„A holnap sertését tegnapi takarmánnyal, tegnapelőtti tartástechnológiával tartjuk ma.” (Bíró H. 2004.)
I. Néhány gondolat az egyes életszakaszokhoz:
1) Nem a választási átlagtömeg határozza meg a későbbi történéseket.
Ha az alom egységesen kicsi – ami lehet következménye egy átlag fölötti alomlétszámnak vagy a koca tejtermelési hiányosságainak –, a malac biztosan kompenzálja választást követően. A gond a kilógó – beteg vagy betegségen átesett – malacokkal van. Tekintve azonban, hogy a növendék élete egységes egész, az elkészülési időben néhány nap megnyerhető.
A szoptatókocatáp összetételét összhangba hozzuk a telepre jellemző választási átlaggal. Kiemelt szerepe van a lizinnek (75 g/nap/koca). A prestarter választást a malac preferenciájára kell bízni. A malac vízfogyasztását az elletőben minden lehetséges módon emelni kell (pl. csészés önitató, vagy víztükör).
2. A választást követő néhány nap kritikus időszak.
Cél az egészséges állapot fenntartása. Kiemelt szerepe van a levegő minőségének, a hőmérsékletnek. A választás utáni hasmenés fellépése megengedhetetlen. Szóba jöhet a coli vakcinázás, az ivóvíz savanyítása, illetve a prestarter gyógyszerezése. Meg kell találni a hatékony antibiotikumot és a dózist. Telepünkön korábban az amoxicillint használtuk nagyon jó hatásfokkal, ezt egy colistin-tiamutin kombinációval váltottuk fel, most a doxycyllint alkalmazzuk. Nyilván a legjobb lenne, ha gyógyszermentesen, zootechnikai megoldásokra, természetes probiotikumokra, a környezet optimalizására hagyatkozhatnánk – amely azért mindenképpen az alap –, nemritkán azonban ez kevés.
Az időszak kulcskérdése a minél korábbi vízfogyasztás elérése. Egész egyszerûen nem jók a szopókás önitatók. Víztükör kell. Szopókás itatókból legkorábban a választást követő 6–8. órában, jellemzően 12 órát követően, esetleg csak másnap iszik a malac. Miután a takarmányfelvétel a vízfogyasztással egyenesen arányos, takarmányfogyasztás sincs. Savanyíthatjuk a vizet, medikálhatjuk a tápot, a malac nem veszi fel. Víztükrös itatóból az első 24 órás vízfogyasztás eléri az 1 litert. Egy hétig (legkevesebb 3–4 napig) hagyjuk bent a kutricában.
3. A 80-as, 90-es években kialakított, akkor harmonikusnak tûnő fázisarányok (fiaztató: 10-es, malacnevelő: 5-ös, hizlalda 2,5-ös forgó) ma nem jók.
A malacok környezettûrése, akklimatizációs képessége nem tömeg-, hanem korfüggő. Ha változatlanul, az akkori szokásnak megfelelően 30 kg-os tömeggel telepítünk hizlalásra, képtelen alkalmazkodni az esetenként nagyon eltérő környezeti körülményekhez. Ha 90 napos korban telepítünk, akkor az eddig megszokott telepítési sûrûség mellett a malacnevelőben nagyon megnő a zsúfoltság. Megoldást az jelenthetne, ha alacsonyabb telepítési sûrûséggel indulnánk, ami azonnal két további gondot indukál:
Nem elég a malacnevelő kapacitás, az ott használatos etetők esetleg nem alkalmasak a 35–40 kg-os súlyú malacok részére (az ejtőcsöves etetők jók, a vályúk nem). Kétfázisú hizlalást alkalmaznánk egy hizlalda előhizlaldává alakításával (kiemelten a fûtés lehetőségével, légtér leszûkítésével), ahol 30 kg-tól 60 kg-ig nevelhetnénk a növendékeket.
4. Érdemes a célparamétereket megfogalmazni (és folyamatosan újragondolni).
Azért, hogy egyrészt képesek legyünk alkalmazkodni (elsősorban a takarmányok beltartalma, takarmánykiegészítők alkalmazása, takarmányozási technológiák vonatkozásában) az egyre javuló genetikához, másrészt ne fogadjuk el jónak azt, ami az volt, de ma nyilvánvalóan rossz.
Az 1000 g/nap hizlaldai hozamot ma minden kultúrsertés alapból tudja istállóátlag szinten. Keresni kell az okát annak, ha adott helyen ennél lényegesen (800 g/nap átlag alatt) kevesebb. A kérdés az, hogy mi az optimális értékesítési tömeg.
5. 100 kg felett gyakoriak a következő fenntartások és felvetések:
• csökken a növekedési esély,
• romlik a fajlagos takarmányfelhasználás,
• romlik a testösszetétel (vágóérték),
• nőhet (hiszen ilyenkor is lehet) az elhullási %.
Ha a relatív testtömeg-gyarapodást tekintem (élőtömeghez viszonyított napi ttgy), az valóban csökken, mint ahogy csökken a megszületése pillanatától értékesítésig, a napi ttgy abszolút értéke azonban nem, és ez a lényeg. A napi takarmányfelvétel kismértékben tényleg nő, ami változatlan ttgy mellett romló fajlagos takarmányfelhasználással jár, de így sem haladja meg a 3,3-3,4 kg-ot, ami praktikusan azt jelenti, hogy egy 100 kg feletti hízó (300 Ft/kg átvételi ár – 3,4 × 60 Ft takarmányköltség) napi 100 Ft jövedelmet termel (vagy ennyivel csökkenti az eddigi veszteségeket). 15 nap alatt 1500 Ft/hízó jövedelemtöbblet egyenlő az egy kimenő hízóra számított összes telepi gyógyszerköltséggel. Csak a kiugróan + variánsokat kell figyelni szállításkor, hogy ne eshessen át a súly feletti kategóriába. A vágóérték csak később romlik. Ennek ellenőrzésére érdemes a vágóhídi minősítéseket elemezni; néhány száz egyed alapján már alkothatunk a saját állományunkról véleményt. Ha ez valóban gondot okoz, akkor az mindenképpen a nemek elkülönített nevelésének, hizlalásának szükségességét veti fel, mert:
• az ártányok növekedési erélye nagyobb,
• testösszetétele korábban – kisebb tömegnél – kezd romlani, ezért az ártányok értékesítését 10–15 nappal korábbra kell időzíteni.
Azt is el tudom képzelni, hogy a két ivarnak 60 kg felett eltérő beltartalmú – az eltérő igényeket pontosabban követő – tápra van szüksége.
A brojlertartóknak (csirke–pulyka) eszükbe sem jut másképp tenni. Igaz, a két ivar közötti különbség még a csirke esetében is nagyobb mint a sertésnél, a csúcs közelében azonban egyre kevesebb a tartalék.
II. A hizlaldákról
A rekonstrukcióktól a legkevésbé háborgatott terület. Van ebben jó is, miszerint legalább ez a fázis elkerült néhány technológiai zsákutcát, és egy letisztultabb szakmai kép alapján végezhetők el a módosítások.
A jövő valószínûleg a multisite rendszeré. Ez azt jelenti, hogy az egymástól függetleníthető fázisokat térben különítsük el.
Ez lehet két helyszínû: kocaszállás, kocasüldőszállás, kanszállás, labor, vemhesítő, fiaztató, malacnevelő, előhizlalda, hizlalda, illetve három helyszínû, térben leválasztva a szaporító fázisról a malacnevelést. Megvalósítására az ad lehetőséget, hogy nő a tulajdonosi koncentráció. Jelentősége abban van, hogy csökken – megszûnik a visszafertőződés lehetősége, hiszen lehet a takarmányszállítás, trágyaszállítás, a jármû – és a külső személyforgalom – mint potenciális fertőzési ágens – minimalizálása, a belső személyforgalom – gondozók, vezetők – alig, a rágcsálóvándorlás pedig egyáltalán nem szabályozható.
Nem mellékesen megszûnik a levegővel terjedő kórokozókkal történő visszafertőződés lehetősége, valamint hatékonyabb a külső-belső élősködők elleni védekezés, illetve mentesítés.
1) Takarmányozási technológiák a hizlaldában
Általános, hogy a növendéknevelés során sehol nem alkalmazzuk – így természetesen a hizlaldában sem – az adagolt vagy semi ad libitum takarmányozást, minden rendszer korlátlan hozzáférést biztosít a takarmányhoz.
Főbb technológiai irányok: száraz etetés – önetetővel, kombinált etetés, vályúban önitatóval, kombinált etetés, vályúrész melletti önitatókkal, nedves etetés.
A száraz etetés a hizlaldában kétségtelenül a múlté. A napi takarmányfogyasztással nincs gond, az egyidejûleg felvett takarmánymennyiség azonban kicsi, az evési gyakoriság itt a legnagyobb. Ez mindenképpen többletmozgással jár, ami egyrészt többlet energiaigénnyel jár, másrészt növeli a szociális stresszt. Nő az önitató felkeresésének gyakorisága is, mindemellett fokozott nyáltermelésre késztet, ami további energiaveszteséget jelent. Mindenképpen van szóródási veszteség, nincs az a túrásgátló megoldás, amely ezt teljesen ki tudná küszöbölni. Mégoly jó napi tömeggyarapodás és egészségi állapot mellett sem lehet igazán jó fajlagos takarmányfelhasználást elérni, márpedig ez a leglényegesebb önköltséget érintő mutató. Egyetlen előnye talán, hogy a pihenő – trágyázótér kialakítására nagyon jól orientál, a pihenőtér általában száraz.
A vályúban elhelyezett önitatókkal felszerelt kombinált etetők 10–15 évvel ezelőtt kezdtek elterjedni nálunk, és váltak általánossá. Kis túlzással forradalmasították a hizlaldai etetési technológiát, hiszen kiküszö-bölték mind a száraz etetés, mind az adagolt nedves etetés problémáit. A hozamok ugrásszerûen nőttek úgy a tömeggyarapodás, mint a fajlagos takarmányfelhasználás tekintetében. Előnye, hogy az egyidejûleg felvett takarmánymennyiség nő, gyakorlatilag nincs szóródási veszteség, az ivóvízen keresztül történő gyógyszeritatás veszteség nélkül történhet. Hátránya, hogy – fokozott gondozói figyelmet igényel az etetők résméretének beállítása, illetve folyamatos utánállítása a háromállású (vízátbocsátást szabályzó) önitató egyik állásban sem igazán jó, mindig van a vályúrészben nedves – következésképpen mikrobiológiailag problémásnak tekinthető – takarmány, ami enterális megbetegedések (pl. dizentéria) hajlamosító tényezője lehet. Bizonyos létszám alatt nem javasolt a használata, mert egyrészt csökken a vályún belüli takarmánymozgás, másrészt nő a vályúrészben a kitúrt takarmány mennyisége.
Az ejtőcsöves kombinált etetők a közelmúlt fejlesztése. Előnye, hogy nincs nedves, vízzel összekevert takarmány az etetőrészben, mégis megtartja a kombinált etető előnyeit azzal, hogy az ivóvízhez közvetlenül az etető mellett a hízó hozzájut. Kiküszöböl egy megbetegedésre hajlamosító tényezőt, így további javulást jelent a fajlagos takarmányfelhasználás tekintetében.
A növendéknevelésben használt tápsorok általában 4–6 fázisúak, pl.: prestarter–starter I.–starter II.–malactáp–hízó I.–befejező.
Tudjuk, hogy minden váltás több-kevesebb kockázatot jelent, az átállások többletmunkával és fokozott odafigyeléssel járnak. A növendéksertés igénye nem szakaszosan, hanem folyamatosan változik, következésképpen minden fázis első felében beltartalom szempontjából túletetés (pazarlás), második felében aluletetés (hozamok korlátozása) áll fenn, és csak egy pillanat az, mikor az igény és annak kielégítése találkozik.
Ezt a problémahalmazt látszik megoldani a nedves etetés. Elemei:
– takarmánykonyha a folyamatos takarmányváltás megvalósításához:
– felhasználási (vályú) ponton szenzoros érzékelőkkel felszerelt, számítógépes adagolás.
További előny, hogy csökkenthető az emésztőrendszer fehérjeterhelése, valamint a környezetterhelés (NH3 szint). Az eddigi eredmények (850–950 g/nap ttgy, 2,5 kg/kg fajlagos takarmány-felhasználás) a fentieket látszanak igazolni. A forgalmazók az eredmények alapján a malacfázisra is kiterjesztenék a technológiát abból a kétségkívül méltányolható megközelítésből, miszerint a malactakarmányok enzim, sav és egyéb kiegészítése lehetővé teszi ennél a korcsoportnál is a nedves, ad libitum etetést.
Technológiaváltáskor a választás mindig helyi döntést igényel, ahol a szempont a megtérülés. Az mindenképpen alap, hogy a remélt többlethozam és a költségcsökkenés együttes értéke haladja meg a befektetett tőke elvárt jövedelmét.
III. Tartástechnológiák
A két fő irány fordul elő, a teljes rácspadló, az almozott tartás.
A teljes rácspadló hígtrágyát jelent, annak minden konzekvenciájával együtt. A komplex telepek szinte mindegyike tartalmaz – legalábbis a fiaztató – malacnevelő fázisban – hígtrágyás technológiát, következésképpen valamilyen szintû (terjedelmû) hígtrágyás megoldást ki kellett (vagy kell) fejlesztenie. Az is biztos, hogy nincs almozott tartás hígtrágya nélkül (épületek mosása), igaz, a mennyiség itt tényleg át tud csapni a megoldás minőségébe.
Ami jó: Van eurokonform hígtrágya-kezelési mód.
Vannak víztakarékos technológiák, amely mellett a hígtrágya száraz-anyag-tartalma nem 2–5%, hanem elérheti a 15–20%-ot is.
Végül is a szervestrágya nem kiemelten személyes anyag, lehet a tápanyag-visszapótlás eszköze is. A hígtrágya-felhasználás környezetvédelmi előírásainak betartásából származó költségnövekedés (beruházási és üzemelési) mindenképpen megoldásra késztet. Nem elhanyagolható előny azonban a munkaerőigény és költség csökkenése, még inkább az „emberi tényező” kiküszöbölése, kismértékû férőhelynövekmény (kapacitástöbblet).
Az almozott tartás jellemzői, a pihenőtér 2-3%-ban lejt a trágyázótér felé (kivétel a ferdepadlós, szalmarácsos „önalmozó” rendszer, 8–10%-os lejtéssel). A fal melletti trágyafolyosó, pihenőtérnél 8-10 cm-es szintkülönbséggel. Trágyafolyosóra való közlekedés vagy szabad, (ez az általános), vagy villanypásztorral gátolt. Ez utóbbi sérülést okozó kitrágyázási rendszer indokolhatja. Trágyaeltávolítás kistraktoros tolólappal, trágyaszánnal, vagy lengőlapátos trágyakihúzóval történik.
Az almos tartás problémái, a szalma beszerzése, telepre történő betárolása (bálázás, behordás) penészmentesen, a szalma minőségének megőrzése, az állatok életterébe juttatása. A trágyaeltávolítás fokozott gépi és kézi erő igénye, a környezetvédelemnek (a hígtrágyánál nem sokkal enyhébb) való megfelelés, a trágyával történő fertőzés, kórokozó-ürítés a trágyacsatorna teljes hosszában hat.
Mindezt az állatok jobb közérzetéből fakadó többlethozammal kellene kompenzálni.
IV. Egészség
A genetikai szint, a tartási és takarmányozási (takarmány és kijuttatási mód) technológia mellett a hatékonyság döntő eleme az egészséges állapot megteremtése és fenntartása.
Betegségek elleni küzdelem stratégiája (Wekerle nyomán)
Diagnózis:
• klinikai tünetek,
• termelési paraméterek (szaporasági, hízékonysági),
• boncolás a telepen,
• vágóhíd,
• intézeti vizsgálatok.
Védekezés:
• környezeti tényezők,
• preventív kezelések,
• gyógykezelések,
• mentesítés
Ellenőrzés:
• termelési paraméterek,
• elhullások, kiesések,
• vágóhíd,
• intézeti vizsgálatok,
• karantén,
• konzultációk specialistákkal,
• gazdaságossági számítások.
A jó megelőzési, gyógykezelési protokoll felállításának a helyes diagnózis az alapja. Jó lenne, ha a telepen, illetve az intézetekben végezhető diagnosztikai eljárások mellett visszajelzéseket kapnánk a vágóhídi húsvizsgálatok tapasztalatairól, különösen, ha ezek a vizsgálatok túlmutatnának az emberi fogyasztásra való alkalmasságon. Vélhetően kidolgozható egy, az ehhez szükséges érdekeltségi rendszer.
A cikk szerzője: Dr. Gács Pál
