Nagyrészük fontosabbnak tartja a gyenge kondíciójú tőkék erősítését, mint a túl buja növekedésûek korlátozását. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azt a tényt, hogy a borok minősége szempontjából nemcsak a gyenge, de a túlzottan erős növekedés is előnytelen. Milyen legyen a csúcsminőségû bort adó tőkék növekedése?
A növekedés alakulása
A szőlő növekedési erélyét számos tényező befolyásolja, többek közt a terület ökológiai adottságai és az ültetvényszerkezet kialakítása (a termő- és az alanyfajta megválasztása, a tenyészterület nagysága). Adott ültetvényben az alkalmazott termesztéstechnológia (agro- és fitotechnikai) szintén jelentős hatást gyakorol a hajtások növekedésére. A szőlő életének első időszakára – kb.15 éves korig – többnyire erős növekedés a jellemző. A későbbiekben a növekedési erély – jó esetben – kiegyenlített lesz. Idős korban a hajtásnövekedés intenzitása gyengül, jóllehet általában ekkor adja a tőke a legjobb minőségû termést. A hajtásnövekedés alakulása S-, vagy szigmoid görbével ábrázolható. Ez azt jelenti, hogy a hajtások kezdetben vontatottan fejlődnek, majd növekedésük üteme felgyorsul. Ezt a szakaszt a növekedés lassulása, majd leállása követi. Szokatlanul értelmezik a hajtásnövekedés menetét a biodinamikus termesztők. Nicolas Joly szerint a szőlő kozmikus eredete ellenére – a „föld alatti erők” és az emberi tevékenység miatt – a föld foglya marad. Ettől függetlenül minden tavasszal „menekülni”, terjeszkedni próbál felfelé. Növekedésének ritmusa a Naphoz való vonzódását tükrözi: tavasztól nyárig a magasba tör, de a nyári napforduló után vegetatív növekedése hamarosan leáll. A növény ez után „befelé fordul”, s energiáit a térnyerés helyett a termés érlelésére összpontosítja. A biodinamikus termesztés tanait bizonyára nem mindenki fogadja el, de vitathatatlan, hogy a hajtásnövekedés menete kedvező esetben nagyjából így játszódik le.
A növekedési erély megítélése, hatásai
Túlzottan erős tőkéink növekedése, ha a lombozat a kora délelőtti, vagy késő délutáni napsütésben mélyárnyékot ad, nem látszanak közte benapozott részek. A hajtásnövekedés a zsendülés után is folytatódik, s egészen őszig tart. Jelentős a másodrendû hajtások képződése is. Az ilyen ültetvényben az átlagosnál több csonkázást kell végeznünk. Gondot jelent az is, hogy a túlzott mértékû növekedés fékezi a növényben lejátszódó természetes folyamatokat: lassul a klorofill bomlása, elhúzódik a termés- és a vesszőérés folyamata, a levélzet tápanyagainak hajtásszárba, fürtökbe való visszaáramlása. A tőkék erős növekedési erélyét jelzi az is, ha nagy 0,35–0,4 kg/m2, vagy ezt meghaladó – a venyige tömege, a termésmennyiség (y) és a vesszőtömeg (n) aránya pedig 4 alatti.
Gyenge növekedés esetén a hajtások többsége nem éri el a kívánt lombfal magasságot. (Ennek természetesen számos oka lehet.) A levelek kicsik, a hajtások a fajtára jellemzőnél vékonyabbak, rövidebb ízközûek lesznek. A hajtásnövekedés korán leáll, a megszokott idő előtt következik be az őszi lombszín kialakulása és a lombhullás. Az y/n arány 8 feletti értéket vesz fel.
A bogyók fejlődését, méretét az asszimilátákkal való ellátottság határozza meg. E tekintetben döntő a második bogyónövekedési szakasz körülményeinek az alakulása. Bőséges kínálat esetén nagy bogyóméret, tömött fürtszerkezet jön létre. Nagyméretû, harsányzöld lombozat esetén biztosak lehetünk abban, hogy jelentős mennyiségû asszimiláta képződik. Erős növekedés mellett elvileg nagymértékû lehet a virágok elrúgása. A termesztett fajtáink, klónjaink többsége azonban nagy termelésbiztonságú, elrúgásra kevésbé hajlamos. Az erős növekedésû ültetvények ezért általában bőséges hozamra képesek.
A túl erős növekedési erélyû tőkék lombozata zsúfolt, fürtjeik árnyékban fejlődnek. A tömött fürtök bogyóit eleve kisebb mértékben érheti csak a nap, emiatt kevesebb szín-, és aromaanyag alakul ki bennük. A bogyók a bogyóhús mennyiségéhez képest arányosan kisebb bogyóhéj-tömeggel rendelkeznek, emiatt szintén kevesebb aromaanyagot tartalmaznak. A nagy, tömött fürtök később kezdenek zsendülni. Lassabban melegszenek fel, ezért nemcsak az aromaanyagaik kialakulása vontatott, de a savtartalmuk is lassabb ütemben csökken. Nem hajlamosak betöppedésre, viszont fokozottan érzékenyek a szürkerothadásra, ecetesedésre. Az erőteljesen fejlődő szőlő termésében többnyire nagy az élesztők számára felhasználható nitrogén, illetve az aminosavak mennyisége. A nitrogén részaránya az éréssel párhuzamosan nő; a késői szüret ezért erre nézve kedvező hatású. A buján növekvő szőlőben a szürkerothadás nagyobb eséllyel léphet fel, ennek folytán jelentős mértékben csökkenhet a termés nitrogénvegyületeinek a szintje.
A gyenge hajtásnövekedés hatására a fürtök kétségtelenül jól megvilágítottak, s általában laza szerkezetûek lesznek. A fény jobban éri a bogyókat, emiatt felgyorsul az almasav lebomlása, de kedvezőbbé válnak a fenolos anyagok kialakulásának a feltételei is. Ez vörösborszőlők esetén előnyt, fehérborszőlők termesztésekor viszont inkább hátrányt jelent. A növekedés visszaesésével a levélfelület-termésmennyiség aránya kedvezőtlenné válik, elhasználódnak a tartalék tápanyagok és a tőkék érzékenyebbé válnak a különböző stresszhatásokkal szemben is. A termésben alapvetően kevesebb lesz az élesztők számára hasznosítható nitrogéntartalom. E miatt erjedési problémák léphetnek fel, fehérborokban gyakran az atipikus elöregedés jelei észlelhetők.
A fitotechnikai mûveletek hatásai
A termésmennyiséget és -minőséget, továbbá a hajtásnövekedést metszéssel eredményesen befolyásolhatjuk. A rövid metszés erősíti a tőkét, mert a rendelkezésre álló vizet és tápanyagokat – a rügyterhelés mérséklésével – kevesebb számú tenyészőcsúcsba koncentráljuk. A rövidebb metszési elemek rügyei nem túlságosan termékenyek, s a kisebb fürthozam miatt a termés hajtásnövekedést gyengítő hatása kevésbé érvényesül. A hosszabb metszés éppen ellenkezőleg hat. Ha a tőkén vastag vesszők képződtek, akkor célszerû a rügyszámot növelni. A rügyterhelés fokozása nem minden esetben követhető megoldás: ellentétes lehet a borgazdaság minőségi törekvéseivel, avagy a rendeleti előírásokkal (meghatározott termőhelyről származó minőségi bornál 100 hl/ha, védett eredetû bornál 50–90 hl/ha).
A kis rügyterhelés alkalmazása önmagában nem feltétlen előnyös módja a minőség javításának. A tőke túlzottan erős növekedésûvé válhat, s a fürtök átlagos tömege is megnő. A metszésnek a kiegyenlített, normális hajtásnövekedést kell szolgálnia. Aki minőségi megfontolásból csökkenti a rügyterhelést, annak ezt össze kell hangolnia a talajápolás rendszerével és a nitrogén-utánpótlás mértékével.
A zöldmunkák segítségével úgyszintén befolyásolható a hajtásnövekedés mértéke. A növekedést serkenti a gyengén fejlődő- és az ikerhajtások kitörése. A fürtzóna virágzás után végzett, erős lelevelezése ezzel szemben visszafoghatja a növekedési erélyt. A fürtritkítás is nagymértékben kihat a szőlő hajtásnövekedésére. Korai időszakban, fürtzáródáskor, vagy ezt megelőzően végrehajtott fürtritkítással a tőkék könnyen alulterhelt állapotba kerülhetnek. A növény a termelt asszimilátákat nagyobb mértékben fordítja a hajtások képzésére. Elsősorban ott kell felkészülnünk a növekedés jelentős fokozódására, ahol a rövid metszést korai fürtritkítással kombináljuk. Túlzottan erős növekedésû ültetvényekben általában nem célszerû fürtritkítást végezni. Gyenge, túlterhelt tőkék esetében azonban feltétlenül indokolt a fürtterhelés csökkentése.
Az agrotechnikai mûveletek hatásai
A talajmûveléssel befolyásoljuk a talaj vízkészletét és a tápanyagok feltáródását. A talaj Nmin-tartalma mechanikai talajmûvelés mellett többnyire magasabb, mint a takarónövényes technológia esetén. A talajmûvelés intenzitását célszerû a szőlő növekedéséhez igazítani. Mechanikai talajmûvelés gyakran kifejezetten erős vegetatív növekedést, s tömött fürtszerkezetet eredményez. Igen gyenge hajtásnövekedés esetén az intenzív talajmûvelés fokozza az ültetvény vitalitását, s attól sem kell félni, hogy a gyakori talajmozgatás növeli a botrítisz veszélyét. Erős növekedésû szőlőültetvényben azonban mérsékelnünk kell a talajmûvelés gyakoriságát. Munkaszervezési szempontból kifejezetten egyszerû, kényelmes megoldás, ha valamennyi parcellában teljesen megegyező talajápolást folytatunk. Ennek ellenére jobb, ha az egyes táblák igénye szerint, egyedileg végezzük el a talajmunkákat.
A termőre fordítás előtt általában mechanikailag mûveljük a talajt. A későbbiekben – az adottságok figyelembe vételével – használhatunk takarónövényeket; ha szükséges, ezzel is mérsékelni tudjuk a túlzott növekedési erélyt. Az évjárat, illetve az ültetvény állapota szerint indokolt esetben azonban – fájó szívvel – le kell mondanunk a takarónövények használatáról.
A körülményekhez, illetve az ültetvény növekedési erélyéhez igazodva a takarónövény-használat számos formáját valósíthatjuk meg. Folytathatunk évelő-, vagy az időszakos takarónövényes technológiát, de felhasználhatjuk a helyi flóra áttelelő egyéves fajait is. A növényeket elvethetjük minden –, vagy csak minden második sorközben. Az időszakos takarónövény-használat esetén nem feledkezhetünk meg arról, hogy a növények víz- és tápanyagfelvétele az áprilisi-májusi időszakban igen magas lehet. Ez azt jelenti, hogy a növényzet már a szőlő tápanyag-felvételi maximumát megelőzően elhasználhatja a talaj készleteit. A szőlő a rügyfakadás előtti időszakban gyakorlatilag nem vesz fel nitrogént a talajból, de a fejlődésével párhuzamosan nő a N-igénye. A virágzástól a bogyók zöldborsó nagyságának eléréséig tartó időszakban jelentkezik nitrogénfelvételének első maximuma. A N-felvétel fokozódása a zsendülés táján figyelhető meg ismét. Mindkét kritikus időszakban gondoskodni kell a szőlő fokozott nitrogénigényének kielégítéséről. A zöldtrágyanövényeket ezért legkésőbb május második feléig törjük fel. Ezzel elősegítjük a nitrátok feltáródását. A csapadék- és a hőviszonyoktól, valamint a talaj C/N arányától függően a feltörést követően 4–6 hét múlva jelentős tápanyag-feltáródás indulhat el. Ez fedezheti a szőlő megemelkedett nitrogénigényét. A zöldtrágyanövények augusztusi vetésével járó intenzív talajmunka során – kedvező esetben – ismét nitrogén-mineralizációt indítunk el, mely kielégítheti a zsendülés időszakában jelentkező második nitrogénfelvételi maximumot.
Gyeptakaró fenntartása esetén is szabályoznunk kell a pázsitnövények vízfogyasztását és a talaj nitrogéntartalmának feltáródását. Ennek érdekében április végén, május elején talajmaró vagy forgóborona segítségével részlegesen törjük fel a gyepet. Ezzel átmenetileg csökkentjük a fûfélék növekedését, vízfogyasztását, s a talaj mozgatása révén elősegítjük a nitrátok feltáródását.
Az őszi vetésû zöldtrágyanövényeket száraz időben érdemes a szokottnál korábban lekaszálni, s bedolgozni. Nedves talaj esetén ritkább kaszálással tehetjük lehetővé a takarónövények emelt szintû vízfogyasztását. Száraz időben viszont célszerû a gyeptakarót következetesen röviden tartani, s ennek megfelelően viszonylag sûrûn kaszálni.
Gyenge növekedésû ültetvény esetén indokolt lehet növelni a nitrogén-utánpótlás szokásos dózisát, de fürtritkítás esetén – a leírtaknak megfelelően – célszerû mérsékelni a kijuttatandó nitrogén mennyiségét. Buján növekvő ültetvényben természetesen el is hagyható a nitrogén-utánpótlás.
Összefoglaló megállapítások
Erős növekedésû ültetvényekben nehezebben valósítható meg, hogy korlátozott mennyiségû, de csúcsminőségû bor alapanyagának megtermelése. A terméskorlátozást bőtermő, tömött fürtû fajták, klónok esetében együttesen kell alkalmazni a növekedési erélyt mérséklő beavatkozásokkal. Semmiképp se essünk azonban abba a hibába, hogy túlzottan gyengítjük a hajtásnövekedést. Ez fehérborszőlő-fajtáknál erjedési problémát, elvénült ízt eredményezhet. A növekedési erély fokozása kevesebb kockázattal járó feladatot jelent, mint a túlzottan erős növekedés visszafogása. Jó minőségû termést a kiegyenlített növekedésû tőkéktől várhatunk.
A cikk szerzője: Dr. Zanathy Gábor
