Minden állat naponta jusson hozzá a szükséges, tápláló, egészséges, teljes értékû takarmányhoz és ivóvízhez, megfelelő mennyiséget biztosító (vízellátó) berendezésekkel, amelyek biztosítják megfelelő egészségi állapotukat, aktivitásukat, szokásaik és fiziológiás igényeik kielégítésével. A fagymentesítést szolgáló elektromos áramköröket úgy kell kialakítani, üzemeltetni és karbantartani, hogy az állatok áramütés veszélyének ne legyenek kitéve.



Az itatásra használt víz legyen élvezhető, ne tartalmazzon az állat szervezetére nézve káros anyagokat. E tulajdonságokat az élelmiszer-feldolgozásra, a testi tisztálkodásra felhasznált víztől is megköveteljük.



A csökkenő tejárak mellett egyre fontosabb, hogy teheneink potenciális termelési képességeit a lehető legjobban kihasználjuk, és ezzel is növeljük a fajlagos tejhozamot és csökkentsük az önköltséget. Mindezt, a megfelelő itatók kiválasztásával és beépítésével is elősegíthetjük.

Szarvasmarha önitatókról röviden

A friss, tiszta víz elengedhetetlen a tejtermeléshez. A jó önitató hagyja, hogy a tehén annyi vizet fogyasszon, amennyit akar és olyan részletekben igyon, ahogy inni akar és mindezt kényelmes ivási testhelyzetben.



A vályú és kád kialakítású önitatók közül azok, amelyekből a víz könnyen kiengedhető vagy kifordítható (5. ábra), azok a tisztíthatóság szempontjából a legjobbak.

A fagymentes önitatók közül a labdával (2. ábra), fedéllel ellátottak, vagy a csészés önitatók, amelyek többszöri, vagy folyamatos „megnyomásra” mûködnek, ezeket érdemes kellő figyelemmel megvizsgálni, hogy nem korlátozzák-e a teheneket a vízfelvételben. Gyakorlati tapasztalat, hogy ezekből nagyobb darabszám kell nyáron ahhoz, hogy elegendő vízfelviteli lehetőséget biztosítsanak.

Tapasztalat továbbá az is, hogy max. 25–35 tehén juthat egy itatóra, de ajánlott, hogy az nagy vízfelületû, de kis vízmélységû itató legyen. Az itató vízutánpótlása elég gyors legyen, hogy túllépje a tehenek ivási sebességét.



Bármely tehéncsoporthoz legalább két itatási hely ajánlott (1. ábra), azért hogy a „főnök tehén” ne tudja korlátozni a tehéncsoport többi tagjának a vízhez való hozzáférését. Az itatókat, általában a pihenőboksz-sorok végénél, az átjárókban helyezzük el (4. ábra). Néhány alaprajzi elrendezésnél jó megoldás lehet az itatók külső fal melletti elhelyezése is. Az itatókat sose helyezzük a jászolkorlát vonalába az etetőtérre, mivel az csökkenti az egy tehénre jutó fajlagos jászol hosszát, vizesebb takarmányt és csúszósabb etetőteret eredményez.

A tehén közlekedési távolság minimalizálása céljából az itatók és átjárók elhelyezéséről 25–30 m-enként ajánlott gondoskodni, végig az istállóban. Az itató környezetében megfelelő alapterületû (méretû) helyet célszerû biztosítani, hogy az itató körül járkáló tehenek ne zavarhassák, az éppen az itatót használó teheneket.

Az itató kiválasztás és beépítés szempontjai

Az itató kiválasztásánál alapkérdés, hogy a környezeti léghőmérséklet növekedésével megnő teheneink ivóvíz-szükséglete. Azért, hogy az itató néhány év múlva se tudja korlátozni a nyári vízfelvételt, az itató vízellátó képességét az állomány jelenlegi tejtermelésénél nagyobbra méretezzük, választjuk. Az országos listán (2005. május) a legmagasabb fejési átlag 38 liter/tehén, az istálló átlag 27 liter/tehén. E tejtermeléshez tehenenként és naponként 80–130 liter vízfogyasztással számolhatunk, melynek nagyobb része istállói vízfogyasztás. A fejőházi visszatérő folyosóban nem mindig fér hozzá a tehén az itatóhoz, ezért az istállói itatót a tehéncsoport teljes vízfogyasztásához méretezzük, választjuk. Egy itatóból, az itatási célú vízátbocsátás naponta 2640–4290 liter, ha egy itatóra 33 tehenet számolunk. Tehát az itatási vízfogyasztás 100 tehenenként naponta 8000–13000 liter.



Kellő időt eltöltve az istállókban megfigyelhető, hogy teheneink a fejőházból visszajövet először megpróbálnak inni, majd enni, és újra inni. Az is megfigyelhető, hogy  a második ivási periódus általában elmarad, ha az itatók száma nem elégséges, vagy az itatók vízhozama nem megfelelő. Ha egy ivási ciklus kimarad, az mindenképpen tejhozam csökkenést eredményez.



Megfigyeléseink szerint egy 100-as istállóba (100 tehenes csoporthoz), 3 db itatót célszerû elhelyezni (33 tehén/itató). Az is fontos elv az itató méretezéséhez, kiválasztásához, hogy az itató nyílt vízfelületû legyen, és az egy tehénre eső fajlagos itatóhossz legalább 6 cm legyen. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 100 tehénre az itatók összhosszának el kell érni legalább a 600 cm-t, amely 3 db itató beépítése esetében 2 méteres itatóegységeket jelent.



A megfelelő vízutánpótlás érdekében, az itató kiválasztásnál fontos elv továbbá, hogy az önitató szintszabályzó szelepe legalább ¾”-os legyen és vízbeengedése – az itató méretétől függően – 35–100 liter/perc között legyen, 2,5 bar hálózati víznyomásnál. Természetszerûleg az itatók megfelelő vízbeengedéséhez az istállói vízhálózatnak is méretezettnek kell lenni.



Tudjuk, tapasztalhatjuk, hogy teheneink szívesebben és többet isznak nagy vízfelületû itatóból, mint kisfelületûből. Nagy kapacitású szintszabályozó szelep esetén az itatóban a vízmélység 15–18 cm között tartható, így a gyakori gyors utántöltés miatt az itatóban lévő víz állandóan friss marad.



Ma már reális követelmény a megfelelő itatóval szemben, hogy az itatóból egy mozdulattal kibillenthető legyen a víz, így az itató belső felülete könnyen és gyorsan tisztántartható (3. ábra).

Kötetlen tartáshoz az itatóvályúk általában mûanyagból, illetve rozsdamentes acélból készülnek, fagymentes kivitelben.



Méréseink szerint, a nyitott tehénistállókban, a téli hónapokban mínusz 15 °C mint minimum hőmérséklet is előfordul, ezért követelményként a mínusz 15–20 °C-ig való fagymentességgel számolhatunk. Az itató padozattól mért kedvező magassága 600–800 mm. Az itatóvályú felső szegélyszélessége kedvező, ha az 4–10 cm. A hagyományos itató elmaradhatatlan részegysége a dugós vízleengedő nyílás.



Azzal számolhatunk, hogy az itatót hetente szükséges tisztítani, és havonta egyszer fertőtleníteni.



Záró gondolatként legyen szabad ismét elmondani, hogy az önitatók által biztosított – megfelelő minőségû és kellő időben, megfelelő gyakorisággal és mennyiségben elfogyasztható – itatóvíz alapvetően meghatározza a szarvasmarha termék-előállítás hatékonyságát.

A cikk szerzője: Dr. Bak János