A sikeres repcetermesztéshez technikailag, vegyiparilag, biológiailag, szakismeretileg európai szinten hálistennek minden itt van, és mûködik Magyarországon. Az általános és folyamatos sikert alapvetően a technológiai hibák és az extrém időjárási körülmények sokkal inkább korlátozzák, mint a fajtaválasztás. Különösen hangzik ez egy repcenemesítőtől, de éppen emiatt tartom szükségesnek, hogy a fajtaválasztásról leírjam gondolataimat.
A fajtaválasztás csak kis, de fontos része a sikernek
A gazdasági siker az adott körülmények közötti technológiai elemek harmonizálásával érhető el. (Nem biztos, hogy a legnagyobb hozammal!) Ezen belül a biológiai alap szerepét neves szakemberek véleményével egyetértve 5–7% körülinek becsülöm. Ez természetesen azért nem kis rész! A mintegy 100 fajtának és a reklámoknak köszönhetően ebben a kis szegmensben mégis sokkal felfokozottabb az érdeklődés és a nemesítő házak közötti versengés, mint a többi 90%-ot illetően. Ennek egyszerû oka a profit. Egy gép eladása – az alkatrész pótlásától eltekintve – csak egyszer hoz profitot, míg a vetőmag eladás évente! (Igaz, tudni kell, hogy az egyre növekvő elvárásoknak megfelelő fajták előállítása irdatlan pénzbe kerül a kutató mûhelyeknek.)
A jó fajta követelményei
A legfontosabb a megfelelő termőképesség, amihez szorosan társul a termésbiztonság, mivel valódi értéket csak együtt jelenthetnek. Fontos részletek még a jó télállóság, betegség és pergés ellenállóság, egyszerre érés, beltartalom stb. is, de külön kiemelkedő az ökostabilitás. Ez utóbbit a fajták tömegének egyre rövidülő életében a gazdáknak nincs is módjuk igazából kipróbálni.
Aktuálisan előbbre kerül a szárazságtûrés és a télállóság. Utóbbira példa a 2002/3 télen hirtelen bekövetkezett nagy hideg miatti jelentős kifagyások, melyek néhány nagy termőképességû nyugat európai fajta jelentős károsodását, vagy teljes kifagyását eredményezte, pedig a megelőző 2–3 évben igen jó terméseket produkáltak és nagy területen el is terjedtek. Az újabb aktualitás a szárazságtûrés, ill. kisebb vízigény, a nem igazán, ideális repcetermő területekhez való alkalmazkodás várható igénye is. Gondolok itt a biodízel alapanyag iránti növekvő igény, és ennek következtében a „húzó” ár miatti jelentős termőterület növekedésre. Ha figyelembe vesszük a vetésváltási követelményeket – különösen, hogy nagy napraforgó termesztő ország vagyunk és közös betegség a Sclerotinia – kénytelen-kelletlen a repcetermesztő terület jelentős része át fog „csúszni” a kevésbé alkalmas termőterületekre.
Természetesen (?) a gyakorlat szerint nincs olyan nemesítőház, amely egyetlen fajtáját is ne tartaná ezen körülményeknek megfelelőnek. Végülis a gazda nyakába hárul a döntés vagy mégsem egészen? Nézzük át a szokásokat.
Hol az „ajánlati fajtalista?
Lassan tíz éve már, hogy rendelet kötelezte az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézetet (OMMI), hogy az évente kiadott „Minősített fajták”-tól függetlenül, a termelők számára egy szûkített „Ajánlati listát” készítsenek. (Nemcsak repcéről.) A mai napig ez nem lett teljesítve, de mentségükre szólva, szerintem hiteles teljesítést az adott vizsgálati feltételek és pénzügyi keretek között én sem vállalnék. A „miért nem”-ekről csak két dolgot emelek ki:
1. Kutatásra a GDP egyik legkevesebb %-át költő országban képtelenség valóban objektív, megbízható, befolyásoltság mentes, nagyszámú üzemi tapasztalatok adatait felhasználó összegzésre.
2. Bármely nagy multinacionális cég, melyek bérkísérletei jelentősen járulnak hozzá az OMMI – egyre csökkenő állami finanszírozású – költségeihez, a fajtáik esetleges mellőzése miatt beláthatatlan korrupciónak, és az erős nemesítőházak közötti háborúnak adnának táptalajt.
Marad(t) tehát a békesség, és ki-ki a progresszív piaci hatékonyságnak arányában ér el sikert, hogy adott esetben 4–15 mindenben azonos értékû fajta közül melyik lesz az ország vetésterületéből 30 vagy 3%. Itt lépnek be a közbülső, de legmeghatározóbb szereplők, az integrátorok.
Tulajdonképpen ők képviselnek egyfajta „ajánlati listát”, aminek fajta-értékbeli objektivitása némileg kétséges. Magánbeszélgetéseken tapasztaltam, hogy jónéhány gazda mit tehet, ha az úgynevezett ajánlati listától eltérő fajtát akar leszerződni. (Nem könnyû, hisz egyszerû árukapcsolásról van szó, mivel „csomagban” kedvezményesen, sőt áruhitelben kaphatja az ajánlott vetőmagot, növényvédő szert stb.) Ettől a gazda 3 lehetséges módon térhet el.
1. Saját tapasztalataira hivatkozva meggyőzi az integrátor képviselőjét az ajánlattól eltérő fajtára és kifejezetten ezen fajta vetőmagját kérje, amit az integrátor esetenként el is fogad.
2. Látszatot keltve elfogadja az integrátor ajánlatát, de csökkentett vetőmagnormát igazolva és használva vásárol is az „ajánlatból”, de a terület másik felén az általa favorizált fajtát veti, sok esetben saját magfogásból, ami töredék vetőmagárat is jelent, természetesen vállalva a minőségromlás kockázatát.
3. Keresleti piaci helyzetben lemondja az integrátori kedvezményeket és a saját értékesítés mellett dönt.
Fentiekből kitûnik, hogy a gazda meglehetősen szûk kényszerpályán mozoghat, de aki igényes, az saját üzemi kísérleteket végez. Ez csak akkor nem válik önbecsapásnak, ha valóban maximálisan homogén körülmények között történik. (Nem úgy hogy a fajta ezen a táblán ennyit adott, a másik fajta a másikon meg annyit, vagy rosszabb esetben – ilyeneket is tapasztaltam – egy-egy új fajtát elvetnek a kimaradt reszli táblába, vagy szélére, netán a forgóba.)
Az elkötelezetlen termelő mégis mi alapján döntsön?
Legnehezebb döntési helyzetben a kevés gyakorlattal rendelkező, de a biztos keresletre vágyó termelők vannak (mi a biztos ma? a szerző megjegyzése). Úgy prognosztizálható, hogy tényleg hosszabb távon is szükség van a repcére, tehát az ilyen vállalkozók száma nőni fog.
Sokat segít az OMMI évente megjelenő kiadványa, ami kísérleti helyenként – is – bemutatja az éves kisparcellás kísérletek eredményeit. De ez nem minden. Magam sok éve vizsgáltam az egyes kísérleti helyek eredményei mellett, az adott fajták helyezési rangsorát, ami nem szerepel a kiadványokban, elsiklik a végeredményben. Így tapasztaltam, szinte rendszeresen, hogy a fajták túlnyomó része a helyezési sorrendben olyan óriási különbségeket mutatnak, ami gyakorlatilag elképzelhetetlen. Van bizonyos ökospecifikusság, de az már felül, illetve alul múlja a megbízhatóságot, hogy adott fajta, illetve fajták egyik helyen 4.-ek, míg másik helyen 20.-ok, ráadásul másik fajtánál ez fordítva jelentkezik! Ez a napnál is világosabb, hogy kísérleti hiba (ezt mutatják a magas Sz.D és C.V. értékek is), de végülis „kijön” egy kísérleti átlag, amit egy-egy kísérleti hely kimagaslóan plusz, vagy mínusz érték 5–10 sorrendi helyet változtathat. Egy biztos: a nagyon elöl és a nagyon hátul szereplő fajták között nyilvánvaló a különbség. Az elmúlt 15 év szignifikanciáját (Sz.D.) vizsgálva megállapítható, hogy matematikailag az átlagértéktől max 1–3 fajta volt rosszabb vagy jobb. Tehát nincs rossz fajta! Bizton állítom, hogy a „legrosszabb”, illetve úgy szereplő fajta jó bánásmód mellett az országos termésátlag – genetikai potenciált tekintve – megduplázható. A jobb persze nyilvánvalóan mindenki számára logikusan csábítóbb, amit a bevált úgynevezett „fajtarepcék” mellett egyre inkább a hibridek felfutása igazol. (Itt be kell kalkulálni, hogy a hibrideknél – és más növények esetén is – a fajtavédelem többnyire nagyobb súlyt jelent, mint a plusz produktum, hisz számos üzemi kísérlet mutatja, hogy bizonyos hibrideket több „fajtarepce”.)
A „profi” termelők az előbb leírtakat jól tudják és saját tapasztalataikat is figyelembe véve különösebb fajtaválasztási tanácsadásra nincs is szükségük. A kicsit „hiúbbak” nem is tartanak rá igényt, ám mit tanácsolhatok azon kevésbé gyakorlottak számára, akik netán nem ideális feltételekkel rendelkeznek, de a biztosabb jövedelem reményében „belevágnak”, vagy növelik repceterületeiket?
A még nem profiknak szóló tanácsok
1. A kifejletlen szaktanácsadási hálózat híján a szakmai – akár autodidakta módon való – képzés, a hatékony (nem csak reklámon alapuló) inkább a sikeres és szövetségre hajlandó gazdabarátságra való törekvés.
2. Ne szédítsék meg az egyre nagyobb mértékben „eladni – eladni – eladni” azon cégek vegyi, technikai, biológiai stb. termékei, amik a szuper termelési eredményekhez alig-alig nélkülözhetők ugyan, de eszméletlen költségtömeg felé hajszol, és ha már csak fél útig jutunk el (minden technikai, technológiai stb. költséget tekintve), már nincs visszaút! S ha termőhelyi adottságaink nem is igazán optimálisak, ráadásul egy-két rossz évjárat hatalmas invesztíciót vihet el.
3. Törekedjünk az okos költségtakarékosságra és főleg a költséghatékonyságra! Korábban közölt ökonómiai számításaimból jól kiderül, hogy kisebb hozamból is nagyobb költséghatékonyság érhető el.
4. A legújabb hibridek jól bizonyítanak, de ha nincs víz, semmit sem ér a szuperlatív stílusban megfogalmazott reklám. Legjobban az adott terület gazdája ismeri területét, s aki sokéves átlagban pl. 3–4 t/ha búzát arat, az hiába vet bármilyen hibridet, nem fog ugyanannyi repcét betakarítani, jó esetben csak a felét.
5. Minden talajon ügyeljünk a talajélet folyamatos fenntartására és ne „ad hoc” jelleggel vessük a repcét, hanem tervszerûen, már évekkel előre készülve úgy, hogy az agresszív kétszíkû gyomok már az előző kultúrában (rendszerint gabona) kiírtásra kerüljön. (A „jó magágy” témáját külön cikkben taglaltam.)
6. Fontosak a környékbeli sikeres gazdáktól szerzett információk, de esetleg elfogultak, ezért mindenkinek ajánlom, hogy homogén körülmények között és jól dokumentálhatóan 1–2 fajtából – hibridből és fajtarepcéből – saját vizsgálatra vessen a tábla közepébe egy-egy csíkot.
7. Legtöbb tapasztalat esetében a hibrideknél regisztrált többlettermés éppen annak köszönhető, hogy az igen drága vetőmag miatt megnő a gondoskodás, s természetesen „jön is” az eredmény. Ezt kell tenni a többi vetőmaggal is!
A cikk szerzője: Nagy László
