A napraforgó kórokozói közül egyik legjelentősebb betegség a peronoszpóra (Plasmopara halstedii). Magyarországon 7 patotípusa van jelen, melyeknek a csapadékos, hűvös időjárás kedvez. Oospóra alakban telel, a talajba kerülve több évig is életképes maradhat, micélium alakban pedig a kaszatban is áttelelhet. A fertőzés hatására a növények visszamaradnak a fejlődésben, meddőké válhatnak. A prevenció a legmegfelelőbb módszer a kórokozó elleni harcban, az agrotechnikai védelemnek, vetésváltásnak nagy szerepe van a csávázás mellett.
Jelentős polifág kórokozó a fehérpenész (Sclerotinia sclerotiorum), melynek nagyon sok gazdanövénye ismert és többféle tünetet okozhat. A száron lévő tünetek megjelenhetnek a szártövön rothadást, hervadást okozva, de a szár középső részét és a tányért is károsíthatja citromérésig. A fertőzött növényeken barna foltok jelennek meg, majd egy idő után fehér vattaszerű penészcsomók jelentkeznek, amelyekben megtalálható a szklerócium. A szklerócium, ha talajra hullik, 6–8 évig is megtarthatja fertőzőképességét, emellett a már fertőzött kaszatokból is továbbterjedhet a betegség.
A fehérpenészes szár- és tányérrothadás mellett említést kell tennünk egy másik gombás megbetegedésről, a szürkepenészes tányérrothadásról (Botrytis cinerea). Ez a kórokozó sebparazita is lehet, de szerencsére az utóbbi években nagymértékű jelenlétét nem tapasztaltuk.
A tányérbetegségek mellett az egyéb szárbetegségekről sem szabad megfeledkeznünk. A 80-as években nagy járványokat okozott a diaportés szárfoltosság (Diaporthe helianthi), mely mára már visszaszorult. Zsombik László és Kövics György megállapítása szerint intenzív aszkospóra szóródás és fertőzés csak akkor várható, ha az aszkospórák érése utáni időszakban a levegő napi átlaghőmérséklete 20°C feletti és rövid időn belül 15–20 mm mennyiségű csapadék hullik.
Egyéb szárfoltosságot okozó kórokozók az alternáriás levél- és szárfoltosság (Alternaria helianthi, Alternaria helianthinficiens), a fómás szárfoltosság (Phoma macdonaldii) és a hamuszürke szárkorhadás (Macrophpmina phaseolina). E melegkedvelő szárbetegségekkel egyre gyakrabban találkozhatunk. Amennyiben az alternáriás és a fómás szárfoltosságok a vegetáció vége felé jelentkeznek, nem idéznek elő nagyobb kárt, ha viszont megjelenésük korábban történik, komoly termésveszteségeket is okozhatnak.
A fómás szárfoltosság valamennyi föld feletti növényrészt megtámadhatja, elsősorban a szár alsó és középső részén, a nóduszok környékén fekete foltok formájában jelentkezik. A foltok nagyméretűek, éles határúak, felületük gyakran ezüstösen csillog. A fertőzés kialakulásához víz jelenléte szükséges, a kórokozó a fertőzött szármaradványokon áttelel. (Horváth J. 1995)
Az alternáriás levél- és szárfoltosság a levélnyélen keresztül jut a szárba, melyen sötét foltok jelennek meg, a szárat szétvágva a bélszövetben pedig olajbarnás vagy lilás elszíneződést látunk, attól függően melyik faj okozta a fertőzést.
Az utóbbi években egyre gyakrabban előforduló hamuszürke szárkorhadás nem új kórokozó, a betegséget 1970-ben Dr. Békési Pál jegyezte fel. Tüneteit sok esetben aszálykárnak tudják be, ám ez a felvetés téves, mivel a szár alsó részének átvágásával a bélszövetben megtaláljuk a gomba mikroszkleróciumát.
A fent említett kórokozók mellett egyéb betegségekről sem szabad elfeledkeznünk, úgy, mint a napraforgórozsda, amely nem igazán jelentős betegség, de bizonyos évjáratokban és fogékonyabb fajtáknál gondot okozhat.
A kórokozók előfordulása és megjelenése változatos, ám egy dolog közös bennük, az ellenük való védekezés alapja a prevenció. A vetőmagcsávázás, az agrotechnikai védelem mellett a gombaölő szeres kezelések időben való kijuttatása is nagy jelentőséggel bír. Ezt elsősorban a várható időjárás és a fertőzések alakulása határozza meg. A kórokozók elleni védekezést évjárattól függően 1-2 fungicides kezeléssel megoldhatjuk, melyekhez több hatóanyag áll rendelkezésünkre, rajtunk múlik, melyiket választjuk.
Csenky Éva mikológus,
Békés Megyei Kormányhivatal Élelmiszerlánc-biztonsági és Földművelésügyi Főosztály,
Növény- és Talajvédelmi Osztály
A cikk szerzője: Csenky Éva
