Hollandia példája legyen a szemünk előtt – agrárgazdasági összeállítás

A tanulmányt Dr. Nagy István agrárminiszter jegyzi, míg a tanulmányt megalapozó elemzéseket Éder Tamás, Horn Péter, Kapronczai István, Potori Norbert és Udovecz Gábor készítették. A tanulmányban foglaltakat ez előttünk álló évtized agrárstratégiájának is lehet tekinteni.

Az Agro Napló jelen írásában azonban nem a stratégiai irányokra, a kihívásokra és az azokra adandó válaszokra fókuszál. A tanulmány 3. fejezetéből villant fel megállapításokat, amelyek agrárgazdaságunk néhány jellemzőjét mutatják be nemzetközi összehasonlításban. Ezekkel kapcsolatban kértük ki néhány szakember véleményét, milyen következtetések adódnak a leírtakból.

A fejezet elején a szerző kiemeli, hogy ha a kihívásoknak való megfelelés szempontjából akarjuk a magyar agrárgazdaságot felderíteni, ha a lehetőségeit, esélyeit és kockázatait kívánjuk megismerni, akkor nem elég csak saját múltjához viszonyítanunk és idősorosan elemeznünk, távolabbra is kell tekintenünk. Összehasonlító, keresztmetszeti elemzést kell készíteni. Célszerű kiválasztani néhány országot szűkebb és tágabb környezetünkben, amelyekre mint versenytársakra, vagy (és) mint példaképekre lehet tekinteni, akiktől elleshetjük a módszereiket, megfigyelhetjük, mit csinálnak jobban.

Ezt nevezzük benchmark-elemzésnek. Jelen esetben három olyan ország került kiválasztásra az unió tagországai közül, amelyek valamilyen szempont szerint összehasonlítási alapul szolgálhatnak:

• Ausztria kiválasztását a szomszédság, a közös történelmi múlt, a hasonló kulturális háttér és ebből adódó gazdasági-társadalmi gondolkodásmód indokolta.
• Hollandia kiválasztását az magyarázta, hogy az ország nem csupán világszínvonalon termelő agrárgazdasággal rendelkezik, de egyben disztribúciós központ is, márpedig a magyar gazdaságpolitikának a törekvései is ez irányba mutatnak.
• Lengyelország élelmiszer-gazdaságának vizsgálatát pedig az indokolta, hogy az ország élelmiszer-gazdasága figyelemre méltó fejlődési pályát futott be az EU-csatlakozás óta eltelt másfél évtizedben.

Az összehasonlító elemzés előtt a szerző megállapítja, hogy a magyar agrárgazdaság belső problémái már az 1980-as évek elején-közepén megjelentek. Az ágazat drasztikus erodálódása azonban a rendszerváltás után, az érdemi versennyel való szembesülés hatására kezdődött. Míg a világ agrárgazdasági termelése 1989–1991 átlagához viszonyítva 84,3 százalékkal bővült 2016-ra, addig a magyarországi 27,1 százalékkal visszaesett. Hazánk tehát az elmúlt évtizedekben – annak ellenére, hogy az ágazat 2010-et követően enyhe növekedési pályára állt – drasztikus pozícióvesztést szenvedett el a világ élelmiszer-termelésében, részesedése mintegy felére csökkent.

Mint írja, ma Magyarországon a szarvasmarhalétszám 45, a sertéslétszám 64(!) százalékkal kisebb, mint volt 1990-ben. Emellett 55 százalékkal kevesebb sertéshúst, 32 százalékkal kevesebb tejet, 45 százalékkal kevesebb tojást állítunk elő, mint harminc éve. Előrelépés csak a baromfiágazatban volt tapasztalható.

Kedvező folyamatként könyveli el ugyanakkor a szerző, hogy az elmúlt évtizedben a mezőgazdaság jövedelemtermelő képessége markánsan erősödött. Míg 2010-ben az üzemi bruttó jövedelem 73,2 százaléka származott a közvetlen támogatásokból, addig – mindkét indikátor növekedése mellett – 2018-ban már csak 51,9 százaléka. Azt is pozitívan értékeli, hogy – a szántóföldi zöldségtermelők kivételével – minden üzemkategóriában javult a mutató.

A továbbiakban már a kiválasztott benchmark-országokat is bevonta az elemzésbe. Megállapítja, hogy az Európai Unió 28 tagországának mezőgazdasági termelése 2017–2019 átlagában 28,2 százalékkal haladta meg a 2004–2006 évekét. A vizsgált négy országban ennél magasabb volt a növekedés üteme. Ez annak volt köszönhető, hogy a dél-európai tagországok mezőgazdaságának teljesítménye erősen visszahúzta az uniós átlagot, voltak olyan tagországok – Görögország, Horvátország és Málta –, ahol a vizsgált időszak alatt csökkent a kibocsátás. Magyarországon a bővülés üteme magasabb volt, mint Ausztriában vagy Hollandiában, de itt egyrész a bázishatást is figyelembe kell venni, másrészt növekedési „előnyünk” sem volt jelentős. Ugyanakkor, ha azt nézzük, hogy Lengyelországban a mezőgazdasági kibocsátás közel dupla olyan gyors ütemben növekedett, mint hazánkban, megállapítható, hogy az unióhoz való csatlakozást, a „későn jövők előnyét” a lengyel gazdák nagyobb hatékonysággal használták ki.

A négy ország közül – méretéből adódóan – Lengyelország rendelkezik a legnagyobb területi potenciállal, mezőgazdasági területe 14 540 ezer hektár. Magyarország foglalja el a második helyet 5 344 ezer hektárral. Ausztria mezőgazdasági területe 2 654, Hollandiáé pedig 1 822 ezer hektár. A rendelkezésre álló földterület és annak minősége befolyásolja az országok termelési lehetőségeit, de a termelési szerkezetre is hatással van. Ugyanakkor ez a hatás nem kizárólagos, az agrárpolitika és az azt befolyásoló gazdasági és társadalmi viszonyok is meghatározók. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az országok – több-kevesebb szigorúsággal – óvják a mezőgazdasági területeiket, igyekeznek mérsékelni annak csökkenését. Ezen a téren Hollandia jár elöl, az elmúlt 15 évben mindössze 100 ezer hektár termőterület-csökkenést mutat a statisztika, ami alig több mint 5 százalék. Ezzel szemben Ausztriában több mint 700 ezer hektár, a mezőgazdasági terület több mint egyötöde eltűnt a termelésből. Ez összefügghet azzal, hogy a hagyományokra, az extenzitásra  erősebben épülő agrárszerkezet kevesebb megtartó erővel bír, mint az intenzív holland termelés. Magyarországon is félmillió hektáros csökkenés (9 százalék) volt tapasztalható.

A területhasználat lehetőségeit jelzi, hogy a mezőgazdasági területből mekkora arányt képvisel a szántóterület. Magyarország ebből a szempontból igen kedvező helyzetben van, hiszen mezőgazdasági területének 81 százaléka szántó. Nem sokkal marad el tőle Lengyelország (76 százalék), ugyanakkor Hollandiában 56, Ausztriában pedig csak 50 százalék ez az arány. A területhiányt Hollandia azzal igyekszik csökkenteni, hogy jelentős termelési potenciált alakított ki a talajmentes gazdálkodással, elsősorban a kertészetekben. Emellett Hollandia a világ talán egyetlen olyan országa, amelyik talajainak vízellátottságát hatékony módon tudja szabályozni.

Látható tehát, hogy Magyarország a legfontosabb adottság, a termőföld tekintetében kivételes helyzetben van a kiválasztott benchmark-országokhoz viszonyítva, de feltehető a kérdés, miként élünk ezzel a lehetőségünkkel?

Hollandia a termelésintenzitás tekintetében messze kiemelkedik a vizsgált országok közül. Az egy hektár mezőgazdasági területre jutó bruttó termelési értéke a magyarénak több mint tízszerese, de Ausztriában és Lengyelországban is magasabb ennek az indikátornak az értéke! Ráadásul a különbség növekszik. A magas bázishoz mérten is Hollandia nagyobb mértékben tudta növelni egy hektár mezőgazdasági területre jutó bruttó termelési értékét a 2004–2017 közötti időszakban, mint Magyarország. A növekedés ütemét tekintve jelentős az elmaradásunk Ausztriától és Lengyelországtól is. A lengyelek több mint megduplázták ennek az indikátoruknak az értékét. Míg hazánk 2004-ben még jelentősen meghaladta a vizsgált mutatót tekintve Lengyelországot, ma már elmarad tőle, nem is kevéssel.

A termőföldhöz kapcsolódóan még egy mutatóra hívja fel a figyelmet a szerző. Ez a bérelt mezőgazdasági terület aránya a gazdaságok által használt összes mezőgazdasági területből. Magyarországon az elemzés során vizsgált másik három országénál nagyobb arányban termelnek bérelt földeken a gazdák: Ausztriában 31 százalék, Hollandiában 27 százalék, míg Lengyelországban 19 százalék a bérelt területek aránya. Magyarországon 53,6 százalék.

Ennek a kérdésnek a kiemelését azért tartja fontosnak a szerző, mert a befektetési céllal vásárolt földek tulajdonosai általában az agrárágazaton kívül tevékenykednek, a termelésben nem érdekeltek, egyetlen céljuk, minél nagyobb profitot (bérleti díjat/támogatást) realizáljanak tulajdonuk után. Ezzel viszont jelentős jövedelmet – évente mintegy 130–150 milliárd forintot – vonnak ki az ágazatból, amely döntő része más nemzetgazdasági ágakban képez tőkét, vagy végső fogyasztásra kerül. Ez, valamint a bérleti díjaknak, mint tőkejövedelmeknek adómentessége az, amely a földdel való spekulációt gerjeszti.

A termőföld hasznosításához és annak hatékonyságához szorosan kötődik az öntözés, amelyet a klímaváltozás folyamata egyre inkább fókuszba helyez. A szerző megállapítása szerint az elmúlt évtizedekben Magyarországon a kormányzatok verbálisan prioritásként kezelték az öntözésfejlesztést, tényleges előrelépés viszont nem történt, sőt, drasztikusan csökkent az öntözési kapacitás. A rendszerváltást követően az öntözésre berendezett területek aránya nem növekedett, sőt, jelentős részükön lepusztultak az öntözőművek. A 2004-től megnyílt uniós támogatások sem növelték jelentősen az öntözésfejlesztési beruházásokat. A több év átlagában nem éri el a 100 ezer hektárt a megöntözött terület nagysága, ami így 1-2 százalékos arányt jelent. Ezzel szemben az Európai Unió tagországainak átlagában 8-9 százalékot mutat ez az indikátor.

A mezőgazdaság erőforrásai közül a termőföld és a víz után harmadikként a pénztőke és a reáltőke, vagyis a termelőeszközök, illetve ezek egy részének megvalósítását célzó beruházásokat tárgyalja az anyag. Kiemeli, hogy az elmúlt néhány évtized globális tapasztalatai is azt mutatják, hogy azoknak az országoknak a mezőgazdasága tudott az elmúlt évtizedekben megfelelni a világgazdasági kihívásoknak, ahol erős volt az agrárinnovációs tevékenység, magas volt a K + F arány. Ausztria, Hollandia, Lengyelország és Magyarország mezőgazdaságának egy hektár mezőgazdasági területre jutó saját tőkéjét és eszközértékét vizsgálva látható, hogy Magyarországon az elmúlt években javult a mezőgazdaság tőkeellátottsága és jelentősen emelkedett az egy hektár mezőgazdasági területre jutó tárgyi eszközök értéke, nemzetközi összehasonlításban azonban jelentős a lemaradásunk. A vizsgált országok közül Hollandia tőkeellátottsága kiemelkedő, a hazainak 12 és félszerese. Még nagyobb a lemaradásunk az egy hektár mezőgazdasági területre jutó eszközértéket mérő indikátor esetében, ahol a holland érték közel tizenhatszorosa a magyarnak. Elgondolkodtató, hogy a lengyel adatok is mintegy kétszeresei a hazainak.

A termelés erőforrásai közül a harmadik meghatározó tényező a humánerő. Ezt a tényezőt a mezőgazdasági foglalkoztatottakra jutó mezőgazdasági területet alapján vizsgálta a szerző. Ennek alapján megállapította, hogy hazánkban több mint 25,4 hektár mezőgazdasági terület jut egy mezőgazdasági foglalkoztatottra, ezzel meghaladjuk mind a három benchmark-ország átlagát. Ezek alapján tehát nem túlzott a magyar mezőgazdasági dolgozók aránya, ami miatt a mezőgazdasági foglalkoztatottak számának természetes csökkenése hazánkban mérsékeltebb lehet, mint a benchmark-országokban.

A humánerő-foglalkoztatás indikátoraira jelentősen hat az a szellemi potenciál, szakmai képzettség, amely a rendelkezésre álló munkaerőt jellemzi. A szerző szerint a hazai agrárközvélemény határozott véleménye, hogy az agrárszakoktatásban és agrár-felsőoktatásban mennyiségi és – különösen – minőségi fejlesztésre van szükség az agrárgazdaság képzettségi szintjének emelése érdekében. Ezt igazolja a benchmark-elemzés is: a négy ország meghatározó agráregyetemének hallgatói létszáma meghaladja a 10 ezer diákot. Jelentős a különbség azonban az európai toplistán elfoglalt helyezésükben. Magyarország kivételével mindegyik ország meghatározó agráregyeteme Európa legjobb 50 egyeteme közt foglal helyet. Jelenleg a két jegyzett agrárképzést folytató egyetemünk – a SZIE és a Debreceni Egyetem – nincs az első 200-ban az európai egyetemi ranglistán. A többi agrárfelsőoktatási intézményünket nemzetközi szinten nem is jegyzik.

A mezőgazdasági termelés költséghatékonyságának vizsgálata Magyarország versenyelőnyét mutatja Lengyelországhoz képest, de a másik két benchmark-országtól elmarad. Szembetűnő Hollandia költséghatékonyságának javulása az elmúlt másfél évtizedben, de a magyar mutató értékeiben is érzékelhető a javulás.

A mezőgazdaság benchmark-elemzése utolsó témaköreként a szerző a négy ország külkereskedelmi adatait és azok alakulását vizsgálta. A magyar agrár-külkereskedelem alakulása a 2010-et követő évek sikertörténete volt. Az exportteljesítmény meredeken nőtt és már meghaladta a 8 milliárd eurót. Az agrárimportot az agrárexporténál mérsékeltebb növekedés jellemezte, aminek eredőjeként az egyenleg is dinamikusan emelkedett, 2012-ben elérte a 3,6 milliárd eurót és azóta 3 milliárd euró körül ingadozik. Mindezek mellett megállapítja, hogy a többi vizsgált ország is jelentősen növelte agrárkivitelét a vizsgált időszakban és egy hektár mezőgazdasági területre vetítve magasabb exportot produkál, mint hazánk. Ausztria exportintenzitása közel háromszorosa Magyarországénak, de jelentős élelmiszerimportja miatt az egyenlege csak fele a miénknek. Lengyelország területegységre jutó agrárkivitele ma már meghaladja Magyarországét, sőt az egyenleg tekintetében is jobban állnak. Hollandia külön kategória, hiszen mind agrárexportjuk, mind agráregyenlegük nagyságrendekkel nagyobb a többi vizsgált országénál. Fajlagos agrárexportjuk és -egyenlegük harmincszorosa a hazainak!

A tanulmány ugyanakkor megállapítja, hogy míg a lengyel, de különösen az osztrák és a holland agrárkivitel meghatározó hányada feldolgozott, sőt magasan feldolgozott termék, addig a magyar agrár-külkereskedelmi szaldó összetételének alakulása szerkezeti problémát jelez! A mezőgazdaság és élelmiszeripar külkereskedelmének pozitív szaldójában még napjainkban is a mezőgazdasági (alap)termékek jelentős súlyt képviselnek, az egyenleg 41 százalékát adják, míg a másodlagos feldolgozottságú termékek részesedése mindössze 15 százalék. Magyarországon tehát az élelmiszer-termékpálya kritikus pontja ma az élelmiszeripar, annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben megállt az iparág drasztikus leépülése és pozitív folyamatok indultak el. A magyarországi élelmiszeripar az európai uniós tagországokkal történő összehasonlításban komoly lemaradással küzd.

A tanulmány bemutatott fejezetének zárásaként a szerző megállapítja, hogy a benchmark-országokban az élelmiszer-gazdaság teljesítményét meghatározó, a gazdasági és társadalmi céloknak keretet adó gazdaságfilozófia és agrárpolitika különböző. Általánosságban leírhatjuk, hogy az agárgazdaság, de különösen a mezőgazdaság társadalmi megítélése Ausztriában, Hollandiában, de Lengyelországban is kedvezőbb, mint Magyarországon.
Az osztrák kormányzat olyan mezőgazdasági politika végrehajtására törekszik, amelynek során elkötelezett a mezőgazdaság multifunkcionális szerepének erősítésében. Hollandia a teljesítménycentrikusabb agrárpolitikát helyezi előtérbe, az intenzív technológiákkal igyekszik nagy volument és értéket előállítani. Lengyelország célirányosan használja fel az agrárgazdaság fejlesztésére rendelkezésre álló eszközeit, megfontoltan fejleszt. Ebből adódik az a végkövetkeztetés: „Hollandia felé kell indulnunk, de sokat időzünk Ausztriában, hogy ne vesszük szem elől lengyel barátainkat!”

Az összefoglaló cikk jól elkülöníti az egyes területeket, úgy mint birtokpolitika, eszközellátottság, termelésintenzitás, oktatás és foglalkoztatás, külkereskedelem. Az egyes területek szakértőit felkértük, hogy mondják el véleményüket a hiányosságok okait illetően, illetve, hogy melyek lennének véleményük szerint az eredményesség növelését megcélzó lépések.

Birtokpolitika

A birtokpolitika hagyományosan annak a vitának a színtere, hogy az állam hogyan szabályozza a földtulajdoni és -használati viszonyokat. Elhatározástól függően ez lehet erőforrás-centrikus, amikor a földet kiragadjuk a többi termelési tényező közül, és csak erre az egyre fókuszálunk, de lehet üzemi szemléletű is, amikor a termelési tényezőket komplexen kezeljük és inkább a földhasználatra helyezzük a hangsúlyt, nem pedig a tulajdon kérdésére.

A magyar agrárkormányzat mindig is az első módszert választotta, így más országokkal összehasonlításban tapasztalható szabályozási hiányosságok okai is erre vezethetőek vissza. Beszédes tény, hogy még ott is hatályon kívül helyezik az üzemre mint termelési egységre vonatkozó utalásokat, ahol azok szerepeltek a hazai jogszabályokban. A földforgalmi törvény 2020. július 1-jén hatályba lépett módosításához fűzött miniszteri indokolás például úgy fogalmaz, hogy a földrészletek egy mezőgazdasági üzemközponthoz való tartozását „jelenleg nem lehet megállapítani, hiszen nincs olyan szabály, ami alapján az üzemközpont nyilvántartásba vételénél be kellene a nyilvántartásba jegyezni az üzemközponthoz tartozó összes (akár több száz) földnek a helyrajzi számát, és ilyen regisztrálás teljességgel indokolatlan is lenne.” (Kiemelés tőlem.)

Ehhez képest Európa számos országa (mint például Franciaország, Svájc, Olaszország) eltérő hangsúlyokkal ugyan, de a mezőgazdaságot érintő adózási, társadalombiztosítási, földforgalmi, gazdaság­átadási és öröklési jogi rendszerét egy nemzeti szinten kialakított üzemméret-számításra és üzemi nyilvántartása alapozza, ami nemcsak a használt földterületek nagyságával, hanem a rendelkezésre álló egyéb termelő kapacitásokkal és az üzemi termelési szerkezettel is számol. Nyilvánvaló tehát, hogy ahol egy ilyen rendszerre volna szükség a hatékony szabályozási környezet megteremtése érdekében, ott „megakadunk”.

Többek között emiatt nincsenek Magyarországon speciális agráröröklési előírások, amelyek elősegítenék az egy gazda által kialakított, de nem gazdasági társaságként működtetett üzemek örökösök általi egyben tartását. Emiatt nincs a gazdaságátadás kérdésköre jogszabályi szinten megfelelően rendezve. Ezért szembesülhetünk egyre gyakrabban az ún. „sofa farmer” jelenséggel, vagyis amikor a földtulajdonos egyben földhasználó is, de csak papíron. Magyarországon senki nem kérdezi meg a vevőt, hogy ugyan miért akar annyi legelőt vásárolni, mikor nincs is hozzá állatállománya, vagy miért vesz földterületet, ha nem rendelkezik megfelelő gépekkel a megműveléséhez. A válaszokat tudjuk, de szemet hunyunk felette, hiszen nincs olyan nyilvántartási rendszerünk, ahol ezeket a szempontokat komplexen vizsgálni tudnánk.

A 2014-ben hatályba lépett földforgalmi szabályozás ambiciózus célként rögzítette a 80-20%-os arány elérését, vagyis döntő mértékben az egyéni-családi gazdaságok műveljék a mezőgazdasági földterületeket. Az egyéni és családi keretek között gazdálkodók „leválasztása” a tőkeegyesítő társaságokról azonban rendkívül nehéz, mert hazánkban családi szinten is jellemző a vállalkozáshalmozás, vagyis az őstermelői és a céges formák üzemi szintű összekapcsolása. A tisztánlátáshoz nagyban hozzájárul az év elején hatályba lépett, a családi gazdaságokról szóló törvény, azonban néhány ponton „vérszegényre” sikeredett a szabályozás, hiszen az újonnan bevezetett „családi mezőgazdasági vállalkozás” minősítéshez nem kapcsolódnak olyan jelentős előnyök, amelyek az átláthatóságot ezen a területen érdemben növelnék. A haszonbérlet viszonylag magasabb, 53%-os részesedése a földhasználatból – nemzetközi összehasonlításban – csalóka, hiszen a tulajdonosi földhasználat lehetősége hazánkban törvényi szinten erősen korlátozott a jogi személyek szerzőképességének az Európai Unióban egyedülállóan szigorú korlátozásával. A mezőgazdasági termelőszervezetek így kénytelenek saját tagjaiktól is haszonbérbe venni a termőföldet, ezáltal maga a jogi szabályozás generálja ennek a mutatónak egy részét. Ugyanakkor mérséklődést jelenthet, hogy a családi mezőgazdasági vállalkozás tagjai a jövőben haszonbérlet helyett szívességi földhasználatba is adhatják földjüket saját vállalkozásuk számára, ez azonban csak „átnevezése” a problémának.

Eszközérték

Az egy hektárra jutó mezőgazdasági eszközérték összehasonítása nagyon jól kifejezi a tagállamok közötti technikai és technológiai különbségeket. Az eredményeket tovább lehet pontosítani azzal, hogy a tárgyi eszközök között a földterület értékét nem vesszük figyelembe. Az összehasonlításból származó eredményeket ugyanakkor több szempontból is fenntartással kell kezelni:

Az így számolt mutatószám – különösen a négy vizsgált EU-tagország esetében – abszolút értékeit alapvetően megszabja a mezőgazdasági termelés szerkezete. Hollandiában nyilván kiemelkedő, hogy kevés a rendelkezésre álló terület, ugyanakkor ezzel szemben a fedett intenzív kertészeti kultúrák aránya nagyon magas, valamint az egy hektárra jutó értékeket a rendkívül intenzív állattenyésztés is tovább növeli. Ez Magyarország esetében, amely az átlagosnál jobb minőségű termőfölddel és arányaiban is sokkal több szántóval rendelkezik, nem lehet feltétlenül követendő példa. Ennek legfontosabb okai az egyre fontosabbá váló környezeti és fenntarthatósági szempontok.

A tagországok közötti különbségnek azonban számos más, a történelemből következő oka is van. Hollandia és Ausztria már sokkal régebben és sokkal tartósabban élvezi a Közös Agrárpolitika (KAP) előnyeit. Az EU agrárpolitikájában egészen a mai napig a jövedelemezőség, illetve a jövedelembiztonság mindig elsődleges és kiemelt figyelmet kapott. A KAP minden tagországban jelentős szerkezetváltozást okozott, a mezőgazdasági termelők jövedelmezőségét tartósan magas színvonalon tartotta. A felhalmozott jövedelmek jelentős része az évek folyamán visszakerült a termelésbe, ami már eleve felveti a később csatlakozó országok technikai versenyképességét. Esetükben a versenyképességet az egységes piacon elsősorban az alacsonyabb munkaerő-ráfordítás biztosítja.

A holland tőkefelhalmozást, és az ezzel összefüggő technikai és technológiai fejlődést nemcsak a KAP tartós haszonélvezete fűti. A fejlett országokban a folyamatosan és a kelet-európai országokhoz képest – különösen a szolgáltatói szektorban – gyorsabban növekvő munkabérek a mezőgazdaság termelékenyégi mutatóit is felfelé húzták. A kelet-európai munkavállalók a keletkezett űrt csak kis részben tudták pótolni, így a termelékenység növelésének igénye tartós maradt, ami folyamatos innovációra, technikai fejlesztésre sarkall. Ezt az öngerjesztő folyamatot a holland oktatási rendszer is katalizálta, amely folyamatosan biztosította az ehhez szükséges magas szintű oktatást.

Ezek a folyamatok a termelési szerkezetünkből adódóan lassabban, de nálunk is zajlanak, sőt az elmúlt időszakban végrehajtott kormányzati intézkedések is ezeket támogatták, és várhatóan gyorsítani is fogják. A fejlődés egyik visszatartó eleme a gyorsan változó, instabil gazdasági környezet, illetve ebben a rövid távú gazdasági hasznokat előtérbe helyező szemlélet. A gazdaság fehérítése (EKÁER, online számlaadat-szolgálatatás), a családi gazdaságok adóreformja ez ellen sokat tett. A fejlődéshez azonban még az ökonómiai működés és az adóalanyiság szétválásának (gazdaságok szétírása) problémáját is kezelni szükséges.

Az agrárpolitikában elmozdulást láthatunk. A jelenlegi programidőszakban – az elmúlt másfél évtől eltekintve – a beruházási támogatási programok kevésbé szolgálták a fejlődést, ezzel kapcsolatos kifizetések alig történtek. A források viszont megmaradtak. Ha ezek szétosztásánál az intenzívebb, de környezetkímélő fejlesztéseket preferálnánk, valamint a kedvezményezetti körből ezeket a technológiákat „felszívni” képes vállalkozásokat nem zárnánk ki, akkor egy újabb lépést tehetnénk az összehasonlításban szereplő négy tagország eszközellátottsági, technológiai színvonalának irányába.

Termelésintenzitás

Magyarország termőföld-adottságai messzemenően jobbak a benchmarknak kiválasztott országok, Ausztria, Hollandia és Lengyelország adottságaihoz képest és a szerző jogosan teszi fel a kérdést, hogy jól hasznosítjuk-e azt. A hazai termelésintenzitás elmaradásával utal arra, hogy jobban is lehetne hasznosítani a termőföldet: „az egy hektár mezőgazdasági területre jutó bruttó termelési érték Hollandiában a magyarénak több mint tízszerese, de Ausztriában és Lengyelországban is magasabb ennek az indikátornak az értéke! Ráadásul a különbség növekszik.”

A termőföld szakszerű hasznosításának megítélése a termelésintenzitásra (terméshozam, egy hektárra jutó kibocsátás) alapozva mellőzi a fenntartható gazdálkodás szemléletét, nem számol az erőforrások, ezen belül a természeti erőforrások hatékony felhasználásával. A klímaváltozás lassítása céljából hozott európai uniós Zöld Megállapodásban és a hazai Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiában elfogadott karbonsemleges termelési vállalások megvalósításának időszakában a gazdasági, környezeti és társadalmi szempontból fenntartható, versenyképes termeléssel valósítható meg a hazai termőföld fenntartható használata.

A hazai mezőgazdaságban az egy hektárra jutó bruttó hozzáadott érték az elmúlt évtízedben folyamatosan javult (baloldali tengely) és a vizsgált országokhoz képest csökkent a különbség (jobboldali tengely); az időszak felétől a magyarországi és lengyelországi érték gyakorlatilag azonos. A keleti és a nyugati tagországok közötti különbségek csökkenése, illetve a keleti tagországok közötti markáns különbség eltűnése elsődlegesen az EU belső piaci integrációjából következik, de az eltérő termelési hagyományok, termelési szerkezet és tényező adottságok, valamint a nyugati tagországok javára meglévő magasabb támogatás és gazdaságpolitikai prioritások együttes hatásaként a különbségek még hosszú ideig fennmaradnak.

A kiemelkedő hollandiai agrártermelési és -gazdasági teljesítmény igen nagy környezeti terheléssel valósul meg. Az Európai Bizottság (EB) a holland stratégiai tervvel kapcsolatos észrevételeiben megfogalmazza, hogy az ország agrárgazdasága globálisan nagyon versenyképes, de az elkerülhetetlen agrárgazdasági átalakítás, a fenntarthatóbb termelési rendszerek, a körforgásos elven működő biomassza alapú gazdálkodás irányába történő elmozdulás a lehetőségek mellett igen nagy kihívásokat jelentenek. Ezzel kapcsolatban a Bizottság a holland agrárgazdaság finanszírozási igényének növekedését említi, és 280 millió euró körüli finanszírozási hiány kialakulását vetíti előre az élelmiszer-gazdaságban. Továbbá az EB kiemeli, hogy Hollandiában az ÜHG-kibocsátás négyszerese az EU-27 átlagának, a talaj víztestek 13 százaléka gyenge minőségű, a biodiverzitás megőrzése területén igen nagy problémák vannak. A legutóbbi Természet Állapota jelentésből kiolvasható, hogy az élőhelyek közel 60 százalékát és a fajok 72 százalékát az agrárgazdaság kedvezőtlenül befolyásolja.

A magyarországi agrárgazdaság fejlesztési irányainak meghatározásakor, különösen a termelésintenzitásra vonatkozóan iránymutatóak lehetnek a Bizottság javaslatai a holland stratégiai tervvel kapcsolatosban. A gazdaságfejlesztési javaslatai (gazdaságok életképességének javítása, az agrárgazdaság hozzáadott értékének növelése és versenyképességének javítása) mellett igen nagy hangsúlyt kapnak a környezet- és klímavédelem javaslatok: a víz- és a levegőszennyezés (nitrogénlerakodások) csökkentése, a nem szén-dioxid típusú szennyeződések csökkentése és a szénmegkötési képesség javítása, az élőhelyek és fajok konzerválásának javítása (élőhelyek fragmentációjának és biodiverzitás veszteségeinek csökkentése) a mezőgazdasági termelési rendszerekben, az organikus farmok térnyerésének ösztönzése, fenntartható erdőgazdálkodás és erdészeti ökoszisztémák helyreállítása, növényvédőszer-használatból adódó kockázatok csökkentése.

Foglalkoztatás és oktatás

Hazánkban az elmúlt évtizedben a foglalkoztatottak száma a benchmark-országoknál lényegesen magasabb ütemben bővült és ez a bővülés a mezőgazdaságban még erőteljesebb volt, 2010–2019 között elérte a 24 százalékot, miközben a vizsgált országok mindegyikében csökkent az agrárfoglalkoztatás. Az Európai Unióban szinte példa nélküli növekedés hátterében a munkaerőpiac keresleti és kínálati oldalán is több, kedvező gazdasági és szabályozási tényező együttes hatását feltételezhetjük. A fellendülés azonban megtorpanni látszik, a kedvezőtlen demográfiai alapok, a munkaerő elvándorlása, más ágazatok erőteljes elszívó hatása, az agrárágazat folyamatos presztízsvesztése okán a mezőgazdasági munkaadóknál immáron komoly kereslet mutatkozik.

Az igény a szakképzett és szakképzetlen munkaerő iránt egyaránt jelentkezik, felméréseink azt mutatják, hogy a vállalkozások technológiai fejlesztésekkel és gépesítéssel igyekeznek a kézi munkaerőt kiváltani, a meglévő alkalmazottakat pedig béremeléssel, a munkakörülmények javításával, különböző természetbeni juttatásokkal igyekeznek megtartani.

A kiutat elsősorban Hollandia példáját követve a nagyobb hozzáadott értékű, innovációt igénylő tevékenységek támogatása jelentheti, amelyek hozzájárulnak a magasabb termelékenységű foglalkoztatás megvalósulásához. Hazánkban az egy éves munkaerőegységre jutó mezőgazdasági bruttó hozzáadott érték a holland munkaerő-termelékenységi mutatónak csupán nyolcada, az osztrákénak is csak harmada!

Az innovatív technológiák bevezetése, a digitális gazdaság térnyerése ugyanakkor képzett szakember- és munkaerő-állomány meglétét feltételezi, amely téren hazánk jelentős lemaradásban van a benchmark-országoktól. Míg Magyarországon a gazdálkodóknak csupán 4 százaléka rendelkezik felsőfokú mezőgazdasági szakképzettséggel, addig Lengyelországban 27, Ausztriában 23, Hollandiában 9 százalékuk.

A szakképzés, azon belül az agrárszakképzés rendszere a makrogazdasági tényezők, a munkaerőpiaci helyzet, a foglalkoztatói elvárások változásai miatt átalakulóban van. Az évek óta folyamatosan csökkenő tanulólétszám, a magas lemorzsolódási arány, a duális képzés hiányosságai, valamint az iskolák és tangazdaságok elavult infrastruktúrája miatt elodázhatatlanná vált az agrárszakképzésben a megújulás, a rugalmas, változó igényekhez gyorsan alkalmazkodó és hatékony szakképzési rendszer létrehozása. Ezeket a célokat szolgálja a szakképzés 4.0 Stratégia, melynek nyomán 2020 július 1-jével elkezdődött az agrárszakképzés átalakítása: létrejöttek az agrárszakképzési centrumok, megújult az ösztöndíjrendszer és a duális szakképzés rendszere.

A hazai agrár-felsőoktatás szerkezetére a szétaprózódottság jellemző, az oktatói állomány elöregedett és hiányos, a tananyag gyakran elavult, a hallgatói lemorzsolódás igen magas (45 százalék körüli). A hallgatók többsége mesterszakon már nem tanul tovább, négyszer több hallgató jár alapszakra, mint mesterszakra. Az agrárdiploma megszerzése után a pályakezdők közel harmada hagyja el a pályát, amit főként az agrárdiplomás pályakezdők bruttó jövedelmének más ágazatokhoz viszonyított alacsony mértéke magyaráz.

Az agrárágazatban a tudástőke fejlesztéséhez a képzés és az innováció fokozása mellett elengedhetetlen, hogy az újítások, technikai fejlesztések eredményei széles körben elérhetők legyenek a gazdálkodók és a vidéki lakosság számára. A 2014–2020 közötti időszakban Magyarország a vidékfejlesztési program tudásátadást (képzést, tanácsadást) valamint EIP-együttműködéseket szolgáló intézkedéseire a teljes forrás 2,5 százalékát tervezte, míg Hollandia 8,1 százalékát. Hollandia elsősorban sikeres és nagy számban (202 db) működő EIP operatív csoportjával, míg Ausztria rendkívül jól integrált mezőgazdasági tudás és innovációs rendszerének (AKIS) kialakításával és működtetésével, Lengyelország pedig a már az ezredforduló táján megkezdett átfogó oktatási reformjával szolgálhat példaként hazánk számára.

Külkereskedelem

A magyar mezőgazdaságnak valóban egyik sikertörténete az, ami az agrár-külkereskedelmi mérleg alakulásával történt az elmúlt évtizedben. Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy ez a siker alapvetően alacsonyan feldolgozott vagy alapanyag termékekből származott, ahogyan a szerzők is megállapítják! A hazai agrár-külkereskedelem szerkezete gyakorlatilag egy gyarmati országéra hasonlít, ahol alapanyagot exportálunk és feldolgozott terméket importálunk, hatalmas érték- és ár- különbségekkel. Ezáltal egyébként a hazai agrár-külkereskedelem egy meglehetősen kiszolgáltatott pályán mozog, hiszen az alapanyagok árainak nemzetközi volatilitása azonnal begyűrűzik hozzánk. „Lábon” eladni gabonát például mindig kiszolgáltatottabb helyzetet és kevesebb piaci lehetőséget rejt, mint feldolgozott formában, raktárról, akár kivárással értékesíteni.

Az európai uniós csatlakozás nagy hatással volt a hazai mezőgazdaságra és természetesen az agrár-külkereskedelemre is. Egyre nőtt a nemzetközi verseny, a saját piacainkon érezhettük, mit jelent, ha éppen a cikkben elemzett holland, osztrák vagy lengyel termékek megjelennek a hazai polcokon. Mivel egy átlagos fogyasztót elsősorban az élelmiszer ára érdekli és csak másodsorban a származási helye, az uniós „szabad piaccal” elöntötték Magyarországot azok az élelmiszerek, amelyek jobb minőségben, nagyon választékban és főleg olcsóbban vannak jelen a hazai polcokon, mint amennyiért a magyar termelő elő tudja állítani. Számos tanulmány kimutatja, hogy 2004 után a regionális beszerzési stratégiát folytató élelmiszer-kiskereskedelmi láncok tömeges elterjedésével nagy nyomás helyeződött a magyar agrár-külkereskedelemre és a hazai termelőkre, akiknek a költségei egyre nőnek, de az értékesítési árakban ezt a növekedést nem mindig lehet érvényesíteni – ezt szokás kettős présnek is nevezni. Mindezt a nyomást növelték aztán a 2008-as gazdasági válság, a diszkontláncok megjelenése és persze az utóbbi időben a koronavírus-járvány elterjedése.

Ne felejtsük el azt sem, hogy a hazai szállítási-logisztikai infrastruktúra sem tudja felvenni a versenyt semmilyen értelemben például a hollandokéval. A nemzetközi szállítmányozás olyan mértékű változáson esett át az utóbbi évtizedekben, hogy egységnyi költségen olcsóbban hoznak Magyarországra szinte a világ bármelyik pontjáról élelmiszert, mint amennyiért mi a legtöbb uniós piacra eljutunk. A hazai agrár-infrastruktúra fejlesztése, az agrár-logisztikai kapacitások javítása egyre sürgetőbb feladattá válik.

Kereskedő nemzetként a hollandokat az „olcsón alapanyagot venni és drágán feldolgozott termékként eladni” stratégia a világ agrár-külkereskedelmének a fellegvárába emelte. Mindannyian ismerjük a világhírű holland kakaóport, de abba kevesen gondolunk bele, hogy vajon az a holland kakaó honnan is származik (döntően egyébként Afrikából). Megdöbbentő a holland virágkereskedelem szervezettsége is, ahogyan a tegnap még Kenyában virágzó rózsát ma már a sarki virágboltban várja a vevőket.

A fentiek alapján hazánk számára is követendő példa lenne az oly régen hangoztatott élelmiszeripar fejlesztése és az áruk magasabb hozzáadott értékkel, feldolgozott formában történő eladása. Ezzel nemcsak hazai munkahelyeket lehetne teremteni, hanem a hazai mezőgazdaság kiszolgáltatottságát is csökkenteni lehetne a kereskedelmi mérleg javítása mellett. Ezenfelül cél lehet továbbá olyan magas hozzáadott értékű termékek előállítása, amelyek kis helyen jól szállíthatók és nagy értéket képviselnek (pl. vetőmagok). Érdemes lenne kihasználni a hazai szaktudást és kutatási-nemesítési potenciált is, hogy akár új piacokon is megjelenhessenek a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar új, innovatív termékei.