Az átállás folyamatát úgy tehetjük nagyobb zökkenőktől mentessé, ha kellőképpen felkészülünk rá; menetét a helyi adottságoknak megfelelően, lépésről lépésre megtervezzük. Minél több szempontot veszünk figyelembe a tervezés során, annál egyenesebb út visz a sikeres biotermesztés felé.
Rászánjuk-e magunkat?
Sokan egész egyszerûen azt hiszik, hogy a biotermesztésre való áttérés fő indoka anyagi természetû. Szerintük a bioszőlészek azért hagynak fel a szintetikus szerek kipermetezésével, hogy ezzel is csökkentsék a növényvédelem költségeit. Ráadásul a biodiverzitásra való hivatkozással az ültetvényeket gazosan hagyják, így még a talajmunkákon is spórolnak. A boraikat mindennek a tetejébe emelt áron mérik, arra hivatkozva, hogy: „-Kérem, ez bio!” Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy a biotermesztésre való áttérés motivációi élén egyáltalán nem a gyors anyagi haszonszerzés áll. Az természetesen vitathatatlan, hogy a bioszőlészek is eredményes gazdálkodásra, jó minőségû szőlő előállítására törekednek. E mellett azonban hangsúlyt fektetnek az ökoszisztéma védelmére és termékeik szermaradványoktól való mentességére is. Az kétségtelen tény, hogy a biotermesztők nem használnak szintetikus úton előállított mûtrágyákat, növényvédő- és gyomirtó szereket. A tápanyag-utánpótlást szerves trágyákra, a talaj termékenységének fokozására alapozzák. Kemikáliák helyett a károsítók ellenségeit, valamint a természetes eredetû kondicionáló- és növényvédő szereket részesítik előnyben. Az ökoszőlészek munkájuk során a természetes szabályozó mechanizmusokra, az ültetvény változatos élő környezetére, fajokban gazdag növény- és állatvilágára támaszkodnak. Azt tûzik ki célul, hogy egyensúly jöjjön létre a szőlő, a kórokozók, kártevők, továbbá a károsítók és antagonistáik között. Ennek létrehozásáért azonban sokat kell fáradozni.
A biotermesztés nem folytatható sikeresen kellő elszántság, szakmai elhivatottság nélkül. Az átállás során az első, igen fontos lépés az, hogy leküzdjük a felmerülő aggályainkat. Ezek egyáltalán nem alaptalanok! És az csak egy a sok közül, hogy szőlész társaink gúnyosan összemosolyognak a hátunk mögött. Tisztában kell lennünk többek közt azzal, hogy a biotermesztésben engedélyezett szerek csak kis fertőzési nyomás mellett alkalmazhatók eredményesen, a betegségek nagyobb mértékû fellépése esetén nem feltétlenül hatásosak. Számolnunk kell azzal is, hogy a mûveletek – a közhiedelemtől eltérően – többletköltséggel járnak. A kisebb hatékonyságú szerek miatt több növényvédelmi beavatkozás válhat szükségessé. Nagyobb gondosságot igényelnek a zöldmunkák, de költségnövelő tényező a takarónövényes technológia is. Minden fáradozásunk ellenére sem lehetetlen, hogy egyes évjáratokban a termés egy része teljesen tönkremegy.
Mi sarkallhat mégis az áttérésre? Az indokok közül a környezettudatos termesztést, természeti környezetünk iránti felelősségérzetet emelhetnénk ki. Rajtunk is áll, milyen állapotban adjuk át utódainknak a Földet. Ez azonban nem mindenki számára elég súlyos érv ahhoz, hogy ilyen jelentős kockázatvállalással és gazdasági nehézségekkel is járó terhet a nyakába vegyen. Említhetjük a fogyasztók egészségének a védelmét és a biobor magasabb marketing értékét is. Köztudomású azonban, hogy a borok javarészt csak szakszerûtlen kezelés esetén tartalmaznak szermaradványt. Az sem vitás, hogy a bioborokat nem feltétlen lehet az átlagot lényegesen meghaladó áron értékesíteni. Egy felmérés szerint az átállás érvei közül a felsoroltak is szerepet játszanak ugyan, de a döntés során az esik legnagyobb súllyal a latba, hogy a biotermesztés választásával mentesülünk a veszélyes, sok esetben allergiát okozó, mérgezéssel fenyegető vegyszerek használatától.
Hogyan is állunk a bioszőlő-termesztésre való átállással Magyarországon? A hazai ellenőrző és tanúsító szervezet, az IFOAM által akkreditált Biokontroll Hungária Kht. adatai szerint 2006-ban az ellenőrzött szőlőterületek nagysága 593 ha volt; ebből 197 ha-t tett ki az átállás alatt álló ültetvények felülete. Összehasonlításként érdemes említést tenni a Bio-Ausztria területi fejlődéséről. 2001-ben az osztrákok összesen 700 ha bioszőlővel büszkélkedhettek, de bioültetvényeik nagysága 2005-re 1657 hektárra emelkedett.
Helyzetértékelés
Az átállás az az időtartam, mely az ökológiai gazdálkodás kezdete és a képződött termék ökológiai jelölhetősége között eltelik. Az átállás hivatalosan azon a napon kezdődik el, amikor a termelő az ellenőrző szervezettel szerződést köt. Szőlőültetvények esetén az átállás időtartama – az első betakarítást megelőzően – általában három év. Ne feledkezzünk meg arról, hogy már az átállási időszak első napjától be kell tartani a biotermesztésre vonatkozó követelményeket!
Az áttérés egyik legfontosabb feladata az átállási terv elkészítése. Ez tartalmazza a szőlőgazdaság kiindulási helyzetének felmérését, az áttérés fontosabb lépéseit és az elérendő célokat. Ne hanyagoljuk el az ültetvények átállás előtti helyzetének aprólékos feltárását! Ez azért lényeges, mert csak ennek, illetve a helyi sajátosságok ismeretében tudjuk reálisan kidolgozni az áttérés ütemezését. A talajápolás átalakítása veszi igénybe a legtöbb időt, ezért célszerû ezzel kezdeni. Már az átállás hivatalos megkezdése előtt érdemes belevágni a talajápolás rendszerének átállításába. Elsőként a talaj állapotát vegyük górcső alá. A talaj termékenységét legkönnyebb közvetetten, a szőlő hajtásnövekedése, a beérett vesszők hossza, illetve a hiánytünetek megjelenése alapján lehet megbecsülni. Nem kerülhető el azonban a talaj szerkezetének, jellemzőinek közvetlen vizsgálata sem. A talaj értékelésére az ökoszőlészek a kémiai analízis alkalomszerû elvégzése mellett az ásópróba egyszerû módszerét is választhatják. Az ásópróba során mintegy 30 cm mély, 15–20 cm széles talajszelvényt célszerû kiemelni az e célra kifejlesztett mintavételi ásóval. A szelvény alapján megismerhetjük többek közt a talaj szerkezetét, a fennálló tömörödöttség jellegét, a tömör réteg elhelyezkedését, a gyökerekkel való behálózottság mértékét, továbbá a humuszos réteg sajátosságait. Az ásópróba lehetőséget biztosít a makroszkopikus talajélet tanulmányozására is. A tápanyag-utánpótlás tervezése érdekében természetesen meg kell vizsgáltatnunk a talaj humusztartalmát és a felvehető tápanyagok mennyiségét is.
A tervek elkészítése szempontjából nem közömbös az ültetvény szerkezeti kialakítása sem. Az átállás ott okoz a legkevesebb gondot, ahol jól szellőzöttek a sorok és viszonylag széles, 2 m körüli a sortávolság. Előnyt jelent a rezisztens, toleráns termőfajta, a legalább 70 cm-es törzsmagasság, illetve a nem túlságosan zsúfolt hajtásrendszert adó tőkeforma.
Fontos, hogy körültekintően felmérjük az eddigiekben alkalmazott termesztéstechnológia hatásait. A talajmûvelés rendszerének tervezése előtt értékelni kell a sorköz- és soralja-mûvelés, a herbicidhasználat korábbi gyakorlatát, vizsgálni kell az ültetvényben előforduló növényfajokat, jelzőnövényeket. Hasonlóan részletes elemzést igényel a korábbi növényvédelmi technológia; célszerû áttekinteni a szerhasználatot, de arról is érdemes meggyőződni, hogy milyen arányban fordulnak elő a károsítók és a hasznos szervezetek.
Talajápolás, tápanyag-utánpótlás
A célunk az, hogy jó talajszerkezetet, aktív talajéletet hozzunk létre. A biotermesztés elveinek betartásával a termékeny talaj idővel külső beavatkozás nélkül is képes biztosítani a szőlő tápanyagokkal való ellátását. A talajápolás mûveleteit a kiindulás helyzete szerint tervezzük meg. Amennyiben a meglevő növénytakaró összetétele megfelelő, csak a talaj szerkezete tömörödött, akkor mindössze a növényállomány lazítása indokolt. Megfelelő talajszerkezet, de kedvezőtlen összetételû növénytakaró esetén kísérletezhetünk felülvetéssel is. A szőlőtalajok többsége kisebb-nagyobb mértékû beavatkozást, javítást igényel. A talaj meliorációját célszerû minden második sorközben kezdeni. Ennek jól bevált módja az, hogy elsőként viszonylag sekély (kb.15 cm-es) lazítást végzünk, majd olyan egyéves fajokat vetünk, melyek intenzív gyökérnövekedésûek, s a kevésbé termékeny talajokon is jól tenyésznek (1. ábra). A következő évben – a tömörödött réteg elhelyezkedésétől függően – mintegy 20–25 cm mélyen lazítsuk a talajt. Ezt követően évelő növényekből álló magkeveréket ajánlott vetni. Használhatunk pillangós virágúakat, de más fajokat, akár fûféléket is. A minden második sorközben végrehajtott talajjavítást követően a munkát az eddig „közlekedő útként” használt sorközökben folytassuk.
A talaj alacsony humusztartalma esetén feltétlen gondoskodnunk kell a szerves anyagok pótlásáról. Ennek elsősorban ott van jelentősége, ahol korábban egyoldalú mechanikai mûvelést folytattak (2. ábra). A szerves anyagot egyébként talajtakarás formájában is kijuttathatjuk; a takaróanyagot a meliorációra váró, takarónövény nélküli sorközökben helyezhetünk el (3. ábra).
Az áttérés időszakában még nem bízhatjuk a növény ellátását a természetes folyamatok révén felvehetővé váló tápelemekre. Kedvezőtlen adottságú termőhelyeken a szőlő közvetlen tápanyag-utánpótlása céljából a humusztartalmat növelő szerves trágyák mellett gyorsan feltáródó trágyaféleségeket (pl. baromfitrágyát) is juttassunk ki az ültetvénybe.
Az átállási időszak növényvédelméről
Az átállásra váró szőlőültetvények esetében többnyire nem beszélhetünk fajokban gazdag biocönózisról. Idő kell ahhoz, hogy a károsítók mellett más élőlények is betelepedjenek, s kiegyensúlyozott életközösség jöjjön létre. A növényvédelem sikere érdekében fokozott figyelemmel kell nyomon követnünk a növényvédelmi előrejelzéseket. E mellett rendszeres helyi megfigyelésekkel is ellenőrizzük a károsítók és a hasznos szervezetek populációjának az alakulását. Az áttérés időszakának elején célszerû megkezdeni a hasznos szervezetek, elsősorban a ragadozó atkák telepítését. Szintén ekkor érdemes belefogni az ültetvények szomszédságában lévő cserje- és facsoportok állapotának a felmérésébe; hiányuk esetén szervezzük meg létesítésüket. E munkát egészítsük ki madárvédelemmel, a békák, sünök, gyíkok búvóhelyéül szolgáló építmények (pl. kőrakások) kialakításával.
Ténykedésünk „gyümölcseként” arra is fel kell készülnünk, hogy a hasznos szervezetek mellett olyan károsítók is megjelenhetnek a szőlőben, melyeket eddig csak hírből ismertünk. Fontos, hogy az első évekre részletes növényvédelmi tervet készítsünk. A kapkodás elkerülése végett valamennyi károsító ellen dolgozzuk ki a védekezés engedélyezett szerekkel megvalósítható stratégiáját. Készüljünk fel az egyes kórokozók, kártevők által okozott károk felbecslésére, a gazdasági kárküszöb értékének a megállapítására. A kórokozók közül a legtöbb nehézséget általában a peronoszpóra és a lisztharmat jelenti. Ellenük elsősorban réz-, illetve kéntartalmú szerekkel védekezhetünk. A szermennyiség tekintetében érdemes – az ültetvény sajátosságaihoz igazodva – a lehető legkisebb, de még hatékony dózist meghatározni. Ennek vizsgálatát azonban lehetőleg ne az átállás első időszakára ütemezzük. Felhasználhatunk különböző növényerősítő szereket is, de ne becsüljük túl várható hatékonyságukat.
A fitofág atkák elleni védekezésben az átállás első éveiben még nem építhetünk a ragadozó atkákra; fel kell készülnünk az ellenük engedélyezett szerek (pl. paraffinolajok, káliszappan) használatára. Fordítsunk kellő figyelmet a szőlőmolyok megfigyelésére is. Ellenük szükség esetén a különböző Bacillus thuringiensis készítményeket vethetjük be. Az átállás időszakában – kellő tapasztalat hiányában – érdemes a kezelést megismételni. A későbbiekben megfigyeléseink, adataink birtokában csak a legérzékenyebb területekre, fajtákra korlátozhatjuk a szer alkalmazását.
A cikk szerzője: Dr. Zanathy Gábor
