Élelmiszergazdasági külkereskedelem: digitális lábnyomon-követhetőség

Magyarország mezőgazdasági és élelmiszeripari termékeinek külkereskedelmi egyenlege éves átlagban 3 milliárd euró körüli pozitívumot mutat (ábra). Az élelmiszergazdasági kivitel 85 százaléka az Európai Unió más tagországaiba irányul. Az Európai Unión kívüli, ún. harmadik országokba exportált termékek 50–60 százalékát a szovjet utódállamok és más európai országok, 35–40 százalékát pedig a távol-keleti és a közel-keleti térség veszik fel. A legfontosabb exporttermékek a gabonafélék, a húsfélék és a takarmányok (haszon- és hobbiállatok számára egyaránt), együttesen 35–40 százalék közötti részesedéssel. Az élelmiszergazdasági import döntő hányada feldolgozott termék.

Az élelmiszergazdasági exporton belül a legnagyobb értéket az éves átlagban mintegy 3 millió tonna kukorica képviseli. Emellett a hazai búzatermés nagyjából fele, évi 2,6 millió tonna szintén szabad exportárualap, amelynek az értékesítése egyre inkább kihívás elé állítja a kereskedőket. Nem ritka, hogy az itthon kiemelkedő minőségű, malomipari feldolgozásra értékesített termény a nemzetközi kereskedelemben jóval olcsóbb árkategóriába kerül besorolásra, mert még egy dunai uszály vagy egy irányvonat megtöltésére sincs belőle elegendő mennyiségű homogén árualap. A mezőgazdasági nyersanyagok kivitele kapcsán külön említést érdemel a repcemag: a terményből Magyarország az EU öt legnagyobb exportőre közé tartozik. A saját termelésű napraforgómagból kinyert olaj külpiaci értékesítésében pedig az élen áll. Az izoglükóz kivitelében szintén vezet, míg az etanolexportban Franciaországgal versenyez az elsőségért.

Az élelmiszergazdasági export értékéből a feldolgozott termékek közül az állatok etetésére szolgáló készítmények és takarmányok árucsoport részesedése a legnagyobb. Az éves átlagban 600 millió eurót meghaladó exportárbevétel bő 70 százaléka a hobbiállat-eledelek értékesítéséből származik.

A hazai állatállomány fehérjeigényének fedezése évente 20–80 ezer tonna import szójabab, valamint 300–400 ezer tonna import szójadara felhasználásával lehetséges (exporttal korrigált, nettó értékek). A fehérjeimport a hazai előállítású szójadara, az etanolgyártás során keletkező melléktermékek, a magas fehérjetartalmú (prémium minőségű) kalászos gabonák, valamint a szintén magas fehérjetartalmú napraforgódara növekvő felhasználásának, továbbá a takarmányhasznosulás javulásának köszönhetően évek óta csökken. A takarmány-alapanyagok felhasználásának volumenében, illetve szerkezetében megfigyelhető változások részben a légköri szennyezők kibocsátásának visszafogására irányuló, valamint a GMO-mentes takarmányozást előnyben részesítő törekvésekkel is magyarázhatók.

A baromfihús és baromfitermékek kivitele növekvő tendenciát mutat, azonban időszakosan töréseket okoz a madárinfluenza. Mára a baromfihús az élelmiszergazdasági export értékben harmadik legnagyobb árucsoportja a kukorica és a takarmányok mögött. Magyarország több mint hetven országba exportál baromfihúst, legfontosabb célpiacai azonban EU-tagországok, nevezetesen Németország, Ausztria, Franciaország, Románia és Szlovákia. A baromfihús exportértékének közel harmadát a csirkehús, negyedét a kacsahús, ötödét a pulyka- és libahús teszi ki. A baromfitermékek összes kivitelében a készítmények aránya lassan nő, közelíti a 20 százalékot.

A sertéshús világpiacán a magyarországi gyártóknak – méretbeli adottságaikból kifolyólag – az árversenyben nincs esélyük, de a speciális minőséget képviselő darabolt húsáru külpiaci értékesítése továbbra is ígéretes lehetőség a számunkra. Nem véletlen, hogy a legjelentősebb vágókapacitással rendelkező feldolgozók korábban a magasabb árfekvésű termékekre igényt tartó Japánt és Dél-Koreát célozták meg. Ezek a piacok azonban az afrikai sertéspestis (ASP) magyarországi megjelenésétől bezárultak: 2018 áprilisától a harmadik országok közül mintegy harminc korlátozza a Magyarországról származó sertéshús és húskészítmények importját, többségük (így például Kína és Tajvan is) az ország egész területéről. A Távol-Kelet a 2000-es évek közepétől fontos piaca volt a magyar sertéshúsnak, az export 30–40 százaléka a már említett négy országába irányult. Azóta leszűkült a fagyasztott sertéshús vevői köre, a fő célpiacok ma Románia, Bulgária és Horvátország.
A friss és hűtött termékeket szintén főként európai országok, kiemelten Románia, továbbá Olaszország és Horvátország veszik fel, míg a készítményeket (kolbász és szalámi stb.) elsősorban Németországba értékesítik a magyarországi gyártók.

Amíg a sertéshús az élelmiszergazdasági exportban a hatodik legnagyobb értéket képviselő árucsoport, addig az import oldalán az első helyen áll. Az import sertéshús fő forrásai Németország, Spanyolország és Lengyelország. Az élő sertések az élelmiszergazdasági behozatalban a kilencedik helyen állnak. A legfontosabb szállítók Szlovákia, Németország és Hollandia –  ezekből az országokból nagy számban érkezik hízóalapanyag. Az élősertések kivitele zömmel az ASP által sújtott Romániába irányul.

Magyarország önellátottsága tejből és tejtermékekből 100 százalék körüli. A vertikum külkereskedelmi egyenlege ennek ellenére passzívumot mutat, ugyanis a feldolgozóipar nem tudja a nagyobb hozzáadott értékű termékek iránti belpiaci igényt maradéktalanul kielégíteni. Az importált tejtermékek közül 50 százalékot meghaladó részaránnyal kiemelkedik a sajt és túró árucsoport, amely az élelmiszergazdasági behozatalban a hatodik helyen áll, és amelynek fő származási országai Németország, Lengyelország, Hollandia, Ausztria és Szlovákia. Bár csökkenő mértékben, de még mindig jelentős mennyiségben hagyja el nyerstej alapanyagként az országot, elsősorban Románia, Olaszország, Horvátország és Szlovákia felé. A korábban meghatározó olaszországi piac a magyar nyerstej értékesítésére egyre kevésbé kínál lehetőséget a németországi, franciaországi, szlovéniai és ausztriai beszerzések növekedése miatt. Az exportstruktúrát tekintve pozitív változás, hogy a fogyasztói folyadéktej kivitele mind inkább visszaszorul, a magasabb feldolgozottságú termékeké, mint például a sajtoké és savanyított tejtermékeké pedig nő. A sajtexport fő célpiacai Olaszország, Libanon, Románia, Irak, Jordánia, Szlovákia és Szaúd-Arábia.

A zöldségkonzervek az élelmiszergazdasági exportban a nyolcadik legnagyobb értéket képviselő árucsoport. A magyar zöldségkonzervek legfontosabb importőrei Németország, Franciaország, Olaszország, Lengyelország és Oroszország. Kiemelt jelentőséggel bír a csemegekukorica kivitele, nemcsak konzerv, hanem fagyasztott formában is. Magyarország a világ második legnagyobb exportőre konzervkukoricából Thaiföld mögött, és ugyancsak a világ második legnagyobb exportőre fagyasztott csemegekukoricából az Amerikai Egyesült Államok után. A kivitel értékét tekintve ugyan a borsókonzerv kisebb súlyt képvisel, e termékből azonban Magyarország a világ vezető exportőre Hollandia, Franciaország és Olaszország előtt.

Kevesebbel is beérik

A magyar mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek szállítási költségek által erősen behatárolt rádiuszon belül elérhető (európai) exportpiacainak többsége jellemzően ún. érett, telített piac, ahol – noha az importőrök fizetőképessége többnyire kiemelkedő – a kereslet korlátozott. A fogyasztók átlagéletkorának növekedésével és számának csökkenésével párhuzamosan, valamint a társadalmi mozgalmak hatására e piacok mennyiségi igénye folyamatosan csökken, szerkezete átalakul.

A mennyiségi igények változására példa, hogy az Európai Bizottság várakozása szerint az Európai Unióban az egy főre vetített éves húsfogyasztás többek között etikai, egészségügyi és környezetvédelmi aggályok miatt összességében 1,1 kilogrammal csökken 2030-ig. Kifejezetten a marha- és sertéshús fogyasztását (és egyes tejtermékekét is) lassan, de fokozatosan visszaszorítják az innovatív alternatívák, például a növényi eredetű fehérjékből készült termékek1. Ráadásul a belpiaci versenyt tovább élezi az újabb szabadkereskedelmi megállapodások nyomán növekvő volumenű húsimport. (Azt azonban fontos tudni, hogy e megállapodások keretében csak olyan áru hozható be, amely maradéktalanul teljesíti az európai unió termelőivel szemben támasztott környezeti fenntarthatósági, állategészségügyi, állatjólléti stb. követelményeket.)

Másik példa Európa zöldség- és gyümölcspiaca: a hosszú idősoros fogyasztási statisztikákból leszűrhető, hogy a zöldség- és gyümölcsfélék kereslete minden egyes generációváltással csökken, ráadásul a fogyasztók a kor előrehaladtával szintén egyre kevesebbet vásárolnak e termékekből. (Kivétel a gyümölcslevek fogyasztása, amelyeknél éppen ellenkező tendencia érvényesül.) A fogyasztók a zöldségeket és gyümölcsöket egyre kevésbé kötik össze az egészséges életmóddal: mind többen aggódnak a táplálóanyag-tartalom csökkenése és a növényvédőszer-maradványok miatt. Nemzetközi szakmai vélemények szerint a jövőben éppen ezért kiemelten fontos a fogyasztók hiteles  tájékoztatása a táplálóanyag-tartalomról csakúgy, mint az alkalmazott növényvédelmi technológiáról.

Az élelmiszergazdasági termékek fontosabb exportpiacain a keresletet fékezi többek között a háztartások élelmiszerpazarlásának visszafogása is, továbbá a mezőgazdasági és feldolgozóipari technológiák fejlődése, valamint a törekvés a melléktermékek hasznosítására, aminek köszönhetően kevesebb hulladék, veszteség keletkezik a termelési láncban.

Ha az Európán kívüli potenciális importőrökre tekintünk, a tömegáruk piacain a Magyarországon előállított mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek viszonylag kis volumenével a versenytárs óriások mellett egyre nehezebb érvényesülni. A nagyobb hozzáadott értékű termékek márkáit és piacait azonban többnyire még fel kell építeni. Ez lehet stratégiai cél, a megvalósításhoz viszont évek céltudatos és hatékony szervező munkájára van szükség olyan nemzetközi versenykörnyezetben, ahol a koncentráció és a technológiai fejlődés a mezőgazdasági és élelmiszeripari termelésben, valamint a kereskedelemben tovább gyorsul.

Szervezetten és átláthatóan különbözni

Az érett piacokon a fogyasztó és a feltörekvő országokban a növekvő részarányt képviselő, a nyugati fogyasztói attitűdöt mintának tekintő középosztály az (alapvető) élelmiszerekre (is) egyre inkább (multi)funkcionális fogyasztási termékként tekint, így ezek bizonyos élettani, fenntarthatósági (környezet és társadalom) és egyéb attribútumait (például állategészségügy, állatjóllét) növekvő érdeklődés övezi. Egy-egy élelmiszertermék kosárba helyezése egyben egy életstílus melletti állásfoglalás, ami a fogyasztók növekvő halmaza részéről tudatos elköteleződést, felelősségvállalást jelent. A fogyasztói döntéshozatalnak ezért mind inkább előfeltétele a termékek nyomonkövethetősége, a termékeket előállító és beszállító értékláncok transzparens működése – nem csupán vagy elsődlegesen a hatóságok, hanem a fogyasztók saját, „jogom van tudni” szempontrendszere szerint.

A fogyasztók körében újabb és újabb irányzatok törnek felszínre és idéznek elő robbanásszerű kulturális változásokat. A különleges (multi)funkcionális igények, illetve közös értékrendek mentén szerveződő csoportok, kritikus tömeget formáló virtuális hálózatok egyre több új piaci szegmenst, illetve réspiacot alakítanak ki, hoznak létre. Ezek átmenetileg, hosszabb vagy rövidebb időre, lehetőséget kínálnak a megfelelő üzleti stratégiával felkészült, a szükséges osztályozási, minőségbiztosítási és tanúsítási rendszereket alkalmazó, így gyors reagálásra képes beszállítóknak nagyobb hozzáadott érték realizálására. Egy-egy ilyen új piaci szegmensbe kizárólag nemzetközileg elismert tanúsítványokkal, védjegyekkel megkülönböztetett termékekkel lehet belépni, a pozíció megtartása, illetve erősítése pedig folyamatos piacfejlesztést és innovációt követel meg.

A tanúsítványokra és védjegyekre úgy tekinthetünk, mint beszállítói jogosítványokra vagy termelési licenszekre. Az átmeneti idő rendszerint addig tart, amíg a különleges igény nem válik szélesebb fogyasztói tömegek alapigényévé, akár a kiskereskedelem, akár jogszabályalkotók követelményrendszerének kiigazítása nyomán (például antibiotikumok csökkentett felhasználása, férőhelyek növelése, egyes növényvédőszer-hatóanyagok mellőzése stb.).

Könnyen belátható, hogy a szervezett együttműködésre nem képes feldolgozóipar és nyersanyagtermelés jobbára e tömegigények kiszolgálója, a saját márkás diszkont termékek, illetve a márkátlan ömlesztett áruk előállítója lesz, ami azonban – a magyarországi üzemméretekből kiindulva – hosszabb távon nem fenntartható, versenyképtelen üzleti modell. Egyetlen út marad: a termékpályák szervezettségének, a termékpályák szereplői közötti együttműködések, kölcsönös elköteleződések erősítése, mind vertikálisan (termelőtől a kiskereskedelemig), mind horizontálisan (nagyobb árualap felett rendelkező termelői szerveződések).

Áru- és információcsere

A piacok szegmentálódásának mozgatórugói közül emeljük ki most csak a jogalkotás és vállalati társadalmi felelősségvállalás által – a társadalmi mozgalmak nyomására – egyaránt előtérbe helyezett környezeti fenntarthatóságot. Az Európai Unió különböző szakpolitikai vállalásaival és célkitűzéseivel összhangban az élelmiszer-értékláncoknak demonstrálniuk kell például a légköri szennyezők kibocsátásának csökkentését, amit részben az inputok visszafogása, illetve a fajlagos felhasználási mutatók javítása, részben a veszteségek visszaszorítása révén érhetnek el. Ez teljes technológiai rendszerek újragondolását, átalakítását követeli meg, aminek kivitelezése a szaktudás és tőke bevonásán túl megint csak magas fokú szervezettség mellett lehet hatékony.

A vázolt piaci folyamatok nem csupán az Európai Unióban, hanem a világ minden fejlődő és feltörekvő gazdaságában megfigyelhetők. Így a mezőgazdasági és élelmiszertermékek külkereskedelmének vonatkozásában – a környezeti fenntarthatóság példájánál maradva – elmondható, hogy a kereskedelmi partnerek között a fizikai áru mellett többek között a vízlábnyom, a karbonlábnyom és az ökológiai lábnyom is csere „tárgya”. Az összetett komparatív versenyelőnyt élvező exportőr ország víz-, karbon- és ökológiai lábnyomot importál (globális értelmezésben a kritikus természeti erőforrásokból kevesebbet használ fel, mintha a terméket az importőr ország állítaná elő). E piaci keretek között az élelmiszergazdaság versenyképessége és az erőforrások kímélő felhasználása egy-egy nemzetgazdaság új termelési rendszerekkel összefüggő innovációs képességeinek függvénye. A versenyelőny érvényre juttatásához pedig egyre több, hiteles adaton alapuló információ átadására van szükség a kereskedelmi partnerek között, amihez a megfelelő infrastruktúra kiépítése alapvető szükséglet. (Példálózhatnánk akár állatjólléti vagy antimikrobális rezisztencia stb. „lábnyomokkal” is, a fentiek ezekre ugyanúgy helytállóak.)

A fogyasztók oldaláról az információ és az információ áramlásának felgyorsítása iránti igény már világszerte megjelent, nemcsak a környezeti fenntarthatósággal és a haszonállatok fizikai jóllétével kapcsolatos aggályok, hanem többek között az egészségtudatosság erősödése miatt, aminek nyomán a növény-, állat- és humánegészségügyi összefüggések – különösen élelmiszerbiztonsági és járványügyi helyzetekben, legyen szó az ASP-ről vagy éppen a koronavírusról – mind inkább előtérbe kerülnek. A koronavírus-járvány legfontosabb következménye is éppen ez lehet: gyakorlatilag globális szinten kikényszeríti a transzparenciát az élelmiszertermelésben és -kereskedelemben.
A fejlettebb országokban ez gyorsabban végbe megy, és a magyarországi élelmiszergazdaság legfontosabb (akár potenciális) exportpiacain minden bizonnyal hamarosan alapkövetelmény lesz. Ami komoly kihívás elé állítja a hazai termékpályákat, ugyanis alapvető, régóta halogatott változtatásokat tesz szükségessé, belátható időn belül. Különösen, ha az árban versenyképes import élelmiszerek közül is egyre több és több hordozni fogja a transzparencia attribútumát, és ezáltal vonzó alternatívaként kínálkozik majd a hazai fogyasztóknak.

A folyamatos adatáramlás már a nagyon közeli jövőben elengedhetetlen lesz a gazdálkodók és a kiskereskedelem, illetve a fogyasztók között, ami értelemszerűen csak az értéklánc többi szereplőjének közreműködésével valósulhat meg. A csomagolásokon elhelyezett, kevés és többnyire alig olvasható információ a jövőben nem lesz elégséges, a fogyasztók megnyerése a digitális transzparencián keresztül lehetséges. A modern technológia és annak a termékpályák egészén átívelő alkalmazása tehát a termelési licenszek alapkövetelménye. A mezőgazdasági termelés és az élelmiszeripar digitalizációja itt nyer valódi értelmet: nem az eszközök egyre szélesebb kínálata, hanem a fogyasztói kereslet kényszeríti ki a célszerű változást. Most adott a lehetőség új élelmiszergazdasági üzleti modellek felépítésére, annak tudatában, hogy a mezőgazdasági vagy élelmiszeripari vállalkozás, amelyhez nem ér el a legfejlettebb és hibátlanul működő digitális infrastruktúra, annak aligha lesz esélye a túlélésre.

Arra voltunk kíváncsiak, hogy az egyes agrárágazatok fejlődése, növekedése mennyiben függ az exportpiaci lehetőségektől, mely országok vannak a termékek fókuszában, mennyiben eltérő a fogyasztói igény az érett és a fejlődő piacokon, továbbá hol van lehetőség tömegtermékek, hol pedig hozzáadott értékkel bíró termékek exportjára. Rákérdeztünk, hogy mely termékek esetében látnak az egyes ágazatok szakemberei könnyebb, vagy nehezebb piaci jelenléti lehetőséget, hol jelentkezik beruházási igény, ehhez milyen logisztikai kihívásoknak kell megfelelni, kik a versenytársaink és az eredményesség érdekében milyen fejlesztések szükségesek belpiaci tekintetben.

Vetőmag- és szaporítóanyag-ágazat

A magyar szaporítóanyag-exporttermékek fókuszában az EU tagországai állnak, jelentős a kivitel a FÁK országaiba is. Új célpontok lehetnek Észak-Afrika és Közel-Kelet egyes országai, valamint Kína is.

Mivel a termelés alapja és kiindulópontja a vetőmag, ezért az igény mindenütt a kiváló minőségű vetőmag iránt van.  Természetesen az ár alapvetően meghatározza az adott piacon eladható vetőmagot. A vetőmag minőségi paramétereit alapvetően nemzetközi normák határozzák meg, az importőrök megrendeléseiben ezeket minimum követelményként fogalmazzák meg. A verseny mindenütt komoly szerepet játszik a kereskedelemben, így az ár mellett a minőségnek meghatározó szerepe van. Bármely növény esetében a piaci igényt kell figyelni és arra felkészülni, amely azért nem kis feladat, az ajánlathoz komoly előkészítő, főleg kísérleti munka szükséges, amellyel igazolható a termék várható teljesítménye az adott piacon.

Hazánkon belül és kívül más-más nehézségekkel küzd az ágazat. Itthon a drasztikusan átalakított vetőmag-felügyeleti rendszer okoz gondot, amely a jövőre nézve még problémásabb lehet. Magyarország élen járt a vetőmag-minősítés teljes területén, komoly rendszert alakított ki, amely példaként szolgált nem egy ország számára. A vetőmag-szaporítások komoly kézi és szakmai munkaerőt igényelnek, ennek biztonságos működtetése egyre nagyobb feladat elé állítja a vetőmagtermelőket. Az ágazat igazán semmilyen komolyabb támogatásban nem részesült a rendszerváltás óta. Sok üzem tönkrement, nem egy került teljes bezárásra. Ennek okait sokáig lehetne részletezni, elemezni. Az export tekintetében az EU-n belül viszonylag jól ismert és begyakorolt piacokon dolgozunk. Nagyon kedvező az előírások azonossága, a vetőmagszállítások szabad áramlása. Az EU-n kívüli piac rendkívül heterogén képet mutat. Nagyon alaposan kell tanulmányozni a helyi előírásokat, szabályokat, amelyek importáló országonként jelentősen eltérhetnek. Ezek elsősorban adminisztratív akadályok, amelyek leküzdése nem kis feladat. Egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni a fogadó ország növényegészségügyi követelményeinek betartására. Az EU számos belpiaci rendelkezése is erősen kihathat az export­igények teljesítésére. Ilyen kritikus pont a vetőmagok csávázása, ahol jelenleg is nehéz megtalálni a középutat az EU-n belüli szigorú követelmények és az importáló ország elvárásai között.

A rendszerváltás óta a vetőmagszektor szinte semmilyen beruházási pályázatban nem tudott indulni. Ennek okát főleg abban látjuk, hogy ezt az ágazatot egy nagyon nyereséges vállalkozásnak tartják, amelyet nem kell segíteni. A beruházásokat a tőkeerős cégek azonban minden különösebb nehézség nélkül végrehajtották. Sajnos ez a magyar nemesítés eredményeinek realizálását jelentősen akadályozta és akadályozza. Ez a kimondottan magyar nemesítők és vetőmag-előállítók kiszorulásához vezet.

A legnagyobb logisztikai kihívás a szállítás ára. Az elmúlt években a fuvarozás feltételeinek szigorítása rendkívüli módon megdrágította a szállítást. Ez azonban nemcsak árban, hanem a szállítási időben is jelentős növekedést eredményezett. Mindezek modellezése, szervezése szinte külön feladatot jelent, amelynek költségei sem elhanyagolhatók. Az EU-n kívüli szállítás esetében a határátlépőkön megnövekedett forgalom és adminisztráció szigorítása állítja nehéz feladat elé az exportcégeket.

Mindenkire versenytársként tekintünk, aki jó vetőmaggal tud megjelenni a piacon. Az elmúlt években a törökök invesztáltak óriási erőt a vetőmagiparba, kezdve a nemesítéstől egészen a modern vetőmagüzemi gépek gyártásáig. Ma a törökök a fajták mellett komplett vetőmagüzemeket tudnak gyártani és szállítani. Oroszországban is elindult egy hasonló folyamat. Ezek az országok a jövőben nagyon erős konkurenciát fognak jelenteni.

Fejlesztések tekintetében elmondható, hogy a vetőmagszaporításoknak fokozottabban kell alkalmaznia a precíziós gazdálkodásban rejlő lehetőségeket, előre kell lépni a digitalizációban. Számolni kell azzal, hogy kevesebb kézimunkaerő áll majd rendelkezésre a jövőben, így az automatizálási fejlesztéseknek különös jelentősége lesz. A vetőmagszaporítások eredményessége alap a termelési folyamat egészét nézve, ez viszont a hatékonyság növelése nélkül nem biztosítható. A vetőmag-feldolgozásban folyamatos új technológiai elemek jelennek meg, amelyek bevezetése és alkalmazása kulcs lesz a minőségi termék piacra helyezéséhez.

Zöldség-gyümölcs ágazat

A hazai zöldség-gyümölcs ágazat egy normális, átlagos évjáratban biztosítja a belpiac ellátását, és ezenfelül – szakágazattól függően – exportra is jut, jellemzően a megtermelt áru 10–20%-a. Vannak erősen exportorientált ágazataink (pl. meggy, torma, spárga), de vannak olyanok is, melyek gyakorlatilag képtelenek exportálni (pl. őszibarack, körte). A hazai zöldség-gyümölcs termés mintegy felét felvevő hazai feldolgozóipar (döntően a hűtő-, konzerv- és léipar) árbevételének 2/3-a azonban exportértékesítésből származik, vagyis erősen exportorientált. A zöldségek és gyümölcsök hazai fogyasztása relatíve erősen jövedelemrugalmas, ráadásul Magyarország egy relatíve kicsi, „10 milliós” piac, ennél fogva közép távon (5–8 év) a hazai fogyasztás folyamatos növekedésével számolhatunk, de drasztikus belpiaci bővüléssel nem. Ennél fogva a jelenlegi piacaink megtartása, illetve a piacaink bővítése vonatkozásában is erőteljesen a külpiacokra kell építenünk.

Mint a legtöbb mezőgazdasági és élelmiszeripari termék vonatkozásában a legfőbb exportpiacunk Németország. Ezen túlmenően azonban relatíve jelentős súlya van a szomszédos országoknak, különösen Romániának, Szlovákiának és Ausztriának. Kisebb mennyiségeket azonban szinte mindegyik EU-tagországba szállítunk.

Nyilvánvalóan vannak különbségek különböző országok vevőinek igényei között, de a piacaink döntő többsége ma már megköveteli a jó vagy egyenesen a kiváló minőséget, az élelmiszer-biztonsági előírások magas fokú betartását, és gyakran magas igényeket támaszt a csomagolással, kiszolgálással és logisztikával szemben is, így markáns különbségek az exportpiacaink meghatározó része esetében nincsenek. A nagy importőrök vagy áruházláncok mindezt megkövetelik, ráadásul igyekeznek a lehető legalacsonyabb árakon vásárolni, míg pl. a kisebb közvetítő kereskedők (nepperek) ennyire szigorú igényeket talán nem támasztanak.

Az európai piacon a zöldség-gyümölcs termékek 80–90%-a (függetlenül attól, hogy frisspiaci termék, feldolgozóipari alapanyag vagy feldolgozott késztermék) tömegtermékként viselkedik, ahol egy „alap”, de szigorú minőség megléte mellett az ár versenyez egymással, ráadásul általában igen erős árverseny közepette. A termékek maradék 10–20%-a az „egyedi termék” („réspiaci termék”), melyek esetében kevésbé az ár az érdekes, az egyedi minőség vonatkozásában kell versenyezni egymással az egyébként nagyobb fizetési hajlandósággal rendelkező fogyasztói szegmensért. Utóbbi csoportba tartoznak pl. a „bio” vagy a „kézműves” termékek, melyek piaca szűk, de egyre táguló szegmens. Fajonként és országonként nehéz különbséget tenni, mert mindegyik zöldég- és gyümölcsfaj, és mindegyik ország tekintetében létezik mindkét szegmens, bár eltérő arányban.

Nem hiszem, hogy azt lehetne mondani, hogy bármelyik termék esetében „könnyebb” lenne az exportpiacokra bejutni, vagy ott megmaradni. A versenytársak és/vagy a vevők mindenhol erős versenyre késztetnek bennünket. Egy szemléletes példa: van néhány olyan termékünk, amelyek esetében egész Európa szintjén meghatározó a piaci részesedésünk (40–70% közötti) a termelésben, mint pl. a konzerv és fagyasztott csemegekukorica és zöldborsó, a meggybefőtt, vagy a meggy, mint konzervipari alapanyag. E termékeknél, illetve szegmensekben relatíve kevés versenytársunk van, azonban a vevők (különösen a nagy európai importőr cégek vagy áruházláncok) hozzánk képest gigantikus méreteiknél fogva – a meghatározó termelői részesedésünk ellenére – általában jelentős erőfölényben vannak a piacon, szigorú versenyfeltételeket kényszerítve ránk.

Egy rendszer csak akkor működik, csak akkor versenyképes, ha minden elemét egyaránt fejlesztjük, ha minden eleme egyaránt „top”-on van. Versenyhátrányaink jelentős része pont abban rejlik, hogy egyes szegmensek, részterületek nagyon jól működnek (fejlettek, korszerűek, hatékonyak), mások viszont elmaradottak, így a rendszer versenyképessége erősen sérül. Ahhoz, hogy a versenytársakkal fel tudjuk venni a versenyt, egészen biztosan jelentősen lépnünk kell előre (magas beruházásigény mellett) a következő területeken:

• Termésbiztonság fokozása (hajtatott termesztés, öntözés, gyümölcsültetvények fagy, jégeső és eső elleni védelme), hiszen csak biztos termékkel lehet piacot építeni és megtartani.
• Hatékonyság növelése: professzionális, magas technológiai színvonal, amelyben kihozzuk a növényből a genetikai maximumához közelítő termést (magas fajlagos hozamok), melynek részei az automatizálás, a gépesítés és a precíziós technológiák.
• Szervezettség fokozása (a termelés szervezetlensége miatt e területen jelenleg nagyok a versenyhátrányaink, mert az elaprózott méretű árualapokat nem tudjuk piacra sem juttatni).

A meghatározó vevők (áruházláncok) ma már nagy és egységes árualapok meglétét, egész (vagy a leghosszabb) szezonon keresztüli kiszolgálást, gyors rendelésteljesítést és magas szintű kiszolgálást várnak el. Ennek teljesítéséhez a posztharveszt kapacitásaink (tárolás, válogatás, csomagolás, árumozgatás és szállítás) jelentős fejlesztésére van szükség.

Gyakorlatilag minden EU-tagországgal közvetlenül versenyeznünk kell a közös piacon. Áttételesen hat a piacainkra néhány nagy, EU-n kívüli termelő is (pl. Szerbia, Törökország, de talán egyre meghatározóbb lesz Ukrajna és Oroszország). A legnagyobb versenytársak nyilván a legnagyobb termelők, mint Olaszország, Spanyolország, Hollandia, de mindenek előtt a legtöbb zöldség- és gyümölcsfajnál Lengyelország. Utóbbi nagy mennyiségekkel és alacsony árakkal jelenik meg a piacon.

A versenyben maradáshoz magas termelési színvonal (hatékonyság), az élőmunka hatékony felhasználása, magas fokú termésbiztonság (kvázi időjárási hatások elleni védelem) és nagy fokú szervezettség szükséges, mely rendkívül tőkeigényes, intenzív művelési rendszereket, intenzív technológiát, korszerű posztharvesztet követel meg – a professzionális szaktudás egyidejű megléte mellett.

Takarmányágazat

Amint a magyar agrárium és ezen belül az állati termék előállítás területén is jól érzékelhető, Magyarország exportorientált, számtalan exportpiaci terméknek van magyar takarmány „tartalma”, túl a takarmányipar közvetlen exportpiaci érdekeltségén. A magyar mezőgazdasági és élelmiszeripari export (9,397 millió € az elmúlt évben) 35%-a közvetlenül kötődik a takarmányipar teljesítményéhez is (élőállat, hús, tej, tojás és premix, takarmánykiegészítő, keveréktakarmány, pet-food export), míg közel 29%-a gabonafélék, olajos magvak, állati és növényi zsírok exportja, amelynek egy jelentős hányadát szintén takarmányozási célokra vásárolják meg tőlünk.

A magyar állati takarmány termékek exportja 950 millió € körül alakul (680 ezer tonna termék). Mindezek alapján is egyértelmű, hogy mind az iparág jelenlegi, de még inkább jövőbeni fejlődése, eredményessége nagymértékben függ exportpiaci teljesítményétől, amely elsősorban a környező országokban lehet jelentős. Ugyanakkor az importadatok azt mutatják, hogy lenne keresnivalónk az import (6,289 millió €) egy részének kiváltásában is, hiszen 2019-ben 300 ezer tonna állati takarmány érkezett Magyarországra, 515 millió € értékben.

A magyar takarmányipar érdeke az lenne, ha minél kevesebb takarmányozási alapanyag és minél több hozzáadott értékű termék kerülne exportpiaci értékesítésre. Ezáltal megvalósulhatna a környező piacokon keveréktakarmány értékesítése, akár hazai gyártásból kiszállítva, akár ezekben az országokban létrehozott gyártókapacitásokkal (saját vagy vegyesvállalati formában), azaz a regionális gyártás és kereskedelem kiemelt fontosságú. A távolabbi piacokon elsősorban a magasabb hozzáadott értékű termékek értékesítését kell megcéloznunk (panel, premix, saját márkás takarmánykiegészítők és az ezekhez kapcsolódó szakmai szerviz), amelyeken a piac felépítése után akár helyi gyártás is elképzelhető, mint ezt jó néhány magyar takarmányipari vállalkozás már meg is tette.

A vásárlók a fejlett országokban is elsősorban árvezéreltek, azaz csak nemzetközi mértékekben is versenyképes cégek és termékek lehetnek hosszabb távon eredményesek; ne feledjük más is keresi az export lehetőségét! A termékekhez kapcsolódó minőségbiztosítás, nyomon követhetőség és garanciák elengedhetetlenek, amint a gyártókapacitások nemzetközi vevői audit képessége is. Ugyanakkor meg kell felelni az adott piac prémium termékigényének (tenyészállományok, pulyka, magas termelési teljesítményű állati termék előállítás) és a commodity termékigényeknek is (árutojó, közepes és alacsonyabb teljesítményigény, háztáji), amely inkább csak „árfigyelmes”. A feltörekvő piacokon jellemző az árak versenye, így a logisztikai költségek alapvetően meghatározzák a versenyképességet.

Amint ez már korábban is kiderült tömegterméket az kénytelen exportálni, aki nem tud hozzáadott értéket teremteni. Az előbbi jobban kitett a piaci hullámzásoknak (gabonaigény, olcsó élelmiszerek), míg az utóbbi hosszabb távon is biztosíthatja a piaci pozíciót, hiszen bevezetett, garanciákat nyújtó és versenyképes terméket az importáló sem könnyen és szívesen cserél le. A magyar agrárexport közel kétharmada még mindig feldolgozatlan, vagy csak elsődlegesen feldolgozott termék, így ebben is van még teendőnk. A takarmányiparon belül (3,782 ezer tonna termelés, az 1,3 millió tonna pet-food gyártáson és az in-farm keverésen túl) baromfi- és sertéstakarmányokban vagyunk erősek (baromfiból 1,943 ezer tonna, sertésből 1,319 ezer tonna gyártás 2018-ban), így ebben a szegmensben nagyobbak az esélyeink az exportképességre.

A kínált termékportfóliót a piac igénye diktálja, ennek kell megfelelni, ezért piaconként kell ezt az igényt felmérni és az országspecifikus export stratégiát, beleértve a versenyképes termékpalettát is meghatározni. A földrajzi távolság és a hozzá kapcsolódó logisztikai többletköltség „automatikusan behatárolja” a lehetséges termékkört. Ennek megfelelően más és más a sikeres termékkör cégenként és régiónként, de nem elhanyagolható az alapos piacismeret és a kereskedő rátermettsége sem, hiszen emberek versenyeznek az állati termékek értékesítésében, azaz sok szubjektív elem is befolyásolja. 

A takarmányipar is nagy kihívás előtt áll, az élelmiszer-előállítással szemben támasztott egyre nagyobb vevői elvárások, a 4.0-ás ipari forradalom behatása (számítógépes látás, mesterséges intelligencia, 5G adathálózat, robotizáció, blokklánc technológia alkalmazása, vezető nélküli szállítás) rövidesen „szelektálni” fogja azokat a cégeket, üzemeket, amelyek ennek nem tudnak megfelelni. A takarmánygyártó kapacitások koncentrációja, a keverőüzemek gyártókapacitásának a növekedése (a világátlag 38,1 ezer tonna/év, míg a magyar 15,0 tonna/év, miközben az összes takarmány 31,2%-át az 5 legnagyobb gyártócég és 17,7%-át az 5 legnagyobb keverőüzem adta) jól követhető trend. Nagy az igény a szakmai innovációra, a modern ismeretek gyakorlati adaptálására a jobb teljesítmény és az állatitermék-előállítás önköltségének a csökkentésére, ebben is van teendőnk. Persze ezek a beruházások csak „fehér” gazdaságban és igényesebb piacon térülhetnek meg, így a fejlesztés is alapos körültekintést igényel, akár a hazai exportképes kapacitások, akár külföldi beruházások kerülnek előtérbe. A globális járványok terjedése előtérbe helyezte a takarmányipar járványvédelmi, biológiai biztonsági elmaradásainak a bepótlását.

A takarmányipar számtalan kihívással szembesül, amelyekre megfelelő válaszokat kell találnia. Ilyenek a környezeti fenntarthatóság, az antibiotikum mentes állati takarmányozás, a gyártási biztonság, a logisztika fejlesztése, ami az export esetén kiemelt fontosságú, minőség és nyomonkövethetőség biztosítása, garantálása, a helyi fehérjeforrások, alternatív alapanyagok megfelelő használata, az innováció és technikai forradalom vívmányainak alkalmazása a nagyüzemi keveréktakarmány-gyártásban, az integrált állattenyésztési és takarmányozási menedzsment kialakítása, GMO-mentesség biztosítása, ilyen piaci igény esetén, a fogyasztói, társadalmi elvárások követése és észszerű kiszolgálása, megfelelő marketing- és PR-tevékenység az iparág megismertetésére, a hamis hírek és félretájékoztatás iparágat érintő káros hatásainak a kivédésére. Mindenki maga döntse el, milyen sebességgel, minek tud és akar megfelelni hosszú távú versenyképessége érdekében, nyilván rangsorolva ezek fontossága és beruházási költsége mentén.

A mai világban, pont a globalizáció és a kinyílt piacok miatt mindenki versenytárs, akár a hazai piac magyar és nemzetközi szereplőit, akár az exportpiacokon megjelenő cégeket nézzük. Alapvetően a saját piac helyi gyártói „uralják” a piacok meghatározó részét, de emellett az import-export is megfér, ha versenyképes. Azt tudni kell, hogy jó és versenyképes termékek exportpiaci bevezetése 1-2 évet vesz igénybe, tehát ez a kitartó cégek „sportja”.

Jósolni nehéz, de látható, hogy a magyar takarmányipar sikereket eddig elsősorban a közép- és kelet-európai piacokon ért el, azaz a regionális piacon, tehát ennek esélye is van a hosszú távú fennmaradásra. Távolabbi piacokon, tartós sikerekhez kitartás, jó személyes kapcsolatok és rengeteg befektetés szükséges, így ez csak néhány magyarországi takarmányipari szereplőnek lehet reális célkitűzés, itt is elsősorban hozzáadott értékű termékekkel (kis mennyiség, nagyobb árrés).

Tejágazat

Az, hogy a magyar tejágazat fejlődése jelentősen függ az export lehetőségétől, az alábbi számok is jól mutatják:

• tejtermelésünk 14%-a kerül tartályos, vagy dobozos formában exportra, sajtnál ez az arány 40% fölötti,
• a 2019. évi KSH-adatok szerint a tejipar belföldi árbevétele 247 milliárd, míg az export árbevétele 70 milliárd forint volt. Ez az arány 2020 első hónapjaiban is fennmaradt.

Legnagyobb értékben a tej és tejszín, valamint a sajt és túró termékeket exportáljuk. Főbb célpiacok nyerstej tekintetében: Románia, Olaszország és Horvátország, a tejszín exportpiaca Olaszország, Horvátország és Bosznia-Hercegovina, a sajté Románia, Olaszország és Libanon.

A tejtermék-fogyasztási szokások régiónként eltérőek, ez leginkább a kedvelt és keresett termékkategóriák különbözőségéből fakad. Általában elmondható, hogy a fejlett piacokon nagyobb volumenben fogyasztanak feldolgozott termékeket (sajtok, italok, vaj stb.), mint Magyarországon. Mind a fejlett, mind a fejlődő piacokon a különböző típusú sajtok és ömlesztett sajtok iránt folyamatos a kereslet, míg UHT tejeket és egyéb friss termékeket leginkább a környező országokban lehet értékesíteni.

Nyers tej és tömegtermékek exportjára leginkább a regionális tejhiányos országok felé van lehetőség, magasabb hozzáadott értékkel bíró tejtermékek exportjára leginkább a nyugat-balkáni régióban, valamint a környező piacokon (pl.  Románia) van kereslet, de különböző típusú sajtokra folyamatos igény van a közel-keleti régió országaiban is, itt egyes piacokon a magyar sajtoknak kifejezetten jó a reputációja.

Az olyan alaptermékekkel, melyekre kevés hozzáadott érték rakódik, képtelenek a hazai kapacitások versenyezni az EU más szereplőivel (Magyarország alig 1–1,5 %-át adja az uniós tejtermelésnek), de a magas feldolgozottságú termékek esetében is óriási a lemaradás.

A napjainkban tapasztalható piaci trendeket meghatározó elemeket (termelési technológiák, kapacitások, innováció, automatizálás, árverseny, értékláncok felépítése stb.) alapul véve a hazai feldolgozóipar számára egyedül a magas szinten feldolgozott tejtermékek, és készítmények jelenthetnek valós kitörési lehetőséget.

Exportpiacokon – és ezen belül a fejlődő piacokon – elsősorban a hosszabb minőségmegőrzési idejű termékek, így például a sajtok a keresettek, nyilván a távolabbi célpiacokon a rövidebb szavatosságú, friss termékek értékesítése nehezebb. Gyártási szempontból pedig egyes célpiacok által megkövetelt higiéniai és kontroll feltételeknek is meg kell felelni.

Olaszországban Németország és Franciaország; Romániában Németország és Lengyelország; Horvátországban Szlovákia a legnagyobb versenytársunk, a hosszabb távú, biztosabb jelenlétünk leginkább a déli, tejhiányos országokra lehet igaz, például Görögország, Olaszország, Románia, Bulgária és Horvátország, illetve a közel-keleti régió piacai.

A hazai fogyasztás kívánatos növekedésének kiszolgálására és az export-árualap megteremtésére csak a nagyvállalati szektor versenyképességének javítása mellett nyílhat reális esély. Az egész élelmiszeripart, így a tejfeldolgozó szakágazatot is jellemzi az a sajátosság, hogy kis számú vállalat állítja elő a kibocsátás legnagyobb részét és ezen hazai vállalatok jelentős technológiai lemaradásban vannak uniós (és regionális) versenytársaikhoz képest a szükséges beruházások évtizedes elmaradása miatt. A technológiai színvonal elmaradottsága csak akkor szűnhet meg, ha az ehhez szükséges kiigazításokat és a lehetséges fogyasztásösztönző lépéseket a kormányzat, szükség esetén a piaci szereplőkkel karöltve megteszi. Növelni kell a harmadik országbeli piacokra irányuló exportfejlesztéseket célzó agrárdiplomáciai, kereskedelmi diplomáciai és közösségi marketing eszközöket (kiállítás, üzletember-találkozók) és erőfeszítéseket, melyeknek alapfeltétele a piaci igényeknek megfelelő termékkínálat. Fontos lenne a piaci igények jobb ismerete is, mind itthon, mind a potenciális exportpiacokon.

Húságazat

A magyar élelmiszerágazat mélyen beágyazódik a nemzetközi, különösen az EU piacba. Kicsi, nyitott ország esetében ez természetes helyzetnek tekinthető. A sertéshúságazatban még inkább igaz a megállapítás, ugyanis a külkereskedelmi forgalmunk export és import vonatkozásában is meghatározó.

A magyar külkereskedelmi sertéshúsmérleg évek óta negatív, vagyis a behozatalunk meghaladja a kivitelt. 2019-ben 168 ezer tonna behozatal állt szemben 150 ezer tonna kivitellel. Értékben a deficit 8,5 millió euró volt. Az elmúlt évek során sajnos deficitessé vált a húskészítmény-mérlegünk is, ami különösen fájdalmas a saját hagyományaira oly büszke magyar húsipar számára.

Mindennek fényében tehát önmagában a hazai piacokon való növekedés is reális lehetőségként áll az ágazat előtt, de a legfontosabb európai piacainkon gyakorlatilag ugyanolyan kihívások érik az ágazat szereplőit, mint itthon. Márpedig a magyar húsiparnak egyelőre a legfontosabb piaca Európa, azon belül is az EU. Addig, míg a vaddisznóállományban megtalálható az afrikai sertéspestis vírusa az országban, sajnos nem reménykedhetünk abban, hogy a nagy növekedési potenciállal bíró távol-keleti piacok újra teljesen megnyílnak a magyar sertéshús előtt. A következő években tehát elsősorban a hazai és az európai piacokra kell koncentrálnunk.

A következő évtizedek során a hús- és húskészítmény piac valószínűleg továbbra is a dualizálódás irányába mozdul el. Egyrészt az átlagos fogyasztó továbbra is a „tömegtermékeket” keresi majd, viszont folyamatosan erősödik a réspiacok szerepe, ahol az egyedi, speciális fogyasztói igényeket kielégítő termékek drágábban értékesíthetők.

A tömegtermékek területén a biztonságos, standard minőség mellett a versenyképes ár marad a meghatározó. Különösen igaz ez a mind nagyobb piaci részesedést szerző „private label” termékek esetében, de a tömegtermékpiacon helyet kereső márkatermékeknél is ezek az elvárások lesznek a legfontosabbak. Ezen termékek előállítása során kiemelt szerepe lesz annak, hogy olyan méretű üzemekben kerüljenek előállításra, amelyek a nemzetközi versenynek is megfelelő hatékonysággal tudják előállítani a húst illetve a húskészítményt. A versenyképességhez szükséges méret mellett a mind nagyobb fokú automatizáltság és a digitalizációban rejlő lehetőségek kihasználása jellemzi majd a sikeres piaci szereplőket.

A tömegtermékek között is egyre több lesz a magasabb mértékben feldolgozott, közvetlen fogyasztásra alkalmas, vagy maximálisan konyhakész ételek szerepe. A rövid konyhai munkával fogyasztásra alkalmassá tehető komplex húsételek (hűtött, illetve fagyasztott formában), „kényelmi termékek” jelentősége a fogyasztói kosárban folyamatosan növekszik.

Ahhoz, hogy a tömegtermékek piacán tartósan sikeresen vegye fel a magyar húsipar a versenyt, további jelentős tőkebevonás szükséges. Az előttünk álló évek során a rendelkezésre álló támogatási források jelentős részét a nemzetközileg is versenyképes méretű üzemek kialakítására kell fordítani. Cél, hogy olyan specializált (korlátozott számú termékféle előállítására alkalmas), a lehetőségekhez mérten maximálisan automatizált, modern üzemek jöjjenek létre, amelyek nemzetközi szinten is versenyképes termelési kapacitással bírnak. A fejlesztések során előnyben kell részesíteni azokat az üzemeket, ahol a más iparágakban már alkalmazott digitalizációs megoldásokat (beleértve az automatizációt és robotizációt) adaptálni kívánják és beépítik a napi termelési gyakorlatba és azokat, amelyek magasabb fokon feldolgozott termékeket állítanak elő.

A tömegtermékgyártással foglalkozó vállalkozások esetében is egyre nagyobb hangsúlyt kell ugyanakkor fordítani arra, hogy a termékek könnyen beilleszthetők legyenek az egészségtudatos étrendbe. Támogatni kell azokat a fejlesztéseket, amelyek a felhasznált adalékanyagok és a só-, a zsírtartalom csökkentését segítik, és amelyek általában úgy változtatják meg a terméket, hogy azok a kiegyensúlyozott étrendbe úgy kerülhessenek be, mint az egészségre veszélyt egyáltalán nem jelentő ételek.

A piaci dualizálódás nagy nyertesei lehetnek a réspiaci termékek, vagyis azok a speciális húsok és húskészítmények, amelyek valamilyen különleges fogyasztói igény kielégítését célozzák meg. Az átlagnál jobb vagy lényegesen jobb minőségű termékek mellett a réspiaci termékek fogyasztói a speciálisan fűszerezett, vagy hagyományos eljárással készített termékeket keresik, de a speciális igények lehetnek a készítmény összetételére, GMO-mentességére, annak kiszerelésére, vagy az előállítás módjára vonatkozóak is.

Az öko-,  mentes-, regionális-, helyi-, kistermelői, szigorú állatjóléti feltételek mellett előállított stb. termékek iránti igény folyamatosan növekszik. Ennek egyik oka a gazdasági fejlődéssel járó jövedelemnövekedés, ami lehetővé teszi azt, hogy a vásárlás során már ne csak az ár legyen a meghatározó a fogyasztó számára. Noha az étkezési szokások általában konzervatívnak tekinthetők, a jövedelem növekedésével erősödik a nyitottság az új ízek megismerése felé, ami szintén kedvez a réspiaci termékeknek. Az egészségtudatos táplálkozási szokások erősödése is a réstermékek forgalmát növeli csakúgy, mint a környezettudatosság és a különböző etikai elvárások mind határozottabb jelenléte egyes társadalmi csoportok életében. Az ágazat fejlesztése során arra kell törekedni, hogy a kisebb méretű hús-, illetve húskészítmény üzemek fejlesztő beruházásaik során a réspiacok kiszolgálását célozzák meg.

Megfelelő technológiai fejlesztésekkel, üzemi termelési méret- és hatékonyságjavítással, termékfejlesztéssel a hazai üzletek polcain is vissza lehet szerezni felületeket, és ezzel párhuzamosan a magyar húsiparexport lehetőségei is erősödhetnek.