Történelmileg vissza kell nyúlni a német Bodensee vidékére, ahol kísérleteit a neves Nüberling úr elsőként állította be az úgynevezett szuperorsó koronaformákkal. Eredményeit német területek után, később holland és olasz gyümölcsösökben alkalmazták. Természetesen elsőként a ráfordításokat, valamint az elérhető nyereségtöbbletet szükséges megvizsgálni ahhoz, hogy a fent említett próbálkozásokat megfelelő értelemben láthassuk:
- Célul tűzték ki, hogy gyakorlatilag nullára csökkentsék azt a jelenséget, amit alternanciának nevezünk, tehát az ültetvényekben gyakran megfigyelhető természetes terméskiesés teljes mértékű kizárását szorgalmazták;
- a befektetések mielőbbi megtérülését irányozták elő, amely már a telepítést követő első évben terméshozást követelt meg;
- csökkenteni kívánták a metszéssel járó nehézségeket, azokat a problémákat, melyek a karcsú orsó esetében is fennmaradtak, tehát főként a hajlító hatású metszéseket;
- mindezt természetesen a gyümölcsök minőségét tekintve az uniformitás még tökéletesebb megvalósítása mellett kívánták megvalósítani, kiszolgálva a kereskedelem határozott igényeit: adott méret, színezettség, hússzilárdság stb.
- a telepítést követő harmadik-negyedik év után is megpróbálták fenntartani a termésingadozás nélküli, nagy termésmennyiségeket, tehát célul tűzték ki, hogy a termésmennyiség folyamatosan meghaladja a hektáronkénti 1000 mázsát.
A fentiekből is kitűnik, hogy a célkitűzések megfelelő teljesítése vezetett egyre nagyobb hektáronkénti tőszámhoz - nem pedig fordítva -, tehát nem egyszerűen a sűrűség, az intenzitás lehetséges határainak teszteléséről volt szó.
Technológiai és agronómiai feltételek
Számos kitételnek kell megfelelni a hatékony intenzitás eléréséhez: 1/ Figyelembe kell venni az oltványok tulajdonságait; 2/ az adott terület talajtani adottságait; 3/ a tápanyagellátás és öntözés lehetőségeit; 4/ valamint pontosan meg kell tervezni az ültetvény leginkább megfelelő elhelyezését, alakját, a benne lévő fák felépítését.
1/ Fentiek sorrendjében először az oltványok minőségéről kell szót ejteni. Olyan növényekre lesz szükség, amelyek generatív jellegeiket tekintve a lehető leghatékonyabbak, míg vegetatív jellemzőik ennek megfelelően gyengék. A munka már a faiskolákban megkezdődik, ahol előre formázott, azaz koronába metszett oltványokat nevelnek: ezzel is gyorsítva a termőre fordulást. Előfordulhat, hogy a faiskolás tovább tartja magánál a szaporítóanyagot (2-3 évig), és megfelelő szakértelemmel neveli. Ezzel ellenkező példáról is tudunk, amikor félkész oltványokkal hoznak létre szuperintenzív ültetvényt. A lehetséges variációk előnyéről és hátrányáról a későbbiekben lesz szó. Az alanyhasználat meglehetősen leegyszerûsödött, az almafaj esetében M9 alanyokat használnak, míg a körtefajnál a C-birs az elfogadott.
2/ Az ültetvény területét olyan módon kell előkészíteni miként az már közismert az intenzív ültetvények esetében, figyelve a víz megfelelő elvezetésére, valamint biztosítva az öntöző- és tápanyagellátó rendszer kiépítéséhez szükséges feltételeket.
3/ Az öntözés és tápanyagellátás együttes alkalmazása szerencsés megoldás, hiszen köztudott, hogy a növény igényét (különösen fiatal korban) csak a kettő együttes szabályzásával valósítató meg. Jól bevált a csepegtető öntözés (16 mm átmérőjû, 30 cm-ként elhelyezett önadagolókkal, 1,2 liter/óra fogyasztással), amely ásványi elemeket is kijuttat a kultúra számára. A csepegtető öntözést gyakran egészíti ki az esőztető öntözőberendezés, amely többnyire fagyvédelmet biztosít.
4/ A koronaforma egyszerû kialakítása alapvető kitétel. A központi tengelyen adódó elágazások kizárólag gallyak, amelyek korai termőre fordulása gyakran természetes úton megakadályozza a 'söprûsödés' jelenségét, így évente megfelelő mennyiségû termőképlet (dárdák és termőnyársak) kialakulása várható. Természetesen a fenti jelenség csak megfelelő alany-nemes kombináció esetén adódik. Előnybe részesítik a jól termő hybrid és spur fajtákat.
5/ Az ültetvény tervezését más szempontok is meghatározzák. Mivel a fánkénti termés többnyire nem haladja meg az 5-6 kg-ot, a gazdaságosság fenntartása érdekében a tőszám növelése elengedhetetlen. Nem ritka a húszezret megközelítő tőszám sem.
A kívánt sûrûség eléréséhez gyakran 2,2-2,5 méter sortávolságot és a 20-30 cm tőtávolságot biztosítanak (1. ábra). Elterjedt a kettőzött sorok kialakítása, amely a fák 'V' alakban történő beültetését jelenti (2. ábra). A fák magassága 2,3 méternél nem nagyobb. Ami az ültetvényt magát illeti, nem szerencsés 150 méternél hosszabb sorokat kialakítani. Az egyedi támrendszer biztosítása mellett (leginkább bambusz) gyakori a kordonok kialakítása is, amely tovább növeli az ültetvény biztonságos fenntartását, a környezeti hatásokkal szembeni védettségét.
A támrendszer kiépítése
A szuperorsó koronát nevelhetjük félkész oltványból (szemzett vagy télen kézben oltott alany). A központi tengelyt az egyedi támaszok mellett neveljük. A támasz lehet nádszál, erdőgyérítésből származó egyenes növedék, bambusz stb. Az egyedi tartóelemeket állandó támrendszerrel kombinálják, amely oszlopok 7-8 méterenkénti elhelyezését, és két vagy három szinten, huzalok kifeszítését jelenti. Utóbbi esetben gyakori a 0,5 m; 1,3 m és 2,1 m magasságban kifeszített huzalfuttatás.
A hajtásválogatást akkor végezzük, ha az elágazások mintegy 30 cm hosszúak, csak a legszebb hajtást hagyjuk meg. A nyár során a hajtást a karóhoz kell kötözni. Ha a növedék eléri a 80 cm-t, a vitorlát visszacsípjük, koronás oltványt kapunk. Ezt a munkát, miként a fentiekben már céloztunk rá a faiskolás is elvégezheti. Fontos, hogy augusztus elején a 40 cm-nél rövidebb hajtásokat tőből eltávolítsuk. A félkész oltványokkal olcsóbban jutunk szaporítóanyaghoz, de a megfelelő nevelés fokozott igényességet, fokozott gondoskodást jelent az ültetvényes számára. Suháng vagy koronás oltvány telepítésével nagyobb biztonsággal, de drágábban létesítjük az ültetvényt, hiszen meg kell fizetnünk a faiskolás által elvégzett többletmunkát is. Az ültetvényben még a fakadás előtt biztosítani szükséges az egyedi támaszokat. A továbbiakban lehetőleg csúcsrügyből neveljük fáinkat, hiszen minden visszavágás elágazódáshoz vezet. Zöldbimbós állapotban távolítjuk el a felesleges rügyeket, így a törzsön (amely mindössze 40 cm magasságú) található rügyeket, valamint a végálló rügy (vegyes rügy) virágzatát. A metszés további elemei az ápolási munkák között kerülnek említésre. Szükséges külön tárgyalni a már említett 'V' támrendszerû szuperintenzív ültetvényeket. A kialakítás, miként az ábrák is szemléltetik, megvalósítható egysoros vagy kétsoros támadékkal. Egysoros kialakításnál az oszlopokra szerelt keresztirányú rögzítőelemek biztosítják a huzalok megfelelő szögállású (30-40o) helyzetét és teherbírását (3. ábra).
A szuperintenzív ültetvény ápolása
Mindösszesen három fontos elem: a metszés, termés ritkítás és a gyümölcsminőség biztosításához szükséges kondicionálás kerül említésre. Azok az általános ápolási munkák, amelyek más, intenzív ültetvényekben hasonlóan zajlanak: növényvédelem, gyomirtás stb., és nem kapcsolódnak a szuperintenzív termesztés alapvető teóriájához, nem vehetők ezúttal számba, hiszen abban az esetben eltérnénk a tanulmány alapvető témájától.
1/ Metszés: A központi tengelyen kezdetben még nem találhatók két évnél idősebb elágazások, tehát a termést közvetlenül a sudárról adódó éves termőképletek biztosítják (dárdák és nyársak). A korona magassága a fővezér visszavágásával szabályozott. Ezzel bizonyos számú elágazódásra is számíthatunk. Itt kell megjegyezni, hogy a fentiekben már említett visszavágást vegetációban, gyakran a legmelegebb időszakban végzik el, ezzel is gyengítve a túlzott elágazódásra való hajlamot. A központi tengelyen később kialakuló elágazások kizárólag gallyak lehetnek. Ha az elágazások meghaladják a 30 cm-t, akkor azokat alsó állású rügyre vágják vissza. A szuperintenzív ültetvények ismétlődő metszése tehát a hosszanti növekedés szabályozásából és a folyamatos termőrész ifjításból áll. Az oldalsó elágazások, mivel az alany-nemes hatása által többnyire nagyon termékenyek, szerencsés esetben megfelelő szögállásúak lesznek. Mindenképpen kerülendő az úgynevezett 'söprûsödő' elágazások, vízhajtások meghagyása. Általános szabály, hogy amennyiben az oldalelágazás átmérője az esetleges gyors, vegetatív fejlődés által meghaladja a központi tengely átmérőjének 50%-át, abban az esetben ággyûrûre metszik vissza, azaz teljesen mértékben azonnali eltávolításra kerül. A metszés tehát, miként összegzésül megállapítható, többnyire zöldmetszés. Hasonló módon járnak el a korona magasságának visszatartása során is, amikor a főtengellyel 'versengő' elágazásokat alsó állású rügyre metszik, vagy ha adódik, akkor egy megfelelő állású, gyengébb termőnyársra. A villás elágazást azonnal megszüntetik. Gyakori a sudár hajlítása, lekötözése is, amelyet már az első vagy a második évben, amikor a fák túlnőtték a felső huzalt, rögtön elvégeznek. Többnyire szintén a második évben szükségszerûen megkezdik az úgynevezett szintetikus auxinokkal történő kezelést (24D, NAA), amelyek elősegítik a rügyek fejlődését, mert az RNS-bioszintézis stimulációja által közvetlenül a fehérjeszintézisre hatnak. Ugyanakkor hangsúlyozni szükséges, hogy a kezelés gátolni képes az oldalsó rügyek fejlődését is, tehát előnyösen hat a termőképletek csúcsi, vegyes rügyeinek termékenységére.
2/ A termésritkítás: a termésszabályozás közvetlen eleme. Fontos, hogy a fa erőnléti állapotától függően mintegy 35-45 gyümölcskezdeményt hagyjunk meg. Többet nem érdemes, mert azzal csak a fát terheljük. A ritkítást lehetőleg kézzel végzik el, nagyobb területen azonban indokolttá válhat a vegyszerek használata.
3/ Tápanyagellátás és öntözés: A kettő leginkább együttesen valósul meg, nevezhető tehát kondicionálásnak is. A közismert csepegtető rendszerû berendezésekkel - a hazánkban megfigyelhető tendencia ellenére - tápanyagok nélküli öntözővíz kijuttatása egyáltalán nem ajánlott. Nyugat-Európában a gyakorlat tápanyagokkal dúsított öntözést valósít meg, hiszen a szakirodalomból köztudott, hogy az a csepegtető öntözés, amely csupán vizet juttat ki az adott tenyészterületre, jelentős párolgási veszteséggel és egyben a termőföldet károsító hatással bír, tehát mindenképpen javasolt a tápanyagok kijuttatásával kombinált felhasználás. A víz- és tápanyag felhasználás mértékét elsőként az evapotranspiráció kalkulációja határozza meg. Hazánkban szintén, az európai gyakorlathoz hasonlóan, számítógépes program áll rendelkezésre a szükséges számítások elvégzéséhez (Tamás, 2003). Mivel a rendszer olyan talajállapotot hoz létre a kultúra számára, amely megfelelően nedves, de ugyanakkor nem telített, tehát olyan mértékû gáznemû közeget is tartalmaz, amely a leginkább kívánatos a gyökérzet tápanyagfelvételéhez, valamint a tápelemekkel jól feltöltött talaj biztosítja a növények kellő aktivitását és ellenálló képességét. Ennek megfelelően a nyári hónapokban, amikor megnő a párolgás mértéke, a kondicionálás kis adagokkal, de nagy gyakorisággal zajlik. Természetesen a tápanyagellátásnak szigorúan a növények éves fejlődési ciklusához kötötten kell zajlania, változó makro- és mikroelem koncentrációkkal, sőt a virágzást megelőzően egyes fontos, kiegészítő tápelemek kijuttatásával, mint például a bór megfelelő mértékû adagolásával, amely a virágzásbiológiai tényezők magasabb kívánalmainak elengedhetetlen tényezője.
Összefoglalás
A fentiekből tehát érzékelhető, hogy a szuperorsó egy olyan teóriából született technika, amely a gazdaságosságot célozta meg, nem pedig öncélú próbája egy lehetséges koronaformának. Ugyanakkor közismert, hogy a szuperintenzív ültetvények sorsa egyelőre sok kérdést, kételyt vet fel. Hazánkban a magas oltványárak miatt jórészt faiskolások próbálkoztak szuperintenzív ültetvény kialakításával, ahol az oltványiskolát közvetlenül alakították ültetvénnyé. Ez természetesen nem válhat széles körben elterjedt gyakorlattá. A fajtaváltás sem olyan gyors, amilyennek néhány évvel ezelőtt jósolták. Vannak egészen stabil, megbízható fajták, amelyeknek piaca a jövőben is biztosított, sokan választják ezért a mintegy tizenöt évre szóló ültetvények kialakítását (többnyire karcsú orsó koronaformával). A hormonhatású szerek használata is gátat szab (különösen hazánkban) a szuperintenzitásnak, nem beszélve a nagy sûrûségnél gyakran jelentkező fiziológiai problémákról, amelyek ellen hatásosan a kondicionáló öntözéssel lehet fellépni (tehát olyan öntözéssel, amely tápelemek kijuttatását is biztosítja), ezek az automatizált rendszerek azonban szintén nagy költséget jelentenek az ültetvények létesítésekor. Az érveket és ellenérveket sorolni lehetne, de a lehetőségek csupán a megfelelő gazdasági számítások elvégzésével mérlegelhetők. Egyet azonban kijelenthetünk: a szuperorsó már nem teória, hanem számos helyen igencsak jól bevált technika.
Felhasznált irodalom:
Tamás J. (internet oldal, 2003): http://gisserver1.date.hu/tamas/cropwat.html
Dr. Iváncsics József
Nyugat-Magyarországi Egyetem
Kertészeti Tanszék
