Az 1970-es évektől a fenntartható fejlődés (Sustainable Development) eszmerendszerének hatására lassan rá kell jönni, hogy a jövő nemzedékek érdekében takarékosságra, a környezet állapotának megőrzésére, javítására kényszerülünk. Ezt a felismerést erősítik a Földünk klímaváltozására utaló mérési eredmények is. Mára már a klímakutatások (a Világot behálózó mérőállomások 22 paraméterének elemzése alapján) 90%-os biztonsággal állítják, hogy a globális felmelegedés elkezdődött. A kiváltó okok között előkelő helyen szerepel az „üvegházhatást” fokozó antropogén tevékenység.

A tudományos prognózisok alátámasztására Földünk bőségesen és folyamatosan küldi vészjelzéseit: egyre gyakoribbá váló időjárási katasztrófák, terjeszkedő sivatagok, fogyó és romló édesvíz készlet, tengerszint emelkedés stb. Ezek a nemkívánatos folyamatok hazánkat sem kímélik. A minket érintő kutatási eredmények, előrejelzések, amelyeket a 2006-ban zárult VAHAVA program foglalt össze a következőkben vázolhatók:

• a Kárpát medence éghajlata a XXI. század utolsó harmadára melegebb és szárazabb lesz;

• az időjárási szélsőségek, különösen a tenyészidőben az eddigieknél is gyakoribbá válnak;

• tovább csökken az évi csapadékmennyiség, különösen a tenyészidőszak válik szárazzá (április 1.–szeptember 30.);

• a kevesebb esőt, ritkábban és nagy intenzitással kapjuk, ami tovább rontja hasznosulását;

• a magasabb hőmérséklet kevesebb csapadékkal párosulva fokozza az aszály gyakoriságát (grafikon);

• a negatív hatások a termelés minden ágazatában, de legfőképpen a mezőgazdaságban éreztetik hatásukat;

• az időjárási szélsőségek a társadalom minden rétegét, tevékenységét próbára teszik, veszélyeztetik;

• a természetes ökoszisztéma módosulása várható, invazív fajok jelennek meg.



A kedvezőtlen hatások mérséklésére, alkalmazkodásra, az esetleges pozitív változások kihasználására klímastratégián alapuló politikára van szükség.

A vázolt témáról, az agráriumot érintően már eddig is többször írtunk az Agronaplóban. Most a mezőgazdasági vízgazdálkodásra ható klímaváltozási kihívásokról szólunk, mert úgy véljük, az ágazatot a vízhiány különösen próbára fogja tenni, ha eleget akar tenni élelmiszer-ellátási és ökológiai feladatainak. A Föld korlátozottan rendelkezésre álló vízkészletét (1. táblázat) különösen az ipari forradalom óta pazarlóan és mértéktelenül sok szennyezéssel használjuk, pedig fehérjealapú életünk ezer szállal kötődik ehhez a létfontosságú elemhez. Hangsúlyozottan vonatkozik ez az úgynevezett édesvízkészletekre, amelyek mennyisége fogy, miközben az iránta megnyilvánuló igények nőnek. Nem ritkán találkozni olyan véleményekkel, hogy a jövő politikai, katonai konfliktusait az édesvíz készletek birtoklásának vágya váltja majd ki.

Hazánk közvetlenül nem érintett a tengerek káros állapotváltozásaiban, annál inkább súlyos gondjaink vannak vízkészleteinkkel és minőségükkel. Hidrológiai helyzetünk kedvezőtlen. Mint a 2. táblázat adataiból kitûnik, az ország vízmérlege negatív. Az országba 98 helyen belépő és a 3 nagy vízgyûjtőbe (Duna, Tisza, Balaton) torkolló vízfolyások a Duna és a Tisza kb. 1 millió km2-es vízgyûjtőjéből táplálkoznak, amely területnek csak elenyésző hányada tartozik hozzánk. Ezért, mint alvízi állam, több országnak is kiszolgáltatottjai vagyunk. Ugyanakkor az árvízveszélyt okozó időszakos víztöbblet levonulása déli szomszédainktól nagymértékben függ. Az ország 4,2–4,4%-át kitevő felszíni vizeink döntő hányada sekély, a nyári félévben nagy a párolgási veszteségük. (1 mm/km2 párolgás = 1000 m3 vízvesztéssel). A párolgási veszteség mellett további probléma, hogy a H2O távozik és ami marad az egyre koncentráltabb sóoldat, magasabb Ph értékkel. Az átlagértékek alapján negatív vízmérlegünk azonban nem zárja ki – a sajnos gyakori – időszakos víztöbbletet.

 Ez az időjárási szélsőségek és a határainkon kívüli vízgyûjtő területek kedvezőtlen hidrológiai állapotának (lefolyásgyorsítás) tudható be, ráadásul ehhez még Magyarország nem kielégítő víztározó képessége is hozzájárul. Ennek okai közé sorolható, hogy a Kárpát-medence aljára zsugorított ország területének 65%-a mély fekvésû (tengerszint feletti magasság kevesebb, mint 200 m) 55%-a árvíz-, 43–47%-a belvíz-veszélyeztetett és 20 000–23 000 km2 a lefolyástalan terület. Gondjaink vannak mind a vízhiány, mind a káros vízfelesleg kezelésével, a több, mint 40 000 km csatornahálózat állapotával, a víztározók csekély kapacitásával (253 tározó befogadó képessége csupán 0,3 km3), a mûtárgyak és gépi berendezések állapotával és teljesítményével, többnyire csupán azért, mert a 2,7 millió földtulajdonos egy része nem az okszerû vízgazdálkodásnak megfelelő tevékenységet folytat (erről a mezőgazdasági vízgazdálkodást tárgyaló résznél külön is szó esik). Az ország területén 40 000 ha-nyi holtágat szántóterületként használnak (ezek csak 1 m-es vízoszlop-magasságig feltöltve 1/3-dal nagyobb: 0,4 km3 kapacitású tározók lehetnének). A fenti okok miatt szinte minden évben megismétlődik az a jelenség, hogy hazánk jelentős területén nagy területeket borít ár- és belvíz, ugyanakkor az ország más részein ezzel egyidejûleg súlyt hosszan tartó aszály.

A vízhiány, illetve többlet okozta gondjainkat csak növeli a felszíni-, és felszín alatti vízbázisaink romló minősége, amit a felmelegedés csak súlyosbít. A melegebb víz oldóképessége és eutrofizációs hajlama is nagyobb. Hazánk területének jó része (~38000 km2) NO3-érzékeny, az Alföld alatti elhelyezkedő talajvízkészlet káros sótartalma magas. Nem kielégítő az úgynevezett „használt víz” minőségi kategorizálása és újrahasznosítása, a szennyvizek kezelése (2015-ig az EU-VKI 500 szennyvíztisztító létesítésére kötelez bennünket), a szennyezett víz „higítás” utáni befogadóba vezetése pedig még szükségmegoldásnak is kifejezetten rossz. Vízbázisaink mennyiségi és minőségi állapotán sokat segíthet (véleményünk szerint csak ezek megvalósításával érhető el, hogy több és jobb minőségû hasznos víz maradjon az országban):

• EU-VKI célkitûzéseinek megvalósítása,

• politikusaink eredményesebb érdekérvényesítése (BNV, Tisza ciánszennyezése, Rába habzás stb.),

• a víztározásnak és -minőségmegőrzésnek, a racionális vízhasználatnak megfelelő törvényi és gazdasági szabályozás.



Vízgazdálkodás: mindazon beavatkozások összessége a víz természetes körforgásába, amelyek célja a társadalmi és ökológiai igények mennyiségi és minőségi kielégítésének megközelítése. Ide tartozik a vízkészlet használat, az ár- és belvízvédelem, a vízminőség-védelem, a szennyvízkezelés és újrahasznosítás, a víztisztítás.

A vízre minden termelési ágazatnak szüksége van. Ezért használatát, a vele való gazdálkodást általánosan és tevékenységi körönként is meghatározták, törvényekben is szabályozták. Ami a törvényeket, rendeleteket, fontosabb irányelveket illeti a bőség zavarával küzdünk, ezért csak néhány álljon itt felsorolásképpen:

• 1613. évi XXVII. törvény,

• 1807. évi XVII. törvény,

• 1937. évi XX. törvény,

• 1995. évi LVII. törvény,

• 1997. évi XLI. törvény

• 1998. évi LXXXVI. törvény

• 2000. évi EU:VKI,

• Natura 2000.



Mivel az ország területének még mindig 80–82%-a agrár-ökoszisztéma, melyben a mezőgazdaság tevékenysége meghatározó és a társadalmi és ökológiai vízhasználatból 18–20%-a részesedik, ezért a mezőgazdasági vízgazdálkodás kiemelt jelentőségû. Feladataihoz tartozik:

• az élelmiszertermeléshez szükséges víz biztosítása, annak racionális használata;

• a mezőgazdasági térrel szerves kapcsolatban lévő természetes, főként védett természetes ökoszisztémák vízigényének biztosítása;

• a mûvelt területeken és a felszín alatt lévő vizek védelme;

• a termelési folyamatokban képződő „használt víz” újrahasznosítása;

• a mezőgazdasági termelésben felhasznált víz naturális és gazdasági hatékonyságának együttes növelése;

• a talajhasználat, a mûvelési ágak, a növényszerkezet olyan összhangjának megteremtése, amely hatékonyan hozzájárul az ár- és belvízvédelemhez;

• szoros együttmûködés a KvVM és az FVM helyi szerveivel (Vízügyi Igazgatóság, MSZH, vízitársulatok).



Ahhoz, hogy a mezőgazdaság a vízgazdálkodással kapcsolatos feladatokat megoldja már most rendelkezünk a szükséges természettudományos ismeretekkel. Amire viszont feltétlen szükség van, az a gazdasági és társadalmi támogatás.

Az ország természeti erőforrásai szinte kizárólag ahhoz a mezőgazdasághoz kapcsolódnak, amelyik a legfontosabb stratégiai cikket, az élelmiszert állítja elő, miközben bőségesen termel ipari alapanyagokat is. Az ágazat teljesítménye azonban nagymértékben függ a víztől. Ezért lényeges, hogy a mûködéshez szükséges vizet megkapja, de részt is vállaljon a klímaváltozás negatív hatásainak mérséklésében, előnyeinek kihasználásában. A mezőgazdaság legnagyobb tartalékai a vízhasználatban vannak. Időszakos víztöbbletekből a lefolyástalan, árvízveszélyes területeken, a szárazon álló holtágak egy részéből tartaléktározók képezhetők (már 10 darab 1000 ha-os tározóban 1,2–1,5 m-es vízoszloppal számolva 1,0–1,2 km3 víz tározható: 3–4-szer annyi, mint a jelenlegi 253-ban). Ezzel nemcsak a belvizes terület csökkenne, hanem állandó vizes élőhelyek jönnének létre, részüzemû halastavakat lehetne üzemeltetni, melyek öntözővizet is szolgáltathatnának.

Nagy lehetőségek vannak a mezőgazdasági területen lévő 22–26 000 km hosszúságú belvízmentesítő csatornahálózat multifunkcionális szerepének kiaknázásában is. Ehhez az kellene, hogy a 82 vízgazdálkodási társulat, amelyek 1998. óta az FVM-hez tartoznak, több kormányzati- és földtulajdonosi támogatást kapjon.

A mezőgazdaság legnagyobb víztározója a talaj (1 m-es rétege 30–35 km3 víz raktározására képes, amelyből mintegy 13–16 km3-t hasznosíthatnak a növények). Persze mindez csak akkor valósulhat meg, ha a talajhasználat lehetővé teszi. Nem alakult ki eke- vagy tárcsatalp-betegség, felszínporosító és szerves anyag pazarló „agyonmûvelés”, támogatott az altalajvíz szabályozó melioráció stb. A klímaváltozás kényszerítő hatásait nem megvárva régiónként felül kellene vizsgálni a mûvelési ágak arányait, elhelyezésüket, különösen a hegy- és dombvidékeken, amire részben már a „Helyes Szántóföldi Gyakorlat” is kötelezi a növénytermesztőket. Az egyes mûvelési ágakon belül a faji szerkezetnek kompatibilisnek kell lenni a szárazság fokozódásához és a hőmérséklet emelkedéséhez. Ezen a téren a nemesítés és a tartamkísérletek támogatása elvárható. Újra kell gondolni, hogy minden téren helyes-e a magyar elzárkózás a GMO kutatási eredményeinek gyakorlati hasznosítását illetően. A párolgás csökkentésére ismét meg kellene vizsgálni a kapás kultúráknál a talajtakarásos (mulcs) módszereket, amelyeket korábban a melegigényes növényeinkre gyakorolt hûtőhatásuk miatt nem alkalmaztak. A növényzettel borított tér párologtatásának csökkentéséhez az előzőek kiegészítéséhez már csak két dolgot kell tenni a termelőnek: az alapvető agrotechnikai szabályokat követni és néha elővenni Cserháti S., Gyárfás J. és a többi klasszikusunk mûveit.

A mezőgazdaságilag mûvelt terület jelentős részét és mindegyik mûvelési ágat érinti az öntözés, amelynek a középkorig nyúló hagyományai vannak. Az 1970-es évek közepén az öntözött terület elérte a 450 000 ha-t, mára ettől lényegesen kisebbet részesítünk mesterséges vízpótlásban. Tesszük ezt (3., 4., 5. táblázatok) annak ellenére, hogy egyre gyakoribb a nagy területeket sújtó aszály. Újabban vannak, akik a fenntarthatóság szempontjából az öntözést kockázatosnak ítélve megkérdőjelezik támogatottságra jogosultságát?! Úgy véljük a 2007-es esztendő Európa nagy részére kiterjedő szárazsága súlyosan figyelmeztet mindenkit arra, hogy az élelmiszer víztől függő kőkemény stratégiai cikk. Lehet, hogy a „locsolásra” jogosak a kritikák, de az nem egyenlő az öntözéssel. Ez utóbbi ugyanis a növénytermesztési tér vízigényének mesterséges kiegészítése környezetkímélő módon, gazdaságilag indokolt mértékig. Az öntözéses növénytermesztés jövőbeni sorsát, szerepét szakmai alapokon megnyugvó gazdaságpolitikai döntésekkel kell megalapozni és választ adni a következő kérdésekre:

• mekkora legyen az öntözött terület, ebből a mûvelési ágak, a fajok milyen arányt képviseljenek;

• milyen célokat szolgáljon az öntözés;

• mennyi legyen a kijuttatott víz mennyisége;

• milyen öntözési módokat és technikákat alkalmazzunk;

• milyen minőségû legyen az öntözővíz, különös tekintettel az úgynevezett „használt” vízre;

• miként határozható meg a gazdaságilag indokolt mérték (az öntözés hatékonysága)?

A sort természetesen lehetne folytatni eldöntendő kérdésekkel, de inkább nézzünk a már feltettekre néhány lehetséges választ. Az öntözött terület és a kiöntözött víz a jelenlegi vízkészletekkel is 25–30 000 ha-ral, illetve 30–40 mm/ha adaggal növelhető ha 30–40 000 ha-on víz- és energiatakarékosabb, automatizált öntözőtelepeket üzemeltetünk. Ráadásul ezek hatékonysága is jobb (hatékonyságot lásd később). Az öntözés további bővítése elsősorban a vízkészletek növelésének függvénye (időszakos vízbőség raktározása). Nehezebb megválaszolni a mûvelési ágak, fajok közötti optimális arányt. Az alapvető élelmiszerek, vitaminforrások, az egységnyi területre vetítve legnagyobb árbevételt produkáló hajtatóházak, a fóliasátras termesztés, a csemetekertek kétségkívül prioritást érdemelnek. A vízpótlás céljai kialakultak, a jövőben az intenzív öntözés 180–200 mm/ha vízadaggal egyértelmûen hozam- és minőségfokozó szerepû legyen, míg 70–100 mm/ha öntözővízzel a száraz mûvelésû stratégiai cikknek minősülő termelvények hozamait és minőségét lehetne a tenyészidő száraz periódusaiban stabilizálni. Az öntözés bővítésének tervezésekor számos ok miatt óvatosságra int, hogy a korlátozott vízkészletekkel a 22 db Natura 2000 védett vizes élőhelyet is el kell látni.

Az öntözési módok és technikák fejlesztése az öntözési kapacitás egyidejû bővítése mellett rendkívül költségigényes, de meg kell tenni, mert ma pl. a szántóföldön az esőszerû öntözésnél 25–30% a párolgási- és 8–14% az elfolyási veszteség, tehát 33–44%-kal nagyobb az öntözővíz-igény a növény vízszükségleténél (a légköri pára jelentősen fokozza az üvegházhatást is). Elsősorban a kertészeti kultúráknál a mikroöntözési módokra való áttérés kívánatos.

Az öntözővíz minősége szakmailag tisztázott, egyértelmû. A vízkészletek korlátozása, az ipari szennyezés fokozódása viszont felveti annak veszélyét, hogy a termőföld lesz a folyékony ipari szenny lerakata. Csak a természetes eredetû és gyorsan lebomló szennyvíznek van helye – és annak is csak korlátozottan – a szántóterületen. Különösen veszélyes az úgynevezett „higított szennyvizek” használata, mert a káros anyagok változatlan abszolút mennyisége a környezetet mérgezi.

Az öntözés hasznosságának elbírálásánál legalább két mutatóval kell számolni. Az egyik, hogy mekkora a hozamnövekedés és/vagy minőségjavulás következett be egységnyi öntözővíz hatására, a másik, hogy 1 mm víz bekerülési költségével szemben mekkora árbevétel érhető el.

A mezőgazdasági vízgazdálkodás jövőjének tárgyalásánál hiba lenne az állattenyésztés várható igényeiről megfeledkezni, mert a hőmérséklet emelkedésével, a szárazföldi fajok jelenlegi normái valószínûleg szûkösnek bizonyulnak (90–130 l/szá/nap). Az állattenyésztési ágazatok közül kétségkívül a tógazdaságok igénye a legnagyobb. A 26–28 000 ha-nyi halastó 75–80%-a évről-évre üzemel: tavasszal feltöltik, a tenyészidőben a párolgó, szivárgó vizet pótolják, az őszi lehalászáskor pedig elengedik a felesleget. 1 ha tó feltöltéséhez 12–15 000 m3 víz kell, nyáron 10 cm vízoszlop süllyedés (ez kb. a halastó kritikus vízvesztése) 1000 m3/ha vízutánpótlást igényel. Az ősszel eleresztett „használt” vizet pedig sokan károsnak minősítik, jóllehet a befogadókat többnyire szintén vízi élettérként tartják számon. Nem véletlen, hogy az utóbbi kritikát a NHST (a halastavak számos hasznát felsorolva) igyekszik visszautasítani és fejlesztési forrásokat igényelni.

Összegzésképpen elmondható, hogy a prognosztizált klímaváltozás nélkül is itt az ideje a mezőgazdasági vízgazdálkodás komplex újragondolásának, mert a vízkészleteink végesek, az időjárási szélsőségek pedig gyakori látogatóink.

Dr. Késmárki István–Petróczki Ferenc