A csirkék zártan tartása kétféle – alapvetően eltérő – módon történik, éspedig mélyalmon („padlón”) vagy ketrecben. A különbség azért lényeges, mert az eltérő tartásmódokban más-más parazitákkal és kártevőkkel kell számolni, de azonos problémák is vannak.
A mélyalmon tartott brojler- vagy pecsenyecsirkéknél a zárt tartás következtében olyan belső élősködők, amelyek közvetett fejlődésûek (mételyek, galandférgek, egyes fonálférgek), tehát fejlődésük valamilyen köztes gazda (csiga, giliszta, ízeltlábú stb.) jelenlétét igényli, gyakorlatilag kizárt. A rövid (kb. 6 hetes) tenyészidő pedig néhány más, hosszabb fejlődési idejû parazita (Ascaridia, Heterakis stb.) megtelepedését zárja ki. A gyakori turnusváltás és a két állomány közötti időben elvégzett alomkihordás, takarítás és fertőtlenítés is a csekély fertőződési lehetőséget támogatja.
A „nagyüzemi” baromfitelepeken tartott csirkéknél a belső és külső paraziták egyaránt előfordulnak. Ezek közül a legjelentősebb belső élősködők a különböző kokcidium fajok (Eimeria spp.) és az orsóféreg (Ascaridia galli), a külsők közül pedig a madártetûatka (Dermanyssus gallinae). Ezen kívül számolnunk kell az állatok szoros környezetében élő olyan kártevőkkel, mint az alombogár (Alphitobius diaperinus) és a különféle légyfajok (Muscidae), amelyek közvetve, más kórokozók átvitelével veszélyeztetik az állományok egészségét.
A baromfi-kokcidiózis kártételével és a védekezés lehetőségével korábban részletesen foglalkoztunk (Agro Napló 2002/9. szám: 118–121.).
Az orsóférgesség a brojlerállományokban nem tud kialakulni, mivel a féreg fejlődési ideje a peteürítésig hosszabb (6–7 hét), mint a csirkék élethossza. Ezért a figyelmet – ebből a szempontból – a tenyész- és árutojást termelő tojóállományokra kell fordítani. Kétfázisú nevelés esetén a fertőzési láncot az előnevelt állománynak a termelőistállóba telepítésekor elvégzett gyógyszeres kezelésével meg tudjuk szakítani. A gyógykezelést az áttelepítés előtt célszerû elvégezni, mert így a termelőistállóba már nem kerülhet a fertőzést fenntartó, a környezet káros hatásainak nagyon ellenálló, vastag burokkal rendelkező pete. Orsóférgesség esetén (de más féregnél is) a mélyalmos tartásnál az újrafertőződés veszélye az egész termelési időszakban fennáll.
A férgesség többféle módon okoz kárt az állatnak és jelentős veszteséget a termelőnek. A vékonybélben élősködő féreg a bél nyálkahártyájának károsodását idézi elő. A fertőzött csirkék bágyadtak, étvágytalanok, soványodnak, gyakran van hasmenésük, nem fejlődnek, a takarmányt hiányosan értékesítik, vérszegények, senyvesek, és súlyos fertőzöttség esetén el is pusztulhatnak. Nagyszámú féreg jelenlétekor a bél elzáródhat, megrepedhet. A kifejlett férgek által termelt kémiai anyagok a bélből felszívódva a csirkék bénulását okozhatják. Termelő állományoknál a tojás mennyisége és mérete csökken. Az A-vitamin hiánya következtében a tojások sárgája fakó lesz és a tenyésztojások keltethetősége csökken, a csibék pigmentáltsága hiányos. Természetesen, mint másodlagos, de igen fontos negatív hatása a fertőzöttségnek az, hogy az állatok ellenálló képessége az egyéb (vírusos, baktériumos) betegségekkel szemben gyengül és az alkalmazott vakcinákra adott immunválasz is redukálódik.
A bemutatott tünetekre alapozott diagnózis nem lehet pontos, mert ilyen tüneteket más parazitás vagy nem parazitás betegség is előidézhet. A tünetek csak felhívják a figyelmet arra, hogy az állomány beteg és törekedni kell szakszerûen az ok pontos felderítésére. A férgek által okozott megbetegedés elsősorban állatorvosi parazitológiai laboratóriumban deríthető ki. A vizsgálatra az állomány nagyságával arányos mennyiségû bélsarat kell a laboratóriumba eljuttatni. A minták mennyiségét, összegyûjtésének módját, csomagolását stb. illető kérdéseinkkel parazitológus szakemberhez kell fordulni, aki az elvégzett vizsgálat eredményének kiértékelése után tanácsot tud adni a fertőzés megszüntetésének módjára és az alkalmazható gyógyszerre vonatkozóan. A gyógyszeres védekezést ki kell egészíteni az újrafertőződés kiküszöbölé-sére irányuló rendszabályok kidolgozásával és betartásával, valamint a higiéniai viszonyok javításával.
A féregfertőződés megelőzése végett mélyalmos tartásnál rendszeresen frissítsük az almot, új állományt mindig új alommal fogadjunk; féregmentes állományt sohase telepítsünk szennyezett alomra; tartsuk szárazon az almot főleg az itatók környékén; ne etessük az állatokat padlóról vagy alomról; dolgozzunk higiénikusan (az eszközöket, felszereléseket, csomagolóanyagokat tartsuk tisztán, használjunk mûanyag lábzsákot és cseréljük az egyik istállóból a másikba történő átmenetelnél, a bejáratoknál legyen mûködőképes lábfertőtlenítő); tartsuk távol a legyeket és bogarakat; megbetegedés esetén okszerû terápiát folytassunk; valamint zárjuk ki a galambokkal, verebekkel és vad madarakkal való érintkezés lehetőségét, mert ezek behurcolhatják az állományba a kórokozókat.
Úgy a mélyalmon mind a ketrecben zártan tartott baromfinak Európában, így Magyarországon is a madártetûatka (Dermanyssus gallinae) a leggyakrabban előforduló külső élősködője. A madártetûatka csak táplálkozás (=vérszívás) céljából keresi föl – többnyire éjszaka – a csir-kéket, ezért az állomány napközbeni átvizsgálásakor nem vesszük észre a parazitát. Számuk a betelepítés után 2–3 hónap múlva olyan méretet érhet el, hogy már nappal is észrevehető csoportokat alkotva nem csak a berendezési tárgyak (tojófészkek, ketrecek) rejtett réseiben és repedésiben, hanem a ketrecek rácsán, a tojófészkek oldalán is megtalálhatóak. A nőstények által lerakott petékből 2–3 nap múlva kelnek ki a hat lábbal rendelkező lárvák, amelyek még nem táplálkoznak. Vedlés után 8 lábú ún. nimfává alakulnak át és vért szívnak a csirkéből. Még két vedlés és közbeni vérszívás után válnak kifejlett hímekké és nőstényekké. A pete lerakásától a kifejlett állapot eléréséig 7–14 nap telik el a környezet hőmérsékletétől és páratartalmától függően. Rendkívül ellenállóak, táplálkozás nélkül több, mint fél évig is életben maradnak. Kártételük a vérszívásban és a madarak nyugtalanításában nyilvánul meg, aminek az eredménye a vérszegénység és a tojástermelés csökkenése. A mélyalmos, tojófészkes istállókban megszaporodik az „elhagyott” tojás az alomban. Ezeket a tojásgyûjtés során nem veszik észre a gondozók. Az elhagyott tojás ingerhatása következtében felerősödik a kotlási hajlam. Az ilyen tojásokat a csirkék feltörik. A parazita a vérszívás során baktériumos és vírusos betegségeket olthat át egyik madárról a másikra.
A fertőzött telepen dolgozó embereket is megtámadja vérszívás céljából a madártetûatka, ezért nem csak a gazdasági és állategészségügyi jelentősége, hanem mint zoonózist okozó tényező is indokolja az ellene való védekezés szükségességét. Tartósan nem tud megtelepedni az emberen, de mászkálásával és szúrásával nyugtalanságot, bőrkiütést és bőrgyulladást okozhat, belélegezve asztmás tünetek alakulhatnak ki.
A madártetûatka elleni védekezést nehezíti, hogy az állattartásban használható rovarirtó szerekkel szemben többnyire ellenállóvá váltak ezek az atkák, illetve nem rendelkezünk olyan védekezési technikával, amely tökéletes eredményre vezetne. A gyakorlati tapasztalatok sze-rint a védekezés sarkalatos pontja a megelőzés. A még nem fertőződött telepen csak garantáltan atkamentes helyről származó eszközöket, berendezési tárgyakat (pl.: ketrec, tojófészek stb.) használjunk és csak mentes telepről származó csirkét telepítsünk be. Az épületek zártsá-gával akadályozzuk meg a vadmadaraktól és a rágcsálóktól történő fertőződés lehetőségét (rendszeres, szervezett rágcsálóirtás!). Egyszer-használatos tojástálcákra gyûjtsük a tojást (tálca a tojásgyûjtőből ne kerüljön vissza a telepre!). Ha már bekerült az atka, akkor összetett módszerrel csökkentsük azok számát az elviselhetőség szintjére. Az állománycsere előtt az alapos mechanikus tisztítással gyéríthetjük jelentősen a populációt. A bővizes mosás után akaricid szerrel is mossuk le a berendezési tárgyakat és az épület belső részét, beleértve a mennyezetet is. A munkaruhák mosásánál is használjunk megfelelő akaricidet. Mivel egy telepen belül mindig lesz olyan (fertőzött) épület, amelyben csirke van, ezért a gondozók lehetőleg ne járjanak át egyik épületből a másikba. Ha ez a megoldás nem lehetséges, akkor legalább a felső ruházatot cserélni kell átjárás során. Csapdázással folyamatosan figyelemmel kell kísérni az atkapopuláció alakulását.
Az alombogár (penészevő gabonabogár) nem tartozik az őshonos hazai faunához. Eredetileg a szubtrópuson élt, és ott a különféle madárfajok fészkeinek lakója volt. Afrikából az 1950-es évek során növényi eredetû takarmányokkal és alomanyaggal került Európába. Ma már szinte valamennyi kontinensen megtalálható. Magyarországon először 1973-ban jelezték tömeges előfordulását baromfitelepeken.
A kártevő mindenütt előfordul, ahol a táplálkozása lehetséges. A baromfitartó épületekben gyakori, de sertéstelepen és bárányhizlaldában is előfordul. Megtalálható mindkét tartási rendszerben, de a baromfival csak a mélyalmos technológiánál érintkezik. Éjszakai életmódot folytat, ennek ellenére nappal is aktív de csak az alom mélyebb rétegeiben. Leginkább a 24–38 °C-t kedveli. A megfigyelések szerint a 35 °C és a 80–95%-os relatív páratartalom a legoptimálisabb a bogarak fejlődése szempontjából. A baromfi által az etetőből az alomra kiszórt takarmányból él. Amikor az egyedek száma olyan mértékre emelkedik, hogy a kiszórt takarmány számukra már nem elegendő, akkor a baromfietetőket is felkeresik. Olyan épületben, ahol nappal csak néhány egyeddel lehet találkozni, éjszaka tömegesen lepik el a bogarak az etetőhelyeket.
A nőstények a közel egy éves életük során kb. 2000 petét raknak, amelyből a környezet hőmérsékletétől függően 3–10 nap múlva kelnek ki a lárvák. Bizonyos körülmények között a bábozódni készülő lárvák gyakran rágják be magukat az épület szigetelésébe. A bábállapot 7–12 napig tart. A mélyalmos rendszerû épületekben a rovarok nagy mennyiségben találhatók az etetők és itatók környékén.
Az alombogár sokféle kórokozónak (vírusok, baktériumok, gombák, paraziták) lehet a hordozója, amelyek közül több veszélyeztetheti a termelést. Egyes vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az élő vagy elhullott alombogár egyaránt szerepet játszik a szalmonella baktériumok hordozásában és terjesztésében. Több tojótelepen végzett vizsgálatok pedig arról számolnak be, hogy a szalmonella fertőzöttséget a rendszeres és program szerinti fertőtlenítések ellenére addig nem sikerült felszámolni, amíg az alombogár inváziót meg nem szüntették.
Jelenlegi ismereteink szerint az alombogár elleni védekezésben a legeredményesebb eljárás az alábbi lépések pontos végrehajtásával érhető el:
- az almot a takarítással egyidőben el kell távolítani az épületből sőt annak közeléből is,
- az alom kihordása után, minden egyéb beavatkozást megelőzően, a legrövidebb időn belül el kell végezni a vegyszeres irtást,
- az épület körül rovarölő méregmezőt kell permetezni a menekülő rovarok elölésére,
- az irtás hatására az épületen belül elpusztult rovarokat össze kell söpörni és el kell égetni.
A jelentősebb ízeltlábú paraziták és kártevők ellen az összehangolt védekezés (idegen kifejezéssel élve Integrated Pest Management, röviden: IPM) vezet eredményre. A külső élősködők elleni védekezést úgy kell kialakítani, hogy gazdaságos, emellett hatékony legyen és a mindennapi csirketartási technológiába bele lehessen illeszteni. A programtól elvárt alapvető követelmény, hogy kizárólag a kártevőre irányuljon, az inszekticidek felhasználása elsősorban spray formájában történjék és a kártevő populáció alakulásának figyelemmel kísérése folyamatos legyen. Például, ha egy istállóba a madártetûatka megtelepedett, akkor a tojóállomány betelepítésekor a létszámuk olyan csekély, hogy észrevehetetlenek és nem is számolnak a jelenlétével. Az idő előre haladtával, a kedvező szaporodási körülmények (meleg, magas páratartalom) miatt számuk éppen a termelési időszak elején robbanásszerûen emelkedik, de ekkor már kémiai szerekkel nem avatkozhatunk be ellenük. Az alombogár is – rejtett életmódja miatt – már csak akkor vehető észre, ha száma extrém méreteket ér el az alomban. Rendszeres csapdázással azonban figyelemmel kísérhető a számuk alakulása és a szervizperiódusban az ellenük való célzott beavatkozás megtervezhető.
A másik fontos tényező a kártevőknek telepen belül egyik épületből a másikba, illetve egyik telepről a másikra történő áthurcolása. Ha a rendszeres ellenőrzés miatt ismerjük egy épület fertőzöttségének tényét, akkor arra kell törekednünk, hogy ezt a fertőzöttséget ne hordjuk szét a telepen, mert egy épület rovartalanítása kisebb költséget jelent, mint egy egész telep kezelése.
A cikk szerzője: Dr. Merényi László
