A kora tavaszi időszak a húsmarhák ellésének fő időszaka. Az egy szezonban történő elletésnél a tehenek nyáron, a legelőn ellenek. Két szezonban történő elletésnél télen a tehenek zárt helyen vannak (fészerben) és itt ellenek, nyáron pedig a legelőn.
A húsmarhatartásban viszonylag ritkább az ellési komplikáció, a magzatburok-visszatartás, vagy az involúciós zavar. A korai (ellést követő 30. nap közüli) újravemhesülés arra utal, hogy a genitáliák regenerálódása gyors, és hamar megindul a petefészek ciklikus mûködése. A borjú szopása előnyösen hat a méhre (ritkán előfordulhat túlzott mértékû visszaalakulás, ami csökkenti a fogamzás esélyeit). Ha a méh visszaalakulása nem fejeződött be az ellést követő 40-50 napon belül, ajánlatos az egyedet kiselejtezni.
A húsmarhatartásban a legnagyobb veszteséget a fiatal borjak megbetegedései okozzák. A károk nem csupán a magas elhullási arányból, hanem a növekedésben való visszamaradásból, tenyésztésre való alkalmatlanságból is adódnak. Borjúkorban a legtöbb problémát, 10 napos életkor alatt pedig szinte kizárólag az emésztőszervek megbetegedése jelenti.
A napos kori borjúhasmenés kialakulásában fertőző és nem fertőző kórokok vesznek részt. A nem fertőző eredetû hasmenés hátterében leggyakrabban a nem megfelelő higiéniás körülmények, takarmányozási-, itatástechnológiai hibák állnak.
A fertőző kórokok között lehetnek vírusok (Rota-, Corona-, Togavírus), baktériumok (E.coli, Salmonella), paraziták (Cryptosporidiumok). A vírusos eredetû megbetegedések gyakran hajlamosítanak másodlagos baktériumos fertőződésre, így a hasmenések hátterében gyakran a vírusok és a baktériumok együttesen találhatók meg.
A védekezésben illetve a megelőzésben nagyon fontos a borjú megfelelő ellenállóképességének kialakítása, szinten tartása. Ennek első, alapvető tényezője a megfelelő mennyiségû és összetételû föcstej (kolosztrum) megszületés után mielőbbi elfogyasztása. A borjak ugyanis az anyától a magzati élet során nem kapnak passzív védelmet. Így megszületésük után a kolosztrummal veszik fel azokat az ellenanyagokat, amelyek az anya szervezetében termelődtek azokkal a kórokozókkal szemben, amelyekkel az anyaállat élete során találkozott (kolosztrális immunitás). Az élet első napjai (kb. a 3-5. nap körül indul mag a borjú saját ellenanyag termelése (aktív immunitás) kritikusak, ezért nagyon fontos a higiénikus környezet és a jó tartási körülmények.
A borjak E.coli okozta hasmenése általában a 2.-5.nap korban lép fel, oka gyakran a kevés föcstej, vagy annak késői elfogyasztása, és a környezetből (pl. fertőzött anya vagy borjú bélsarából) kórokozó E.coli törzs felvétele. A kórokozókkal szemben hatékony specifikus védekezési módok is vannak. Tekintve, hogy a borjakat azok a kórokozók veszélyeztetik, amelyek ott élnek az anyaállományban, az anyák vakcinázásával (az ellést megelőző 6. és 2. hétben) a borjak védelme passzív úton megoldható. Az anyában a vakcinázás után keletkező védőanyagok (ellenanyagok, immunglobulinok) ugyanis a föcstejjel kiválasztódnak és a borjú elfogyasztja azokat.
Mivel a vírusokkal (Rota-, Coronavírus) történő fertőződés csak később, az 5-15. nap között valószínû, az anyaállat vakcinázása nem nyújt elegendő védelmet az újszülött számára (mivel addigra lecsökken a tej ellenanyagszintje és annak felszívódása).
II. Állat-egészségügy tavasszal
A tavaszi időszak egyik fontos teendője a termékenyítések ill. fedeztetések megszervezése. A húsmarhatartásban a természetes pároztatás, a mesterséges termékenyítés, valamint ezek kombinált megoldása egyaránt elterjedt. Természetes termékenyítés esetén a pároztatási időszakot megelőzően el kell végezni a bikák spermavizsgálatát.
A mesterséges termékenyítés a húsmarhatartásban is elterjedőben van, a teljesítményi mutatók (növekedési erély, testösszetétel, takarmányhasznosítás) javítása céljából. Mélyhûtött ondó alkalmazása a leggyakoribb, amelyet felolvasztás után azonnal fel kell használni.
A húsmarhatartásban is szükséges a rendszeres szaporodásbiológiai kontroll. Ez a termékenyítési szezon előtti, valamint az ellést követő 40. nap körüli szûrővizsgálatot jelenti.
A hüvelyelváltozások (repedés, deformáció, gyulladás, hurut) fedeztetési, majd fogamzási akadályt jelentenek. Fertőző eredetû hüvelyelváltozás esetén természetes pároztatás során fennáll a fertőzés továbbadásának lehetősége is.
A húsmarhatartásban a fiziológiás vagy a patológiás anösztrusz (az ivarzás elmaradása) okozza a legtöbb szaporodásbiológiai problémát. Megelőzésére már az ivarérés kezdetén, az üszőfelnevelés során törekedni kell. Javítani kell a tartási és takarmányozási viszonyokat, ezt követően (vagy ezzel együtt) kerülhet sor preventív vagy terápiás hormonkezelésekre.
Ennek az időszaknak a fő állat-egészségügyi kérdései a legeltetés megkezdésével, a legelőre való kihajtással állnak összefüggésben.
Húshasznú tehénállomány csoportosan, legnagyobbrészt legelőn tartása csak idült fertőző betegségektől mentes állománnyal valósítható meg. Élettani és állategészségügyi szempontból is a legeltetés a legkedvezőbbnek tekinthető tartási mód, amely nemcsak az állatok takarmányszükségletét fedezi, hanem ennek kapcsán az állat szervezetét és egészségi állapotát kedvezően befolyásoló környezeti hatások is érik. A legelőn való tartózkodás során az állatok azonban különböző élősködőkkel (parazitákkal) is találkoznak. A parazitás betegségek közül a máj, az emésztőcső és a légutak parazitózisai a leggyakoribbak. Jelentős súlyveszteség, többnyire idült szervi tünetek hívják fel rájuk a figyelmet, különösen akkor, ha az időjárás is kedvezett a paraziták elszaporodásához (nedves, meleg idő). Emésztőszervi megbetegedést és ezért hasmenést előidéző élősködők (kriptosporidiózis, kokcidiózis) általában a gyengébb ellenállóképességû, néhány hetes, hónapos borjakat betegítik meg. Ugyancsak fiatal, vagy növendék állatban okoz hasmenést és vérfogyottságot az orsóféreg, amelynek veszélyét az fokozza, hogy a borjak már a méhen belüli életben fertőződnek anyjuktól. A beteg állatot parazitaellenes szerrel kezelni kell.
Jelentős veszteséget okozhatnak azok az élősködők is, amelyek az állat testének felületén telepednek meg (külső élősködők, pl. rühatkák).
A parazitózisok kártételének csökkentésében a megelőzés az elsődleges. Legelőre hajtás előtt az állatokat parazitáktól mentesíteni kell. Súlyos fokú fertőzöttség esetén a parazitaellenes szerekkel történő kezelést ajánlatos kétszer, az őszi (esetleg kora téli) hónapokban és közvetlenül a legelőre való hajtás előtt elvégezni. Egy-egy állomány, vagy legelő fertőzöttségének mértékét rendszeres laboratóriumi vizsgálatokkal ellenőrizhetjük. A parazitózisok ellen ma hatékony szerek és különböző beadási formák állnak rendelékezésre. Mindig az adott technológia szabja meg a helyi gyógyszeres prevenciót módját.
A parazitás betegségek megelőzésének másik tényezője a legelő megfelelő használata, a legeltetés higiéniája. A legelő fertőzöttsége arányos az ott tartózkodó fertőzött állatok számával és a fertőzöttség fokával. A meteorológiai tényezők közül elsősorban a nedvesség és a hőmérséklet határozza meg a fertőzöttség intenzitását, de befolyásolja a fû magassága is. A hosszú fûszálak között ugyanis a relatív páratartalom elérheti a 95 %-ot is, ami kedvez a lárvák fejlődésének. Súlyos fertőzöttség azokon a területeken alakul ki, amelyet az álatok sûrûn felkeresnek (itató-, pihentető hely). Kerülni kell a dagonyák kialakulását. Nem megfelelő higiénia körülmények, hiányos vízellátás esetén az összecsorgó húgy- és bélsár levet tartalmazó víz ivása a legfőbb forrása a közvetlen fejlődésû paraziták okozta betegségek halmozott előfordulásának, különösen, ha nem szakaszos a legeltetés.
A baktériumok okozta megbetegedések közül a sercegő üszök, a rosszindulatú vizenyő, a tetanusz, a lépfene bizonyos területeken gyakran előfordul, ilyenkor az állatokat legelőre hajtás előtt védőoltásban kell részesíteni.
A legelőre való kihajtás előtt 3-4 héttel ajánlatos elvégezni a csülökápolást, a csülökirha-gyulladás megelőzése érdekében.
Az anyagforgalmi betegségek közül a legeltetéssel megkezdésével leggyakrabban a magnézium-hiány miatt fellépő ún. fûtetánia alakulhat ki, amely azonban megelőzhető Mg-tartalmú mûtrágya alkalmazásával, vagy jó minőségû széna, esetleg pillangós etetésével.
A legelőn a tömeges gyógykezelésre külön egység kialakítása szükséges, amelyben ún. oltó- (kezelő-) folyosó helyezhető el. Ez lehetővé teszi az állatok egyedi kezelését (pl. vérvétel, csülökápolás, kezelés, szarvtalanítás, mesterséges termékenyítés).
III. Állat-egészségügy nyáron
Nyáron a legelőn élő teheneket és borjakat a legyek nyugtalanítják a legjobban, amelyek különböző kórokozókat is terjeszthetnek, pl. a kötőhártya gyulladás kórokozóját. A legyekkel szemben légyirtó szereket tartalmazó porzózsákok kihelyezésével védekezhetünk. Ezeket célszerû az itatóhely környékén úgy elhelyezni, hogy az állatok kénytelenek legyenek áthaladni alattuk. Hatékonynak ígérkezik a hormontartalmú nyalósó alkalmazása is, amely hatóanyaga a bélsárral ürül, így magakadályozza a legyek kifejlődését. Gépi permetezés és fürösztés ugyancsak hatásos módszer lehet.
Nedves nyarak után, a kora őszi hónapokban jelentkezhet tüdőférgesség és gyomor- és bélférgesség, ami ellen szakaszos legeltetéssel és gyakran időközi kezelésekkel lehet hatékonyan védekezni.
Olyan területeken, ahol jelentős a kullancs elterjedése (pl. Somogy megye) számolhatunk a vérsejtélősködő Babesiák okozta vérfestékvizelésre, amelynek tünetei a magas láz és a vörhenyes, barnás színû vizelet.
A májmételykór mocsaras, állóvizes területeken jelent veszélyt ott, ahol a közti gazdája előfordul. Augusztus-november között heveny, majd november után idült megbetegedést okoz. Idült formájában már bélsárvizsgálattal megállapítható a fertőződés, mert az állatok petéket ürítenek a bélsárral.
A parazitás fertőzöttség kialakulásában nagy szerepe lehet az állatok hiányos táplálóanyag ellátásának is. A hátterében a legelő növényzetének mennyiségi és minőségi szempontból sem megfelelő összetétele állhat. Nagyon fontos a megfelelő mennyiségû és minőségû ivóvíz biztosítása. Célszerû az állatok itatására szolgáló kutak (csatornák) vizét is időszakosan ellenőriztetni (leptospirosis, salmonellosis).
A nem megfelelő táplálóanyag ellátás nemcsak a legkülönbözőbb fertőző betegségekre hajlamosít, de súlyos szaporodásbiológiai problémákhoz is vezethet, ami a tartás gazdaságosságát veszélyezteti. Az ellés utáni ivarzás elmaradása, a termékenyülési zavar stb. hátterében az energia-, fehérje-, vagy mikrotápanyagok (ásványia anyagok, vitaminok) hiánya állhat.
A baktériumok okozta megbetegedések közül a szalmonellózis és a leptospirózis terjesztésében szerepet játszhat a mocsaras legelő. A hígtrágyával öntözött legelőn megvan a brucella fertőzés lehetősége, mivel a kórokozó akár 1 hónapig is megőrizheti életképességét.
A vírusos betegségek közül a veszettség a legsúlyosabb, elhulláshoz vezető betegség. Fertőzött állatok (róka, kutya) marásával jut be a vírus a szarvasmarha szervezetébe, majd 3 hét - 4 hónap lappangási idő után az állat idegrendszeri tüneteket (kezdetben fokozott ingerlékenység, izgalmi tünetek, dühöngés, majd bénulás és az emiatt bekövetkező fulladás) követően elhullik. A veszélyeztetett állományt megelőző vakcinázásban részesíthetjük, a megmart állatot el kell különíteni, és megfigyelés alatt kell tartani.
IV. Állat-egészségügy ősszel
A borjak elválasztása általában a legeltetési idény végével esik egybe. Az elválasztás ekkor már megtörténhet átmenet nélkül is, mivel a borjak szilárd takarmány-fogyasztása ekkorra már megfelelő.
Borjúkorban (valamint növendék és fiatal felnőttkorban) a legtöbb gondot állat-egészségügyi szempontból a légző- és emésztőszervi betegségek okozzák, amelyek nagy része vírusos fertőzésre vezethető vissza. Ezekhez baktériumos szövődmény is társulhat. Vannak, amelyekkel szemben a borjú enyhébb klinikai tünetekkel, vagy tünetmentesen áthangolódik (azaz védetté válik), vannak azonban, amelyek súlyos tüneteket (nehézlégzés, köhögés) okoznak. A tüneteket gyakran hajlamosító tényezők súlyosbítják, így gyakran robbanásszerûen, tömegesen jelentkeznek állatmozgatást követően.
Az IBR leggyakrabban felső légúti tüneteket okoz a 3-24 hónapos állatokban, a betegség lefolyása általában jóindulatú, bár a vírusnak vannak erős virulenciájú változatai, amelyek 10-30 %-os elhullást is okozhatnak. A betegség ellen vakcinázással lehet védekezni, hosszú távon a betegségtől való mentesítés jelent megoldást.
A szarvasmarhák vírusos hasmenése (VD) talán a legnagyobb jelentőségû hazánkban a vírusos megbetegedések között. A vírus már méhen belüli életben károsíthatja a magzatot, majd az állat egész életében látványos emésztőszervi tünetek (hasmenés) mellett légzőszervi és idegrendszeri tüneteket okoz. A fertőzötten született borjú egész életében üríti a kórokozót, és váladékokkal (bélsár, nyál) folyamatosan fertőzve a környezetet. A betegség elleni védekezésben a legfontosabb a vírus behurcolásának megakadályozása, mentes állományok kialakítása, a mentesség megőrzése. A mentesség kialakításának feltétele a fertőzött állatok laboratóriumi vizsgálatokkal történő kiszûrése és eltávolítása. Ha a mentességet nem lehet kialakítani, akkor az állományt vakcinázni kell.
Ebben az időszakban a vemhes tehenek az időjárástól függően tovább még a legelőn tarthatók és csak a fagyok beálltával szükséges a téli szálláshelyre történő áttelepítés. A vemhes állatok megbetegedései közül nagy jelentőségûek azok, amelyek a magzatot károsítják, és vetéléshez vezetnek. A vetélések mintegy 25-40 %-a fertőző okokra (baktériumok, gombák, vírusok) vezethető vissza. Ezeknek egy része nem idéz elő feltétlenül vetélést, viszont felelős lehet borjúban vagy felnőtt állatban más kórképek kialakításáért.
Korábban a legjelentősebb vetélést előidéző baktériumos betegség a brucellózis volt. Hazánk ma mentes a betegségtől, e mentesség a feltétele a hazai és a nemzetközi állatforgalmazásnak. A mentességet rendszeres laboratóriumi vizsgálattal ellenőrzik.
A baktériumos betegségek közül jelentős a leptospirózis, amelynek kórokozója nagyon elterjedt a környezetben. A betegséget a klinikai tünetek alapján nehéz felismerni, így ha nem végeznek laboratóriumi vizsgálatot, a betegség megállapítása gyakran elmarad. A néhány napig tartó lázas állapotot a tehenek tejcsökkenése (esetleg elapasztása) jelzi, majd bekövetkezik a vetélés. Állományszinten ez nem egyszerre, hanem elszórtan lép fel. A védekezés legfontosabb eleme a legelő fertőzöttségének csökkentése, a kórokozó túlélési feltételeinek csökkentése, így pl. a száraz padozat, enyhén savas pH, fertőtlenítőszerek, a rágcsálók (a betegség terjesztői) irtása. Specifikus védekezési lehetőség a vakcinázás, a gyógykezelésben pedig antibiotikumok alkalmazása.
Ha a laboratóriumi bélsárvizsgálatok súlyos fokú parazitás fertőzöttséget jeleztek, ajánlatos a parazitaellenes szerekkel történő kezelést ilyenkor is elvégezni, majd közvetlenül a legelőre való hajtás előtt megismételni.
Dr. Kovács Melinda
Kaposvári Egyetem Állattudományi Kar
