A műtrágyázás megjelenése, a hozamok állandó növelése, az előállított biomassza egyre csökkenő hányadának visszajuttatása a talajba, az aerob folyamatokat felgyorsító talajművelési eljárások, a szervesanyag gazdálkodásban fontos szerepet játszó talajlakó élőszervezetek „mérgezése” a különböző peszticidekkel, az istállótrágya használat „nyûggé válása” (elmaradt a technológiai fejlesztés) az 1900-as évek második felére oda vezettek, hogy mindegyik genetikai talajtípuson a szervesanyag tartalom degradációja következett be. A XXI. század elején hazánkban nyilvánvalóvá vált, hogy sem a technológia uniformizálásával, sem a mesterséges inputok növekvő bevitelével az iparszerû növénytermelés hosszú távon nem hatékony. A rendszerváltozás indukálta mezőgazdasági válság az ellenkező véglet tarthatatlanságára (tápanyag visszapótlás minimalizálása, szakszerûtlen technológia, állattenyésztés-növénytermesztés közötti diszharmónia, stb.) is pregnánsan rámutatott a drasztikusan romló termelési mutatókkal. Kiutat napjainkban a fenntartható mezőgazdálkodási stratégiák széleskörû gyakorlati alkalmazása kínál. Ennek egyik fontos eleme a talajtermékenység, a talaj szervesanyag tartalmának megóvása:

• mûvelettakarékos talajmûveléssel,
• ésszerû növényi sorrenddel,
• legalább a terméssel elvitt tápanyagok pótlása szerves- és mûtrágya kombinációval.

A szervestrágyázás minden lehetséges módja azért is kiemelkedő jelentőségû, mert nem csupán tápanyagot juttatunk a talajba, hanem általa javul a talaj szerkezete, hasznos mikrobiológiai folyamatokat indukálunk. Sajnos hosszú ideje hiányunk van az egyik legfontosabb szerves trágyaféleségből, az istállótrágyából. Már az 1988-as KSH adatok is arról adnak számot, hogy csak a szántóterület 6,1 %-ára jutott, pedig akkor az állatlétszám a mostani 2,0-2,2-szerese volt. Napjainkban létfontosságú, hogy a szervestrágyázás minden lehetséges módját a talajtermékenység megőrzésének szolgálatába állítsuk. A következőkben a komposztálással és a zöldtrágyázással foglalkozunk. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy egyik sem jelent döntő áttörést a talajerőgazdálkodásban, de ott, ahol megvalósíthatók, hasznot hajtó segítői lehetnek a gazdálkodóknak.

KOMPOSZTÁLÁS

A komposztálás sok évszázada ismert és alkalmazott módszer, az emberiség legősibb hulladék újrahasznosító eljárása. Már az ókorban is ismerték és a talajok javítására, termékenységének fenntartására használták. A mezőgazdasági mûvelés intenzívebbé válásával veszített jelentőségéből. Napjainkban ismét előtérbe kerül, hiszen az évente Magyarországon keletkező, mintegy 4-4,5 millió tonna települési szilárd hulladéknak, szennyvíziszapnak és termelési biohulladéknak csak elenyésző részét hasznosítjuk. Az Európai Unió előírásai és az a nem új keletû felismerés, mely szerint az ideális talajviszonyokat csak úgy lehet elérni és fenntartani, ha a magas termésszint eléréséhez nélkülözhetetlen mûtrágyák mellett talajainkat szerves anyagokkal is rendszeresen ellátjuk, a komposztálás létjogosultságát támasztják alá.

A helyesen végrehajtott komposztálás után olyan anyagi rendszert juttathatunk vissza a talajba, amely humuszban és ásványi anyagokban gazdag, mindamellett elősegíti a talaj nehezen oldható tápanyagainak feltáródását, valamint a víz- és tápanyag megkötésében is jelentős.

A komposztáláshoz szerves anyagra van szükség. A komposztálás során a különböző mikro- és makroorganizmusok közremûködésével (melyek tevékenységét irányítjuk) a szervesanyagok egyszerû alapvegyületekre: széndioxidra, szulfátra, nitrátra és vízre bomlanak le, illetve a nem mineralizálódott szerves anyagokból humusz anyagok keletkeznek.

A komposztálás során, csakúgy, mint a természetes humuszképződéskor, két alapvető folyamat, bomlás és szintézis valósul meg. Az átalakuláshoz megfelelő tulajdonságú, szerves kiindulási anyagokat, valamint megfelelő körülményeket kell biztosítanunk, melyek a szén és nitrogén egymáshoz viszonyított arányának optimalizálásával, az oxigénellátás biztosításával, a nedvességtartalom, a hőmérséklet beállításával és fenntartásával érhetők el.

C:N arány: Élettevékenységük fenntartásához, folytatásához a lebontást végző szervezeteknek energiaforrásra van szükségük, ami jelen esetben maga a lebontandó szerves anyag. A felhasznált anyagok szén és nitrogén tartalmának egymáshoz viszonyított aránya a komposztálás folyamán fellépő tápelem veszteségek mértékét befolyásolja. Abban az esetben, ha a C:N arány túl szûk, a felesleges nitrogén ammónia formájában eltávozik, a végtermék tápértéke romlik. Tág C:N arány esetén pedig a folyamat nagyon lassan indul be, csak ha a szén már szén-dioxid formájában eltávozott.

Oxigénellátás: A mikroorganizmusok oxigénszükségletüket két forrásból biztosíthatják. A levegő oxigénkészletéből és a szerves vegyületek oxigénjéből. Az első esetben korhadásról beszélhetünk. Ilyenkor aerob baktériumfajok szaporodnak el, melyek a szervesanyag széntartalmát oxidálják CO2 felszabadítása mellett. Így az anyag az oxidáció befejezése után egyszerûbb vegyületekké alakul át. A folyamat szagtalan, a komposzthalom hőmérséklete pedig 65-70