A kórokozó

A kórokozó egyetlen gazdanövénye a szőlő. Az európai nemes fajtákon és az amerikai alanyfajokon egyaránt előfordulhat, tehát valamennyi Vitis fajt egyaránt megfertőzheti a Coniella diplodiella, Coelomycetes rendszertani egységbe (genusz-ba) tartozó mikrogomba. A kórokozó gombát korábban Phoma diplodiella, és Coniothyrium diplodiella néven is leírták. A Coniella fajtól eltérően megkülönböztetjük a közeli rokon Coniothyrium ampelinum kórokozót, ami elsősorban a szőlő levelét fertőzi. A szintén rokon Phoma ampelina és Phoma vitis faj piknidiumai a vesszőkön fejlődnek. A Coniella diplodiella ritkábban, de megfertőzheti a leveleket is, de gyakrabban megtalálhatjuk a fertőzés tüneteit a hajtásokon és a fürtökön, a szőlőbogyókon és a fürtkocsányon.

A felsorolt tudományos genusz nevek mindegyike piknidiumos gombát jelöl, vagyis mindhárom gomba ivartalan spórái, a gazdanövény szövetébe ágyazott, zárt, konídiumot fejlesztő képletben, a piknidiumban képződnek. Ezeket az ivartalan spórákat megkülönböztetésül a szabadon, vagy nyitott tál alakú képletben, az acervuluszban képződő konídiumoktól, piknokonídiumoknak nevezzük. Ezeket a rendszertani részleteket azért érdemes leírni, mert a piknidium szabad szemmel is látható, ezért a tünetleírás részét képezi, és segít a kórokozó meghatározásában. A szőlővesszőkön azonban összetéveszthető az azonos rendszertani csoportba tartózó Phomopsis viticola piknidiumaival, a szőlőleveleken összetéveszthető a Coniothyrium ampelinum gomba tünetével. A kórokozó ivaros alakja (Metasphaeria diplodiella) nagyon ritka, Franciaországban laboratóriumi körülmények között fejlesztették ki, Amerikában még nem mutatták ki. A fertőzött növényi részekben az ivartalan piknidium telel át.



Előfordulása

A kórokozó elsőként Svájcban 1798-ban már károsította a szőlőt. Olaszországban 1878-ban mutatták ki, majd 1885-ben Ausztriában és Franciaországban, 1887-ben Amerikában, 1891-ben Magyarországon is bizonyították előfordulását. Napjainkban kozmopolita, mindenütt előfordulhat, ahol a szőlőt termesztik, de gyakran – mikológiai vizsgálat nélkül – összetévesztik más betegségekkel, ezért előfordulásáról kevés a hiteles lelőhelyi adat. Károsítását jégverés és csonkázás után tartják nagyon veszélyesnek, de a csirázó konídiumok az ép epidermiszen is bejutnak a növényi szövetbe.




 



Tünetei

A legtöbb nyelvben a szőlő fehér rothadásának (angolul: white rot of vine, németül: Weissfaule, franciául: rot blanc, olaszul: carie bianca) nevezik, de a magyar szőlészeti szakkönyvek fakó rothadásként ismertetik. A szőlő valamennyi zöld része, a hajtás, levél, levélnyél, fürtkocsány és a bogyó is fertőződhet. A beteg növényi részek fehéres, fakó színûek, rothadóak, a bogyók töppednek. A fehéres szín az epidermisz elszíneződése, nem hasonlít a lisztharmat konídiumtartóinak és konídiumainak fehér bevonatához, sem a peronoszpóra okozta áttetsző olajfoltjaihoz és sporangium-telepeihez, a peronoszpóra „kivirágzásához”. A fertőzött növényi rész később világosbarnára színeződik, a felületről kissé kiemelkedő sötétbarna, mákszemnyi pontokat látunk, ezek a pontok kézzel is jól kitapinthatók érdessé teszik a beteg foltot. A fehér fajták bogyói a fertőzés hatására fakósárgára, a vörös fajták bogyói fakóbarnára színeződnek. A piknidiumok még a töppedt bogyó magvain is kifejlődhetnek. A hajtások fásodása után a piknidiumok a vesszőhéjon is láthatók. A fürtnyél fertőződését követően a fürt leszárad, a bogyókon nem jelenik meg a fakórothadásra jellemző tünet. A kórkép, alaposabb vizsgálat nélkül, összetéveszthető a magnéziumhiány következtében kialakuló fürtkocsány bénulás tünetével. A fiatal, még nem termő szőlők fertőződése a tőkék kipusztulását okozhatja.



A kórokozó életmódja

A kórokozó a fertőzött növényi részeken fejlődő zárt konídiumtelepekkel a gömbölyded alakú, 150 × 120 mikron méretû piknidiumokkal telel át. Nyár elején nedvesség hatására a piknidiumok megduzzadnak és a bennük fejlődő piknokonidiumok hajszálvékony konídiumkacs formájában kinyomódnak a piknidium egy (ritkábban 2–3) szájnyílásán. A szabadba jutva a szél, az eső de még a növényen mászkáló rovarok is továbbviszik a 10 × 5 mikron méretû, egysejtû, világos barna színû konídiumokat, és kedvező mikroklima hatására a spórák csíráznak és behatolnak az epidermisz alá, és bekövetkezik a fertőzés.








A kórokozó járványtana

A XX. század elején az egyik leggyakoribb, legveszélyesebb, a termés ötödét elpusztító betegségnek tartották. Istvánffi Gyula neves szőlő kórtanos, aki az Istvánffi–Pálinkás féle peronoszpóra előrejelző módszer kifejlsztésével nevét világszerte ismertté tette, 1902-ben 300 oldalas, 24 színes, 2–2 oldalas táblát tartalmazó könyvben foglalkozott ezzel a kórokozóval. Az 1960-as évektől kezdődően szinte megszûnt a betegség, a kórokozó fennmaradása a megfigyelési küszöb alatt maradt. Az elmúlt 10 évben azonban fokozódó mértékben, egyre gyakrabban határozzuk meg a fakórothadás előfordulását, egyre veszélyesebb károsítását. A panaszosok, akiknek a szőlőjében, vagy a beküldött mintáikon a fakórothadás kórokozóját kimutattuk, általában kiskerttulajdonosok, rezisztens szőlőfajtákat termesztenek és biokertészek.

Ennek okát kutatva két magyarázatot is találtunk:

1. Az első ok megértéséhez vissza kell nyúlnunk Istvánffi, 1890-es évek elején végzett vizsgálatainak eredményeihez. A M. Kir. Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás és Ampelologiai Intézetben végzett kísérleteivel bizonyította, hogy a kipróbált réz- és kéntartalmú készítmények (rézgálic, bordói-lé, réz + kén, magnézium + kén) hatástalanok a Coniella diplodiella kórokozó ellen. A konídiumok 24 órán át, permetlében történő áztatás után sem veszítették el fertőzőképességüket. A kórokozó elleni védekezést csak a szerves hatóanyagú gombaölő szerek megjelenése oldotta meg. Az 1960-as évektől kezdődően, Lehoczky János a peronoszpóra ellen javasolt captán és faltán hatóanyagú készítményeket egyaránt hatásosnak tartotta a fakórothadás ellen is. Mivel a peronoszpórás fertőzés korábban indult, mint a csak nyáron fertőző fakórothadás a növényvédelmi tervekben a célszervezet a peronoszpóra volt. A rendszeresen végzett „üzemi” permetezés a fakórothadás kórokozója ellen is hatásos volt. A környezetkímélő termesztést folytató biokertekben azonban, csak réztartalmú készítményekkel permeteznek, ez hatásos a peronoszpóra ellen, de nem pusztítja el a fakórothadás kórokozóját.

2. A betegségellenálló szőlőfajták előállítása érdekében végzett keresztezéses és szelekciós nemesítési munka a két legveszélyesebb szőlőbetegséget okozó, peronoszpóra (Plasmopara viticola) és lisztharmat (Uncinula necator) elleni rezisztencia kialakítására irányult. Az amerikai szőlőfajok tartalmazták a rezisztenciát hordozó géneket, ezért a fajhibridek gombás betegségekkel szembeni ellenálló képessége a peronoszpórára és a lisztharmatra vonatkozott. Az interspecifikus fajták általában csökkentett számú permetezéssel, csak réz és kén felhasználásával is sikeresen termeszthetők. Az évek során azonban felszaporodtak a Coniella diplodiella fertőző konídiumai, és a kórokozó számára kedvező időjárás esetén a fakó rothadás meglepetésszerû járványt okozhat. Ennek magyarázata, hogy a Coniella diplodiella egyaránt fertőzi az európai és az amerikai Vitis fajokat.








Védekezés

Mivel a réz és a kén hatóanyagú készítmények nem hatásosak a kórokozó ellen, a fakórothadás fertőzöttség első észlelésekor kaptá vagy folpet hatóanyagú fungiciddel permetezzünk.

A cikk szerzője: Dr. Véghelyi Klára