Életkor: 49 éves
Családi állapot: elvált, egy gyermek édesapja
Hobbi: horgászás és ökológia-természet
Beosztás: kereskedelmi vezető – Balkán, Yara Hungária Kft.
Szakmai életút: agrármérnök végzettség, SIM, Kemira, Yara
Szakmai hitvallás: tudomány, tanulás, gyakorlat, őszinteség
Horvátország összterülete 56 542 km2, amelynek 26 százaléka áll mezőgazdasági művelés alatt, Szerbia esetében 5,1 M hektár összes mezőgazdasági terület (a mezőgazdasági termőterületek megoszlását az 1., 2. táblázat tartalmazza).
Horvátország lakossága 4,3 M fő, a lakosság 14,5 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, amely a GDP majdnem 5 százalékát adja. Szerbia lakossága 7,2 M fő, az aktív korú lakosság közel 22 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban és a GDP 10 százalékát adja a nemzetgazdaság ezen ága. Jól látszik tehát, hogy bár Európa- és világviszonylatban egyik ország sem nagy mezőgazdasági ország, arányában mindkét esetben komoly területet hasznosítanak mezőgazdasági műveléssel és ez a nemzetgazdasági ág átlagon felüli foglalkoztatási és gazdasági érték előállító mutatóval rendelkezik mindkét országban (amely egyben a kevésbé fejlett ipari és szolgáltató szektorra is rámutat).
Az elmúlt húsz évben megtapasztalható volt az éghajlat változása, amely a nyári időszakban így komoly stresszt jelent néhány szántóföldi növény számára. Összehasonlítva az 1960–2000 közötti időszakot, jellemző átlaghőmérsékletet a 2000–2014 közötti időszakéval, 1,83°C emelkedést láthatunk. A csapadékeloszlás komoly változékonyságot mutat és a nyári időszakban gyakoriak a 37°C-ot meghaladó napi középhőmérséklet értékek.
Erre a helyzetre a környezeti hatásokat valamelyest ellensúlyozni tudó technológiai színvonal növelésével kell reagálnia Horvátország és Szerbia mezőgazdaságának ahhoz, hogy meg tudja őrizni versenyképességét. Az intenzív, nemcsak nagyobb hozzáadott értéket jelentő, hanem zártabb rendszerben történő termelést végző és így a környezeti hatásoknak kevésbé kitett mezőgazdasági kultúrák arányának növekedése legalább ugyanennyire fontos lenne, ezen a téren azonban inkább csökkenés tapasztalható. Az állattenyésztés részaránya mindkét országban csökkent, Horvátországban pedig a zöldségtermesztés, míg Szerbiában a szőlőtermő terület csökkent a növénytermesztés intenzívebb ágai közül.
Az átlagos birtokméret mindkét országban 4 ha körül van, ami jól mutatja, hogy sok az elaprózott, nem üzemszerű mezőgazdasági termelésre használt földterület. Ezzel együtt évről évre a birtokméret növekedése figyelhető meg, gyakorlati benyomásaink alapján megállapítható, hogy az árutermelő üzemek mérete 30 hektárnál kezdődik és ebben a kategóriában érezhető a folyamatos birtokkoncentráció. A kis gazdaságok kapcsán megfigyelhető, hogy a gazdasági válság következtében több, addig a városokban az ipari termelésben dolgozó ember tért vissza szülőfalujába és folytatta a gazdálkodást a családi birtokon. Őket nagyrészt még alacsony technológia színvonal, fragmentált birtoktestek és szakmai hiányosságok jellemzik. A jövőben fog eldőlni, hogy kik azok, akik emiatt gazdaságukat fel kell, hogy adják, mert nem lesznek versenyképesek és kik lesznek azok, akik pont az előbbiekre „támaszkodva“ növelni, megerősíteni fogják gazdaságukat. Most is van már példa mindkét esetre és nyilvánvaló, hogy a fejlődőképesség (egyaránt a technológiában és a szakismeretben) a döntő tényező.
A termelői érdekképviseletek fejletlenebbek a magyarországi képviseletekhez képest, ilyen irányú aktivitások jelenleg inkább Horvátországban kezdenek kibontakozni, ahol az ország európai uniós integrációja a mezőgazdaságban is új perspektívákat nyit meg. Mind Horvátország, mind pedig Szerbia esetében az ország északi része tekinthető fejlettebbnek a szántóföldi növénytermesztés tekintetében, a középső és déli országrészek klímája viszont nagyon kedvező a zöldség-, gyümölcs-, ill. szőlőtermesztés szempontjából. Egyik ország gépesítettsége sem tekinthető megfelelőnek, bár összehasonlítva Horvátország jobban gépesített, mint Szerbia.
A szántóföldi növénytermesztésben domináns kultúra a kukorica, amely elfoglalja a vetésterület 35 százalékát, noha az elmúlt évek száraz és aszályos időjárása – akárcsak Magyarországon – nagyon negatívan érintette ezt a növényt, amit az 5 t/ha országos termésátlagok is jól mutatnak. Ez a tény, továbbá, hogy az őszi vetésű növények számára még száraz tavaszokon is nagyobb mennyiségű nedvesség áll rendelkezésre a téli csapadékból kifolyólag, az őszi kalászosok részarányának növekedését idézi elő. Ebben a trendben nyilvánvalóan legalább ugyanannyira fontos szerepe van a búza és árpa irányában megjelenő piaci keresletnek, amit az északi országrészeken gazdálkodó, a szomszédos, már régebb óta EU-tag országokhoz földrajzilag is közelebb lévő termelők innen is jól nyomon tudnak követni.
Az állattenyésztés volumenének csökkenésében jelentős szerepet játszott, hogy a szabadkereskedelmi megállapodásokból kifolyólag a helyi előállításúnál olcsóbb marha- és sertéshús, ill. tej érkezik külföldről. A legeltetésre alapozott szarvasmarhatartás már nem éri el a nyereséges szintet. Ahhoz, hogy versenyképes állattenyésztés alakulhasson ki Horvátországban és Szerbiában, az egész stratégia újragondolására és nagyon komoly fejlesztésekre van szükség (istállóépületek és azok berendezése, takarmányozás, genetika).
Ezzel szemben a gyümölcstermesztésben már most hatalmas fejlesztések vették kezdetüket. Intenzív, átlagosan 10–50 hektáros új ültetvények létesültek, elsősorban almaültetvények, amelyek technológiáját olasz és dél-tiroli példák alapján adaptálták. Mindennek az alapját az árualma megfelelő nyereségtartalmú és viszonylag stabil piaci ára adja. Horvátországban elsősorban a dalmát részen, Szerbiában pedig Vojvodina környékén létesült sok új ültetvény. Horvátországban említést érdemel még a mandarintermelés (éves szinten 60 000 tonna).
Az előbbi megállapításokkal ellentétben a szőlőtermesztés egy olyan szektor, amely ellentétesen alakult Horvátország és Szerbia esetében. Horvátországban komoly fejlődésről számolhatunk be, a horvát borok versenyképesek a világpiacon. Északon fehérborokat, délen, Dalmáciában pedig vörösborokat állítanak elő. Utóbbiak esetében külön prémium kategóriát képviselnek az adriai tenger szigeteiről származó vörösborok. Ezzel szemben Szerbiában az elmúlt húsz évben gyakorlatilag összeomlott a szőlőtermesztés, e szektor megújításának tervezése most van folyamatban.
A zöldségtermesztést vizsgálva Szerbia a fejlettebb, e tekintetben meghatározó ország a balkáni térség piacán. Horvátországban elsősorban az egyre dráguló kézi munkaerő miatt csökken a zöldségtermesztés nyereségessége, ennélfogva ott a zöldségtermő terület további csökkenése várható, míg Szerbiában elsősorban hidegfóliás termesztésre alapozottan várnak növekedést a következő öt évben. Elsősorban erre a termesztési rendszerre alapozva látnak növekedési lehetőséget, hiszen a fűtési költségek a szintén nagy zöldség-előállító országokhoz, Törökországhoz, Spanyolországhoz, Szicíliához, vagy Görögországhoz képest jóval nagyobb terhet jelentenek. Emellett jelen van a szabadföldi zöldségtermesztés is (sárgarépa, fehérrépa, hagyma, burgonya, káposzta), de ezek területe stagnál, mert a feldolgozóipar nem tud nagyobb mennyiségeket felvenni. Ez abból ered, hogy a feldolgozóipar egyenlőre még mindig csak a helyi piacokat szolgálja ki és nem exportál. Egy exportra termelő zöldségfeldolgozó ipar kialakítása egyben komoly lehetőséget is jelent Szerbia számára.
Végezetül elmondható, hogy mind Horvátország, mind pedig Szerbia esetében néhány nagy, mezőgazdasági termelést és kereskedelmet (ebbe beleértve a mezőgazdasági input anyagokat is) egyaránt végző holding a szektor meghatározó szereplője. Ilyenek Horvátországban az Agrokor (amely 3,6 milliárd eurós éves árbevétellel egyben Horvátország legnagyobb vállalata is!), a Žito Osijek, a Granolio és az Agronom. Szerbiában a Delta Agrar, a Victoria Group és az MK Commerce említendő.
Stevan Mesarovic
(Fordította: Benedek Szilveszter)
A cikk szerzője: Stevan Mesarovic
