Napjaink gyomkérdései és a herbicidhasználat - V. rész

Támogatók:

A gyomnövények szerepe az idővonalon (múlt és jelen)

A régmúlt gyomnövényei

A Kárpát-medence területét az újkőkorban, hozzávetőlegesen 8 ezer évvel ezelőtt érték el a délkelet felől terjeszkedő, első földművelő embercsoportok hullámai. Archeológiai leletek tanúsága szerint a legkorábbi szántóföldeken többek között már virított a konkoly (Agrostemma githago) és a tarlóvirág (Stachys annua) is, melyeket minden bizonnyal a vándorló népek hurcoltak magukkal. A prehisztorikus gazdálkodók a lazább lösztalajokon kisebb foltokat irtottak az erdőségekben, ahol kezdetleges faszerszámaikkal néhány évig szántókat műveltek. Ezeken a termőhelyeken nemcsak jövevény gyomok tenyésztek, de a honos flóra olyan tagjai is megtelepedtek, mint az erdőszélekről benyomuló ragadós galaj (Galium aparine).

A római kori kereskedelemnek köszönhetően újabb mediterrán eredetű gyomnövények érkeztek, mint például a kereklevelű buvákfű (Bupleurum rotundifolium). A meghódított területeken letelepedő gazdálkodók küzdelméről tanúskodnak a Pannoniával szomszédos Noricumban kiásott fogas borona leletek, melyeket gyomfésű gyanánt a szulákpohánka (Fallopia convolvulus) gyérítésére használhattak. A Kenéz Árpád által nemrégiben feltárt egyik dél-magyarországi római villagazdaság talajmintavételezési eredményei azt sugallják, hogy akkoriban a konkoly lehetett az egyik legtömegesebb gyomnövény. A népvándorlások kora újabb lendületet adott a gyomok behurcolásának, valószínűleg ekkor érkezett térségünkbe a pipacs (Papaver rhoeas).

A középkori nyomásos gazdálkodás idején már vasból készült ekéket használtak, mégis nagyon sok gyomnövény elszaporodott. Ugyan a szántás a „gyomnövények gyökereit széttépte, és az esetleg még ki nem kelt gyommagvak kisarjadását még a bevetés előtt elősegítette”, emellett a legfontosabb gyomirtási stratégia csupán a tarló, valamint az ősszel felszántott és tavaszra kizöldellő ugar legeltetésében merült ki. A földek pihentetése és a sekélyszántás kedvezett az olyan évelők regenerálódásának, mint a tövises iglice (Ononis spinosa); de némely egyévesek, mint a kék búzavirág (Centaurea cyanus) is ekkor válhattak tömegessé, a hanyag vetőmagtisztítás és az élénkülő gabonakereskedelem következményeként. Szántóvetőink életét még a későbbi évszázadokban is megkeserítette a sok gyomnövény.

Ahol a gaz az úr

A 17. sz. végén, a török kiűzése után az ország nagy részén elvadult, elparlagosodott vidék látványa fogadta az utazókat; íme egy kis ízelítő Zsilinszky Mihály írásából: „a földeket, hol azelőtt barázdát szántott az eke, most szintén fölverte a gyom és a bozót. Mértföldeken át embert alig lehetett látni az úttalan pusztaságon, melyen a többnyire romokban fekvő falvak tető nélküli tornyai meredeztek az égnek.” Wellmann Imre ekképp szemlélteti a soron következő, 18. századi állapotokat: „A zsellérek s a jobbágyasszonyok dolga volt a földesúr vetésre szánt gabonáját konkolyozni, megtisztítani – a gabonaföldeken mégis, úrén, parasztén egyaránt, konkoly s mindenféle más gyom vígan tenyészett… Némelyik földesúr előírta ugyan, hogy a vetést nemcsak attól kell megóvni, hogy új ösvényt vágjanak rajta keresztül, s baromjárásnak legyen kitéve, hanem gyomlálni is kell, füvében tisztítani, a bozótot kiirtani. Ám a sűrűn burjánzó gaztenger, melytől sokszor nehéz volt megállapítani: mit is vetettek tulajdonképpen, meg a kicsépelt termésben található nagy mennyiségű gyommag, rostaalj világosan mutatta, hogy ezen a téren úgyszólván semmi sem történt.”

Mit rejtenek a vályogtéglák?

Az archeobotanika tudománya a régészeti növénytani maradványok azonosítása révén tesz kísérletet a korábbi korok flórájának rekonstruálására. Legfontosabb forrásai évszázados vagy akár évezredes növényi részekkel kevert kiszáradt agyag, többnyire házak falából és tűzhelyekből; eltemetett tárólóedények; feltöltött várárkok és latrinák. Ide kapcsolódik Henn Tamás közelmúltban megvédett doktori disszertációja, melyben a vályogtéglákban megőrződött gyommagok alapján követi nyomon a gyomflóra másfél évszázados dél-dunántúli változását. Leleteiben a fehér libatop (Chenopodium album) maradványai bizonyultak a leggyakoribbnak.

Fontos fogalmak

A honos (apofiton) gyomfajok már az eredeti flórában is előfordultak, de nagyobb mértékű elterjedésüket az emberi tevékenységnek köszönhetik. A jövevények (adventívek) behurcolásuk időpontja szerint tovább csoportosíthatók: az ójövevények (archeofitonok) a 15. század végéig kerültek be a flórába, az újjövevények (neofitonok) ezt követően érkeztek.

Újkori bevándorlók

Amerika felfedezése után hamarosan újvilági fajok áradata érte el a Kárpát-medencét. Ilyenek például a korábban ázsiai eredetűnek vélt, és a cigányság vándorlásával kapcsolatba hozott csattanó maszlag (Datura stramonium), vagy a mezőgazdasági területeinket tömegesen meghódító kanadai betyárkóró (Conyza canadensis) és disznóparéj (Amaranthus) fajok. Az újonnan érkezők terjeszkedését az öreg kontinensen gyakran háborús hadseregmozgások is segítették. Így járultak hozzá az 1848–49-es szabadságharc lovasmozgalmai a szúrós szerbtövis (Xanthium spinosum) hazai szétterjedéséhez. A kicsiny gombvirág (Galinsoga parviflora) Európa egyes területein a napóleoni háborúk során vált gyakorivá, ami Erdélyben a 2. világháborús szovjet katonai invázió révén következett be.

A parlagfű rövid története

Az újabb és újabb növények behurcolása a világ bármely szegletéből napjainkban is zajló folyamat. Amennyiben ezek gyorsan elözönlik az élőhelyeket, gazdasági, természetvédelmi vagy ember-egészségügyi károkat is okoznak, inváziós vagy özönnövényeknek is hívhatjuk őket. Ezek egyik képviselője az ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia), melynek térnyerése az 1. világháború környékén indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia kikötői felől, fertőzött amerikai gabonaszállítmányokkal. Hazánkba az 1920-as évek elején dél felől érkezett, és nem tartott egy évszázadig sem, hogy a legterhesebb gyomnövényünkké váljon. Előretörését nagyban segítette a szocialista típusú nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés, mert terméseit mezőgazdasági szállítmányokkal és tisztítatlan kombájnokkal a nagy termelőszövetkezetek nemcsak saját földjeiken, de egymás között is terjesztették. Ez a folyamat a faj népi elnevezésében is visszatükröződik: ez idő tájt egyes hazai régiókban „sztálingyomnak” is hívták. A 90-es években bekövetkező rendszerváltás éppúgy kedvezett a további megsokasodásának, amikor is a privatizált földeket sokan éveken át megfelelő szakértelem hiányában művelték.

Hasznos praktikák

Wallner Gyula 1905-ben írt írásából némi betekintést kaphatunk, hogy akkortájt a gazdák miként védekeztek a legkártékonyabb gazok ellen. A szakállas csormolya (Melampyrum barbatum) „a búza egyik veszedelmes gyomja… Az e gyommaggal kevert buza undorító lisztet ad. Lehet védekezni ellene vetőmag-változtatással, vagy pedig a csormolyának gondos kigyomlálásával”. A vadrepce (Sinapis arvensis) „ellen némely vidéken úgy védekeznek a kisgazdák, hogy megvárják annak virágzását, s mert akkor kiemelkedik a gabona közül, kaszával lefejezik”. A héla zabbal (Avena fatua) kapcsolatban a következőket ajánlja: „ahol ez a gyom befészkelte magát, csak kapásnövényeket termelünk mindaddig, míg teljesen ki nem pusztul.” Az apró szuláktól (Convolvulus arvensis) „könnyen meg lehet tisztítani a szántóföldet, ha zabosbükkönyt vetünk, amelynek árnyékában nem igen képes erőre vergődni. A zabosbükköny learatása után a tarlót pedig fölszántjuk, s amint a szulák mutatkozik, boronálunk.” A mezei aszattal (Cirsium arvense) szemben a „kisgazdáknál leginkább alkalmazásban van az ún. acatolás, vagyis azon eljárás, midőn acatoló bottal kiböködik az acatot… Az acatolásnak legbiztosabb módja a mély mívelés, különösen a gőzeke-mívelés, de költséges voltuk miatt ez is inkább csak a nagyobb gazdaságokban bír fontossággal”. A tarackbúza (Elymus repens) „legbiztosabb irtási módja: belefojtani a talajba, mit elérhetünk a sekély szántás által… Így is több-kevesebb tarack újból fog kihajtani, s mihelyest ez megtörténik, hajtsunk a tarlóra juhokat, melyek a hajtásokat tőből lecsípik.

Vesztesek és győztesek

Az eddigi legszembetűnőbb és leggyorsabb változások a gyomflóra összetételében a 2. világháborút követő évtizedekben zajlottak le. A modern vetőmagtisztítás indította el a nagyobb magvú fajok, mint pl. a konkoly megfogyatkozását. A hagyományos lentermesztés megszűnésével gyakorlatilag kihaltak az erre a kultúrára specializálódott növények, a lenfojtó aranka (Cuscuta epilinum) és kísérői. A cséplési és aratási módszerek fejlődése ugyancsak megnehezítette, hogy a konkoly magjai visszakerüljenek a szántókra, mindazonáltal a mezei aszat repítőszőrös kaszatjait a kombájnok szerteszét fújják a földeken. Az intenzív talajművelés következtében kiszorultak a hagymás és gumós fajok; ezért nincsenek már tyúktaréjok (Gagea sp.) a vetésekben, és az egykor édesség gyanánt gyűjtött mogyorós lednekkel (Lathyrus tuberosus) is jobbára csak a szegélyekben találkozhatunk. A korai tarlóhántás megszakítja a tipikus tarlónövények virágzási és magérlelési ciklusát; ezért fogyatkoztak meg a Kárpát-medencére unikális, a hajdani tarlóméz alapanyagát szolgáló tarlóvirágos méhlegelőink. A műtrágyákkal bevitt tápanyagtöbblet fokozza a fényért való versengést, melynek során a gyenge kompetitorok, mint pl. az ördögmák (Papaver argemone) alulmaradnak. Ugyanakkor a nitrogénkedvelő gyomok úgy megerősödhetnek, hogy még a kultúrnövényt is képesek túlnőni, ahogyan ezt gyakran tapasztalhatjuk a fehér libatop esetében. Kétszikűirtó herbicidek vezettek a nyári hérics (Adonis aestivalis) és a kék búzavirág megritkulásához, ugyanakkor hozzájárultak az egyszikű gyomfajok, mint pl. a parlagi ecsetpázsit (Alopecurus myosuroides), vagy a nagy széltippan (Apera spica-venti) térhódításához. Többek között ezek a folyamatok tükröződnek vissza az országos szántóföldi gyomfelvételezések dominancia-rangsorainak évtizedes változásaiban. Arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy fajokban szegényebb, de egyedekben megsokasodott gyomközösségek keletkeztek. Részben a fentebb leírt folyamatok következményeként 149 veszélyeztetett gyomfaj került fel a hazai vörös listára.

Jelenkori kihívások

Napjainkban a gyorsan változó ökológiai tényezők és a kevésbé átgondolt gazdálkodási módszerek következményei eddig talán soha nem látott mértékékű összefonódásban fejtik ki hatásukat a gyomnövényzetre. Ezt a folyamatot kiválóan fémjelzi az ország nagy területén fellépő fenyércirok (Sorghum halepense) probléma, melyet a forgatás nélküli talajművelés népszerűségi trendje, a herbicidrezisztencia kialakulásához vezető helytelen technológia, valamint a globális felmelegedés egymást felerősítő hatásai váltottak ki. A további növényvédő szer hatóanyagok visszavonása várhatóan még inkább nehezíti majd a gyomnövények elleni küzdelmet és egyúttal tovább mélyíti a konvencionális gazdálkodók és a „zöldek” szemlélete közötti szakadékot.

Bár mindig is lesznek újabb jövevények, és olyan problémagyomok, melyek alapvetően meghatározzák a gazdák küzdelmének viszontagságait; semmiképpen sem szabadna figyelmen kívül hagynunk a rohamosan eltűnő sokféleség tendenciáját, amely az agrárterületeket is nagyban érinti. Már 20 évvel ezelőtt is sok időbe telt a még meglévő, extenzíven művelt, fajokban gazdag szántók feltérképezése, de napjainkra az Északnyugat-Magyarországon akkor felfedezett „természetközelibb” szántók több mint 90%-át beépítették, felhagyták vagy az intenzív művelésükre tértek át. A „Dr. Ujvárosi Miklós Gyomismereti tanfolyam” terepi oktatásába én is bekapcsolódtam a 2016–2018-as években. Tíz évvel korábban még könnyű lett volna a Mosoni-sík és környékére jellemző fajok szemléltetése; de most napokig kellett keresgélnem, hogy legalább építkezések által megbolygatott területeken be tudjak mutatni valamit a korábbi sokféleségből. Félő, hogy a jövő nemzedékei az Ujvárosi Miklós „Gyomnövények” c. könyvébe foglalt 805 faj jelentős részét már csak elsárgult herbáriumi lapokon fogják megismerni.

A sorozat korábbi cikkei:

• I. rész: Fogalmi tisztánlátások, egynyelvűség
• II. rész: Az identifikáció szerepe a gyomirtásban
• III. rész: Gyomirtószer-rezisztencia – Versenyfutás az idővel
• IV. rész: Gyomnövények az élettereinkben

A cikk szerzője: Dr. Pinke Gyula