Laposférgek
Lapított, kétoldalian szimmetrikus, egyszerű testfelépítésű állatok, melyeknek csak emésztésre, kiválasztásra és szaporodásra specializálódott szervei vannak.
A mételyek csoportjában három fajjal kell feltétlenül foglalkozni. A legjelentősebb és legismertebb a közönséges májmétely okozta heveny, illetve idült megbetegedés. Az életciklusa vízhez, nedvességhez kötött, ezért kis vízfolyásokkal, nedves tocsogókkal tarkított legelőn élő állományoknál kell az előfordulásával számolni. A májmétely a kérődzők epeereiben él. Az itt lerakott peték az epével, majd a bélsárral keveredve jutnak ki a szabadba, ahol a - nedves környezetben élő - köztigazda csigában fejlődve és megsokszorozódva, fertőzésre alkalmas lárvák (metacercaria) alakulnak ki. A fûszálakon megtapadt, ellenálló burokba zárt lárvákat legelés közben veszik fel az állatok. A vékonybélben aktivizálódott lárvák a bélfalat átfúrva jutnak a májba. Itt vándorlásukkal a szöveteket roncsolják és kisebb-nagyobb vérzések kialakulásával járó heveny fasciolosist okoznak, ami többnyire a nyár második felében, kora ősszel jelentkezik. Súlyos fertőződés esetén ilyenkor a tömeges elhullás sem szokatlan. A több év alatt keletkezett enyhébb fertőzöttség miatt kialakuló májelváltozások következménye az idült megbetegedés. Erre utal a gyenge étvágy és a rossz kondíció. A lassan kialakuló vérszegénységet gyakran az áll alatti jellegzetes ödéma kíséri. A klinikai tünetekkel nem járó (szubklinikai) fertőzöttségre csak a bélsárvizsgálattal kimutatható peték jelenlétéből lehet következtetni.
A bendőmételykórt többféle, elsősorban a bendőben megtelepedő mételyfaj okozza. A környezeti feltételekkel szemben támasztott igényük és fejlődésmenetük hasonlít a májmételyéhez, ezért gyakran együtt fordulnak elő. A heves hasmenéssel, vérszegénységgel, ödémával, magas elhullási aránnyal jelentkező heveny megbetegedést a még vékonybélben lévő fiatal mételyek okozzák. A nem sajátos klinikai tünetek időszakában peték még nem ürülnek a bélsárral, ezért ennek vizsgálatával a fertőzöttséget nem lehet kimutatni. A mételyek bendőbe vándorlása után megindul a peteürítés, melynek alapján a klinikai tünetek nélküli idült betegség megállapítható.
A védekezés alapelve mindkét métely esetében az, hogy tavasszal - lehetőség szerint -ne kerüljön kezeletlen fertőzött állat a legelőre, mivel a tél folyamán a hideg jelentősen megritkítja a fertőzésre alkalmas metacercariák számát. A legelőszemlék során fel kell deríteni a köztigazdák életfeltételeit biztosító nedves részeket, és ha lehet, ki kell zárni a legeltetésből. Ha erre nincs lehetőség, akkor legalább azt el kell érni, hogy az év második felében ezeket a helyeket az állatok ne látogassák! (A köztigazda csigák irtása nem szokott eredményre vezetni és jelentős környezet szennyezéssel jár!)
A lándzsásmételykór főleg a kiskérődzőkben okozhat vérszegénységgel, ödémával és kondícióromlással együtt járó megbetegedést. Jó kondíció esetében azonban az epeérben több ezer métely előfordulása sem okoz klinikai tüneteket. Ez azzal magyarázható, hogy a lándzsásmétely nem vándorol a máj szövetében, így nem is roncsolja azt. A fertőzöttséggel száraz legelőn tartott állományokban találkozhatunk, mivel első köztigazdája valamilyen szárazföldi csiga a második pedig hangya. A fertőző lárvaformát (metacercaria) tartalmazó, elpusztult hangyát legelés közben veszi fel a végleges gazda. A vékonybélből az epevezetőn jut a fiatal métely az epeerekbe, ahol több évig is élhet.
A fertőzött legelő mentesítése nehéz az ellenálló peték és a széles körben elterjedt köztigazdák miatt. Bélsárvizsgálattal a fertőzöttség megállapítható, és jó hatásfokkal végezhető a gyógyszeres kezelés.
A laposférgek másik csoportjába tartozó galandférgek okozta fertőzöttségnél különbséget kell tennünk abban, hogy a haszonállatokban a kifejlett féreg, vagy annak lárvája található-e meg. A kérődzőkben két Moniezia faj kifejlett formája fordul elő. Ezek a több méret hosszúságot elérő, ízelt testű élősködők a vékonybél lakói. Fejlődésükben a talajon megtalálható páncélos atkák játsszák a köztigazda szerepét. A bélsárral ürülő petéket tartalmazó ízeket, vagy petéket táplálkozás közben fogyasztják el és így alakul ki bennük a fertőzésre alkalmas lárva alak. Legelés közben a kérődzők ezeket a lárvát tartalmazó elpusztult atkákat megeszik. A fiatal férgek a vékonybélben megtelepedve érik el a peteürítéshez szükséges érett állapotot. A fertőződés a legeltetés igen korai időpontjában megtörténhet és elsősorban a fiatal állatoknál (bárány, borjú, gida) okoz hasmenéssel, puffadt hassal, senyvességgel és időnként elhullással járó megbetegedést. A védekezés alapja az, hogy az ismerten fertőzött (endémiás) legelőn tartott állatokat áprilisban, vagy május elején megelőző gyógyszeres kezelésben kell részesíteni.
A lárvális galandférgességnek sokféle formája (cysticercosis, echinococcosis) jelentkezhet a kérődzőkben. Ezeknek a galandférgeknek a végleges gazdái az ember és a kutya. Az ember simafejű galandférgének (Taenia solium) lárvája a szarvasmarha izomzatában „borsóka” (cysticersus bovis) formájában található meg. Ugyanígy a juh izomzatában a kutya egyik galandférge (Taenie ovis) idéz elő „borsókát” (cysticercus ovis). Egy másik faj (Taenia multiceps) lárvája a szarvasmarha és juh központi idegrendszerében megtelepedve (coenurus cerebralis) okozza a „kergekórt”, és egy harmadik faj (Taenia hydatigena) szintén a szarvasmarha és a juh hashártyáján megtapadva nyeles tömlőket ( cysticercus tenuicollis) képez. Az emberre is veszélyt jelentő és a pásztorkutyákban gyakran előforduló háromtagú galandféreg (Echinococcus granulosus) petéiből kiszabadult lárvák, a legeltetett kérődzőkben - főleg juhokban és kecskékben - elsősorban a májban és a tüdőben, de a vérkeringés útján egyéb más szervekben is echinococcus hólyagokat képeznek. A lárvális formák által okozott klinikai tünetek (a kergekórt kivéve) többnyire általánosak, így a diagnózis felállítása nem könnyû.
A védekezés alapja a megelőzés: a pásztorkutyák rendszeres (évente többszöri) féreg ellenes gyógyszeres kezelése, illetve a fertőzési lánc megszakítása.
Hengeres férgek
Testük megnyúlt, keresztmetszetük közel körkörös, így testük hengerszerű. Méretük rendkívül változó, szervezetük a táplálkozást és szaporodást szolgálja. Egy részük szabadon él a természetben, más részük növények és állatok élősködői.
A gyomor-bélférgesség kifejezés nem csak egyfajta parazitózist jelent, hanem magába foglalja az emésztőtraktusban élősködő többféle parazita egyidejű jelenléte által okozott tünet együttest. Fejlődésük köztigazda nélkül közvetlenül zajlik. A fertőződés a petéből kiszabadult lárvával, legelés közben szájon át történik. A lárva felvételét követően 2-3 héten belül megindul a peték ürítése. Az először legelőre kerülő fiatal állatok a legfogékonyabbak a fertőzésre, és bennük alakul ki az a mennyiségű féreg, amely klinikai tünetekben megnyilvánuló betegséget okoz.
Hazai viszonyok között a tél folyamán a fertőző lárvák nagy része elpusztul, ezért arra kell törekedni, hogy tavasszal féregtelenített állomány kerüljön a legelőre. Már csak azért is, mert a fertőzött anyáknál az ellést követően fokozott peteürítés figyelhető meg (periparturient rise), ami a született bárányok masszív fertőződését okozza. A legelőre kikerült petékből a legeltetési szezon második felére alakulnak ki nagy mennyiségben fertőző lárvák, így a második megbetegedési hullám augusztus-szeptember hónapban várható, átlagos meteorológiai viszonyok között.
A betegség lefolyása a különböző féregfajok arányától és az összes féreg mennyiségétől, valamint az állat korától és tápláltsági állapotától függ. A gyenge kondíciójú bárányok súlyosan, az idősebb, ellenállóbb juhok rendszerint enyhébben betegszenek meg. Folyamatos alacsony szintû fertőződés bizonyos mértékû immunitást vált ki az állatoknál. A klinikai tünetek általánosak. Főtünet a hasmenés, kondícióromlás és a tejtermelés csökkenése, de főként Haemonchus fertőzöttség esetén jellemző a vérszegénység, a nyálkahártyák sápadtsága.
Petékkel szennyezett legelőre járó állományokat célszerû tavasszal és július-augusztusban anthelmintikus kezelésben részesíteni. Az állományok parazitológiai állapotát laboratóriumi vizsgálattal célszerû ellenőrizni. Eredményre vezet az is, ha nyár közepétől olyan legelőre hajtjuk az állományt, ahol az év első felében nem volt legeltetés (legelőváltás).
A kérődzők tüdőférgességének két formája van. Az egyiket a tüdő szövetében élő, szárazföldi csigákban fertőzőképessé váló, közvetett fejlődésû kis tüdőférgek (Protostrongilidae) több faja okozza, és ez a tulajdonképpeni „tüdőférgesség”. A másikat a légcsőben élő légcsőféreg (Dictyocaulus) idézi elő, amelynek fejlődéséhez nincs szükség köztigazdára. Kórtani jelentősége inkább a légcsőférgességnek van, főleg az először legelőre kerülő borjaknál. A járványmenet hasonló a gyomor-bélférgekéhez. A tünetek a tüdő megbetegedésére utalnak: magas láz, köhögés, légszomj, ezzel együtt járó fáradékonyság és lesoványodás. A károsított tüdőszövetben másodlagos baktériumos fertőzés alakulhat ki. Erős fertőzöttség esetén elhullás is bekövetkezhet.
A fertőzöttség bélsárvizsgálattal megállapítható. A gyógykezelés elsősorban a légcsőférgességnél eredményes. A kis tüdőférgek elleni gyógyszeres beavatkozás csak részleges eredményt hoz, mivel a szövetekben élősködő férgekhez nem minden hatóanyag jut el megfelelő mennyiségben. Itt az állatok kondíciójának, ezzel együtt a szervezet általános ellenálló képességének növelésével lehet javulást elérni.
A szarvasmarha és a bivaly legnagyobb (15-32 cm) bélben élősködő, közvetlen fejlődésû férge az orsóféreg (Toxocara vitulorum). Az állatok fertőződése kétféleképpen következhet be: szájon át a fertőző lárvát tartalmazó pete lenyelésével, ill. újszülött borjaknál a tejen keresztül vagy az anyaméhben (intraplacentarisan).
A pete felvétele után a lárva a toxocaroid típusú vándorlás után végül az izmokban, kötőszövetben, tőgyben vagy máshol nyugalmi (hypobiotikus) állapotban hosszú ideig megmarad. Vemhesség alatt az anyaállat szöveteiben reaktiválódott lárvák okozzák a borjak tejen keresztüli fertőződését, ami már az első életnapon bekövetkezhet. A magzatkorban fertőződött borjak vékonybelében már megtalálhatóak a még petét nem ürítő orsóférgek. A férgek 3-4. hónap után spontán kiürülnek az állatokból.
A vándorló, vagy nyugvó lárvákkal való fertőzöttségnek kortani jelentősége kicsi és tünetmentes. A bélcsatornában lévő kifejlett férgek étvágytalanságot, rossz fejlődési erélyt, hurutos bélgyulladást és egyes esetekben bélgörcsöket, bûzös hasmenést, senyvességet, elhullást okozhatnak. A fertőzött borjak lehelete vajsavhoz vagy acetonhoz hasonló szagú.
A fertőzöttség megállapítására legalkalmasabb szûrési módszer a 6-8 hetes korú borjúcsoportok rendszeres bélsárvizsgálata és a bélsárral spontán ürülő kifejlett férgek felismerése. A fertőzött borjak kezelésére anthelmintikumok állnak rendelkezésre, a szövetekben nyugvó lárvákkal endektocidokkal pusztíthatjuk el. A szigorú technológia szerinti kezelést több évig kell végezni. A fertőzöttség állományon belüli alakulását a borjak rendszeres koprológiai vizsgálatával kell ellenőrizni és az eredményektől függően lehet a technológián módosítani.
Dr. Merényi László
