorn hibrid tojástermelése (129,3 tojás) ebben az időszakban is szignifikánsan kevesebb volt, mint a középnehéz testû típusé (132,0 tojás). A ketreces tartásmódban elhelyezett eltérő genotípusú kísérleti állomány tojástermelése a tojóidőszak utolsó harmadában (69–92. hét között) nem mutatott érdemi változást a korábbiakban tapasztalt tendenciához képest. A teljes tojástermelési időszak eredményeit összegezve megállapítható, hogy a könnyû testû, fehér mészhéjú tojást termelő Leghorn csoportok átlagosan 5,3 tojással (1,3%) tojtak kevesebbet, mint a barna tojást termelő, középnehéz hibridek, amelyek 388,3 tojást állítottak elő a nyújtott tojástermelési periódusban. A mért különbség szignifikáns. A középnehéz típus javára mutatkozó 5,3 db-os különbség döntően a tojóidőszak első harmadának 2, továbbá a középső harmad 3 többlet tojásából adódik össze.

A különböző, ketrecben tartott tojótyúk hibridek takarmány-értékesítését egy kilogramm tojásra számolva, a tojóidőszak első harmadában (19–44. hét) a hibridek között nem volt érdemi különbség, hiszen a Leghorn típus 1,84, míg a középnehéz típus 1,87 kilogramm takarmányból állított elő egy kilogramm tojást. A második harmadban a két genotípus eltérő adottságainak köszönhetően a Leghorn típus közel 10%-kal jobban (1,76 kg/kg az 1,92 kg/kg-mal szemben) hasznosította a takarmányt a csúcs utáni időszakban, a mért differencia statisztikailag is igazolt. A jelenség magyarázata a jelentősen kisebb testsúlyban, a valamivel alacsonyabb napi takarmány-felvételben és az ehhez viszonyított produktivitás kedvező arányában keresendő. A különbség tendenciája a tojóidőszak utolsó harmadában (67–90. hét) is megmaradt (Leghorn 2,12, középnehéz 2,34 kg/kg), de ekkor már nem bizonyult szignifikánsnak az eltérés. A teljes tojóperiódusra számított takarmány-értékesítést vizsgálva a hibridek között szignifikáns eltérés mutatkozott a Leghorn típus javára (1,91 kg/kg a 2,05 kg/kg-mal szemben).

A kísérlet összegzéseként elmondható, hogy a mai modern Leghorn típusú tojóhibrid korábbi ivarérése nem párosul nagyobb tojástermeléssel, viszont a takarmány-értékesítést tekintve jobb eredményeket mutat, mint középnehéz társa. A jövőben várhatóan egyre nagyobb teret hódít majd az iparilag feldolgozott tojás aránya, ahol nem számít a tojás héjának színe. Az adatok alapján érdemes elgondolkodni, hogy melyik hibridet válasszuk a jövőben!

Gyenis József