Mind több gazda alapozza termelését valamilyen húsminősítési programra, melyben általánosan a nagyobb színhús-kihozatalú egyedekért némileg magasabb árat fizetnek.
Vizsgáljuk meg, hogyan is tudjuk a takarmányozással befolyásolni a hús minőségét.
A minősítéskor mérhető színhús-kihozatal, és a takarmányértékesítő képesség együttesen meghatározza a sertéstartás gazdasági értékét. Egy olyan takarmányozási program, mely optimális színhúsgyarapodást tesz lehetővé, egyértelműen javíthatja a jövedelmezőséget. Ezért az állattal olyan tápot kell etetni, mely kielégíti az optimális növekedés aminosav, ásványi anyag, vitamin és energia- szükségletet. A fejlődő sertés testösszetétele nem csupán a fajta, az élőtömeg, az ivar és a környezet függvénye, nagy hatással van rá a takarmányozás is.
A sertés színhús- és zsírépítése a növekedés során
Ahogy azt az ábra mutatja, a napi testfehérje-építés folyamatosan nő 60-80 kg testtömeg eléréséig, és tetőpontjára a 115 kg-os vágási testtömeg elérésekor jut el a fajtától függően. A napi zsírtermelés folyamatosan nő a testtömeg növekedésével. Azonban 60-80 kg fölött a többletenergia-felvétel már többletzsír termelését eredményezi. A színhústermelés intenzitása a növekedés során változó. Ezek a különbségek elsősorban abból adódnak, hogy az adott egyed genetikailag nagy, kis, vagy közepes színhús-kitermelésű fajta.
A megnövekedett színhúsarány hatása a takarmányértékesítés alakulására
A genotípus és a színhústermelés között szoros a kapcsolatot. A nagy színhús-kitermelésű fajtákra jellemző, hogy a színhúsgyarapodás körülbelül 80 kg-os élőtömegnél éri el maximumát. A napi testtömeg-gyarapodás 650-700 g/nap körüli. Ettől kezdve a növekedés 130 kg testtömeg eléréséig fokozatosan csökken. A közepes színhúsgyarapodású fajták a maximális gyarapodást 70 kg élőtömegnél érik el, ugyanakkor a kis színhús-kitermelésû fajták testtömeg-gyarapodása a 61 kg-os élőtömegnél maximális. A színhústermelés hatékonysága jobb, azaz az egységnyi színhús termeléséhez szükséges takarmány mennyisége kisebb a sertés növekedésének kezdeti időszakában. A hatékonyság romlik, ahogy az állat megközelíti a vágási testtömeget.
A következőkben tekintsük át a színhústermelés szempontjából, miért is fontos a takarmányfehérje és annak energiatartalma.
Amikor a sertések fehérjeszükségletéről beszélünk, akkor valójában aminosav-szükségletre gondolunk, mely az állati test fehérjéinek felépítéséhez szükséges. A termelőknek tehát nem elegendő a takarmány fehérjetartalmát ismerni, mivel a takarmánnyal felvett fehérjék emésztése nem teljes, és így nem szívódik fel a bennük lévő összes aminosav. A fehérjék a legújabb kutatások szerint 23 féle aminosavból épülnek fel, melyekből a sertés mindössze tizet tud maga szintetizálni. A fennmaradó aminosavakat a takarmánynak kell tartalmaznia megfelelő arányban a fehérjék szintéziséhez. Egyetlen aminosav korlátozott mennyiségû ellátása korlátozza a fehérjeszintézis ütemét. Az öt leggyakoribb limitáló aminosav a lizin, a metionin, a triptofán, a treonin, és az izoleucin. Ezen belül is a lizin leggyakrabban az elsődleges limitáló aminosav a sertés takarmányában. A felvett aminosavak 50-65%-a fordítódik a napi színhús termelésére. A többi enzimszintézisre, szövet-regenerációra, a bőr, a csontok és a szervek fejlődésére fordítódik. Az előzőekben leírt tényezők mellett a takarmányadag összeállításakor figyelemmel kell lenni az esszenciális aminosavak emészthetőségére is. Ezen emészthető aminosavak megfelelő mennyiségét minden receptben szerepeltetni kell, hogy biztosítsuk az adekvát ellátást a takarmányban. A sertés-takarmányozás terén szerzett ismereteink gyarapodásával világossá vált, hogy a különböző fehérjeforrások emészthetősége a sertés számára eltérő. Még egy fehérjeforráson belül is, a különböző aminosavak eltérő mértékben emésztődnek.
A túloldali táblázat két fontos fehérjeforrás, az extrahált szójadara és a vegyes hús- és csontliszt teljes aminosav-emésztési együtthatóit és emészthető aminosav-tartalmát hasonlítja össze. A vegyes hús- és csontliszt nyersfehérje-tartalma valamivel magasabb, mint az extrahált szójadaráé, azonban ez utóbbi több esszenciális aminosavat tartalmaz. Mindegyik esszenciális aminosav emésztési együtthatója (a megemésztett aminosavak %-os aránya) magasabb a szójadarában, mint a vegyes hús- és csontlisztben. Jelenleg a takarmányiparban csak halliszt használható, mint állati fehérje forrás.
Kizárólag a vékonybélben megemésztődött és felszívódott aminosavak hasznosíthatók a sertés számára. A többi aminosav a bélsárban marad és kiürül. A feletetett, de fel nem szívódott fehérjék feleslegesen növelik a takarmányköltséget, és csökkentik a nyereséget. Az aminosavak ileális emészthetőségére alapozott sertés- takarmányok elégítik ki az állatok igényét a legmegfelelőbben (az ileum a vékonybél utolsó szakasza).
A sertés-takarmányozás területén végzett kutatások bebizonyították, hogy a 10 esszenciális aminosav között szoros kapcsolat van. Ezt a kapcsolatot nevezték el ideális fehérjének. Az ideális fehérje az aminosavak azon mennyiségének összessége, mely a gyarapodás és a létfenntartás pontos szükségletére vonatkozik. A sertés esetében ezt általában a lizinhez viszonyított százalékos arányban adják meg. Így az állat lizin-szükségletének ismeretében meghatározható a többi esszenciális aminosav-szükséglete. Az ideális fehérje aminosavösszetétele hasonló a sertés izomfehérjéinek aminosav-összetételéhez. A felvett aminosavak 50-65%-a fordítódik az izomfehérjék szintézisére; a létfenntartásra és egyéb életfunkciókra a felvett fehérjék 35-50%-a jut. Ennek megfelelően az ideális fehérje aminosav- összetétele változik a különböző növekedési periódusokban az izom aminosav-összetételétől függően. Ha a sertés takarmánya egy esszenciális aminosavban hiányos, az elegendő mennyiségben bevitt aminosavak sem használhatók fel teljes mennyiségben. A maximális színhústermelés eléréséhez nem elegendő a lizin bekeverése a takarmányba, figyelembe kell venni a növekedési stádiumot, az ivart és az egyedek közötti genetikai különbségeket (más tényezőket, mint pl. a környezet, a relatív környezeti hőmérséklet és az egészség nem is említve). Minél intenzívebb egy állat színhústermelése, annál több táplálóanyagot igényel az izom gyarapításához. A kis és közepes színhústermelő egyedek növekedését és takarmányértékesítését leronthatja a táp magas szintû aminosav-kiegészítése. Ez azzal magyarázható, hogy a magas aminosavszintek jelentős megterhelést jelentenek a szervezet számára, mivel a felesleges aminosavak (nitrogén) eliminálásához az állatnak energiát kell felhasználnia.
Az elégtelen aminosav-ellátás csökkenti a napi gyarapodást, és a színhústermelést. A takarmányértékesítés és a színhústermelés szintén romlik, miközben az energia nagyobb hányada fordítódik zsírtermelésre. A létfenntartás és maximális színhústermelés szükséglete felett bevitt többletenergia szintén zsírlerakódáshoz vezet.
Néhány gondolat erejéig tekintsük át a feletetett takarmány energiatartalmának hatását a hús minőségre.
A takarmányenergiák jellemzésére használt fogalmak az emészthető, metabolizálható, és a bruttó energia. A bruttó energia, a takarmány szerves anyagainak (szénhidrátok, fehérjék, zsírok) kémiai kötéseiben tárolt energiaösszessége. A takarmány alkotórészeinek egy része nem emésztődik meg, nem szívódik fel. A megemésztetlen rész tovahalad a tápcstornában, és a bélsárral kiürül a szervezetből. A bélsár energiatartalmát kivonva a bruttó energiából kapjuk az emészthető energiát (DE). A felszívódott, de fel nem használt energia a vizelettel kerül kiválasztásra, és a vizelet energiájának nevezzük. Az emészthető és a vizeleti energia különbsége a metabolizálható energia (ME). Ez az a része a takarmány energiájának, ami az állat által ténylegesen felhasználható. Mivel az energia egyik formából másikba történő átalakítása nem 100%-os hatásfokú, hőtermelés formájában további energia vész el.
Ahhoz, hogy a takarmányfehérjékből az aminosavak az állat számára hozzáférhető formába kerüljenek, majd az állat saját fehérjéinek felépítésében részt vegyenek, megfelelő mennyiségû energia biztosítása szükséges. Ha a sertés nem kap elegendő energiát a létfenntartás szükségletének fedezésére, akkor a takarmány- fehérjék aminosavait használja fel, melyek azonban rossz hatásfokkal hasznosulnak energiaforrásként, és ilyen felhasználásuk pazarlást jelent. Sok termelő a legjobb takarmányértékesítés elérését tartja szem előtt, és ezt nagyobb energiabevitellel éri el. A takarmány metabolizálható energiatartalmának növelésével javul a takarmányértékesítés, miközben csökken a takarmányfelvétel.
Magasabb energiatartalmú takarmány etetésekor a sertés túl sok energiát fesz fel, ami a test elzsírosodásához vezet. Minél nagyobb a színhústermelési potenciálja az egyednek, annál fontosabb, hogy a takarmányfehérje és energiatartalma összhangban álljon egymással.
Az emészthető aminosav és metabolizálható energiaigényen alapuló takarmányadag-összeállítás lehetővé teszi, hogy a feletetett tápanyagokból a leggazdaságosabban állítsunk elő egységnyi végterméket.
Ha a takarmányozás során figyelembe vesszük állataink korcsoport szerinti energia, aminosav, vitamin és egyéb igényeit, illetve mindezeket megpróbáljuk a lehető legolcsóbb fehérjeenergia és szemes bázisból összeállítani, nagy valószínûséggel le tudjuk szorítani takarmányköltségeinket.
Gajdacsi Gábor
