Stratégiai elemek az agrárgazdaságban II. – A piacokon kell megfelelnünk

A felelős stratégiaalkotás „nem ülhet fel” az aggályoskodásnak. Miért kellene lehajtott fejjel elfogadni, hogy jelenleg a hazai agroökológia adottságok kihasználása az EU-15-ök színvonalának mintegy felét éri csak el. Ráadásul természeti környezetünk káros anyagokkal való terheltsége sem rosszabb, mint a versenytársaké.

Kétségtelen, hogy többletráfordítással több terméket előállítani csak akkor értelmes, ha a megtermelt javakat a piacokon tudjuk értékesíteni, ráadásul drágábban, mint amennyiért megtermeltük. A többletagrártermékek értékesítésére belföldön és – elsősorban – külpiacokon adottak a lehetőségek. A hazai élelmiszerpiacon az elmúlt években is emelkedett az import termékek aránya és ma az összes forgalom mintegy 30%-a körül alakul. A közvélemény sokallja ezt az arányt. Ha szakmai alapon közelítjük meg a kérdést, akkor megállapíthatjuk, hogy valóban jelentős a külföldi élelmiszerek aránya a hazai fogyasztásban, meghaladja a választékbővítés által indokoltat. Ennek oka azonban döntően nem az, hogy gyenge minőségű külföldi termék árasztja el az országot, hanem az, hogy egyes területeken nem vagyunk versenyképesek a külföldi termelőkkel szemben. Az import élelmiszerek fogyasztási aránya reálisan mintegy 20%-os szintig mérsékelhető és ez a belföldi piacon „csak” 10%-os keresletbővülést jelenthet a hazai előállítású élelmiszerek iránt.

Amennyiben tehát többlettermékeinknek piacot akarunk találni, még markánsabb nettó agrárexportőr országgá kell válnunk. Az agrárkibocsátás növelésére irányuló ambíciónknak csak akkor van realitása, ha agrárexportunk – jelenlegi árakon 7-8 Mrd eurós pozitív szaldó mellett – eléri, sőt meghaladja a 15 milliárd eurós nagyságrendet. Ugyancsak célként fogalmazható meg, hogy az exportszerkezetben a feldolgozott termékek arányát 70–80 százalékos, ezen belül a másodlagosan feldolgozott termékekét az 50–60 százalékos tartományba kell emelni. Ez a magyar nemzetgazdaságnak is érdeke! Egy olyan ország számára, amely az energiaforrások és nyersanyagok szűkössége miatt folyamatosan, valamint növekvő mértékben kényszerül importra, nem elhanyagolható, hogy az élelmiszergazdaság tartósan és folyamatosan növekvő pozitív külkereskedelmi egyenleget legyen képes előállítani.

A külpiaci sikerek nem fognak abból a puszta tényből adódni, hogy a világ népessége növekszik, és az életszínvonal javulása miatt az egy főre jutó kalóriabevitel is nő, tehát bővül a kereslet. Magyarország elsősorban az érett piacokon lesz kénytelen a jövőben is versenyezni, ahol pedig elsősorban nem a kereslet mennyisége fog bővülni, hanem a minőség iránti igény növekszik, ráadásul a fogyasztói szokások változásához is alkalmazkodni kell. Összeállításunkban szakértőinkkel azokat a kihívásokat járjuk körbe, amelyekre – a siker érdekében – releváns válaszokat kell adnia a magyar agrárgazdaságnak.

A globális piaci igényeket kell szem előtt tartani

Magyarországon a rendszerváltás óta készült agrárstratégiák elsősorban a kínálatból, a termelés hagyományaiból és a természeti adottságokból, valamint az elkölthető milliárdokból kiindulva vázoltak valamilyen jövőképet és tűztek ki – számos esetben meg nem valósult – célokat. A kereslet, a piaci folyamatok, a felhasználói és a fogyasztói igények jobbára sokadrangú tényezőként, egy tartalommal kötelezően feltöltendő alfejezetben jelentek meg, nagyvonalúan, viszonylag kevés tényre, előzetes felmérésre, célirányos kutatásra alapozva. Pedig a „mit termelek, hogyan és kinek” és a „kinek termelek, mit és hogyan” logikája között lényegi a különbség, ami már önmagában döntő lehet egy stratégia sikerességét tekintve.

A magyar élelmiszergazdasági termékek döntő többségének piaca érett, telített piac, ahol az impulzusok áramlásának fő iránya nem a „termőföldtől az asztalig”, hanem az „asztaltól a termőföldig”. Az, hogy a magyar agrárstratégák erre korábban nem helyeztek nagyobb hangsúlyt, a termelési volumen és az exportárbevétel zömét realizáló nagyobb vállalkozásokat nem feltétlenül zavarta: nagyon is tisztában vannak a piaci mechanizmusokkal, megvannak a saját, gyakorlati tapasztalatokra, ismeretekre alapozott üzleti terveik és önerőből is megszerveznek értékláncokat. Számukra elégséges, ha egy központi „direktíva” nem emel, hanem inkább lebont olyan korlátokat, amelyek miatt a versenytársakénál magasabbak a tranzakciós költségeik és gyengébb a versenyképességük. Mellettük azonban ott van a fejlődőképes „középréteg”, nekik tényleg szükségük van reális, az idő próbáját kiálló iránymutatásra és az ehhez rendelt eszközrendszerre.  

Jóllehet, az élelmiszer-gazdasági termékek keresletét középtávon befolyásoló fogyasztói igények földrajzi térségenként, társadalmi és kulturális csoportonként stb. mások és mások, a fejlett és a feltörekvő országok középosztályáról egyaránt elmondható, hogy egyre inkább ki vannak, illetve lesznek „éhezve” az élelmiszerekkel kapcsolatos adatokra, információkra, tényekre (például funkcionális jellemzők, alkalmazott termelési eljárások és módszerek, jogszabályi és egyéb megfelelés). Fel kell készülni arra, hogy az újabb generációknak a legendák önmagukban egyre kevésbé lesznek eladhatók. Egy-egy élelmiszertermék kosárba helyezése egy életstílus melletti állásfoglalás, ami a fogyasztók növekvő tömege részéről tudatos elköteleződést, egyéni felelősségvállalást jelent. A fogyasztói döntéshozatalnak ezért mind inkább előfeltétele (lesz) a termékek nyomonkövethetősége, a termékeket előállító és beszállító értékláncok transzparens működése. És nem csupán vagy elsődlegesen a hatóságok szempontrendszere, hanem a (kis)kereskedelem diktátuma szerint, amely érvényt szerez a fogyasztó megismeréshez és megértéshez való jogának.

A fogyasztók részéről az információ áramlásának felgyorsítása iránti igény már világszerte megjelent, nem csak a környezeti fenntarthatósággal és a haszonállatok fizikai jóllétével kapcsolatos aggályok, hanem többek között az egészségtudatosság erősödése miatt, aminek nyomán a növény-, állat- és humánegészségügyi összefüggések – különösen élelmiszerbiztonsági és járványügyi helyzetekben, legyen szó a mikotoxinokról, a madárinfluenzáról vagy éppen a koronavírusról – mind inkább előtérbe kerülnek. És ez az igény feltartóztathatatlanul begyűrűzik hozzánk is és válaszlépésekre sürget. Ilyen piaci környezetben csak az elismert, hiteles tanúsítványokkal, védjegyekkel megkülönböztetett termékekkel lehet érvényesülni, a pozíciók megtartása, illetve erősítése pedig folyamatos piacfejlesztést és innovációt követel meg. A minőségrendszerekre, tanúsítványokra és védjegyekre egyre inkább úgy tekinthetünk majd, mint beszállítói jogosítványokra vagy termelési licencekre, amelyek alapfeltétele az értékláncok magas szintű koordinálása és célszerű digitalizálása.

Innovativitás fontossága a piacokon

Magyarországon a feldolgozott termékek kivitelének aránya az összes agrár- és élelmiszerexportból az EU-átlagnál mintegy 10 százalékponttal kisebb, ráadásul a feldolgozott termékek körében nem a hagyományos értelemben vett élelmiszerek, hanem például a (bio)etanol, a hobbiállat-eledelek és a dohányáruk képviselnek nagyobb súlyt. A mérsékelt sikeresség oka tömegtermékek esetében a gyenge árversenyképesség, ami a hatékonysági problémák egyenes következménye. A márkázott, minőségi élelmiszerek sokszor azért találnak nehezen piacot, mert a magyarországi élelmiszeripari cégek innovációs készsége – kevés kivételtől eltekintve – gyenge.

Az innovációs készség egyre fontosabb versenytényező lesz a globális élelmiszerpiacon. Hiszen komoly alkalmazkodóképességet, rugalmasságot követel a cégektől, hogy egyszerre vannak jelen egymással ütköző trendek, irányzatok a keresleti oldalon. Például egyszerre nő az igény a konyhakész, kényelmi élelmiszerek és a friss, feldolgozatlan termékek iránt, de megugorhat a népszerűsége a tudományosan megtervezett, funkcionális élelmiszereknek, amelyek különleges táplálkozási igényeket elégítenek ki, miközben reneszánszukat élik a „hagyományos” élelmiszerek. Mindez persze lehetőséget is kínál arra, hogy az élelmiszer-előállítók egy-egy szegmensben megtalálják a maguk réspiacait.

Az elkövetkező évtizedben az élelmiszer-ellátási lánc számos kihívással fog szembesülni. Egyes térségekben a növekvő népesség fokozódó élelmiszer-szükséglete marad a fő irány, míg másutt új élelmiszer-fogyasztási trendek megjelenése várható. A fejlett országokban mind markánsabbá válik egy tudatosabb, felelősségteljesebb fogyasztói réteg jelenléte, amivel együtt növekszik az igény az élelmiszerek nyomonkövethetősége iránt. A vásárlók egyre többet informálódnak a termékekről, azok összetételéről, csomagolásáról, gyártójáról. Európában hangsúlyosan mind nagyobb figyelmet fordítanak a környezetvédelmi, egészségügyi, társadalmi és etikai kérdésekre, és minden eddiginél nagyobb mértékben keresnek ilyen értéket az élelmiszerekben. 

A természetes, a friss, az egészséges, a speciális egészségügyi problémákra kifejlesztett termékek iránti növekvő kereslet mellett új, korábban ismeretlen trendek is erősödni látszanak: a növényi alapú mellett az egyéb, alternatív fehérjeforrások (ezek takarmányozásban betöltött szerepének egyidejű erősödésével), a műhúsok vagy a rovarok, akár a nyomtatott élelmiszerek, mind jelen lesznek a jövő nemzedékének táplálásában. Noha a legtöbb európai fogyasztó számára a hús és a tejtermékek továbbra is az alapvető élelmiszerek között szerepelnek, a hús- és tejfogyasztás az EU-ban elérte a csúcsát, és a fogyasztói preferenciák változása miatt például az egy főre vetített húsfogyasztás 2025–2030 után valószínűsíthetően csökkenni fog a növényi alapú táplálkozási irányzatok, alternatív fehérjeforrások előretörése miatt.

Az elsősorban haszonállatokat és növényeket érintő megbetegedések mellett a Covid–19-
világjárvány rávilágított az ellenállóképes élelmiszerrendszer fontosságára, amely a fogyasztók számára képes elegendő mennyiségű, megfizethető élelmiszerhez hozzáférést biztosítani. A járványügyi intézkedések alatt a fogyasztók inkább a helyben termelt élelmiszerek felé fordultak, jelentősen megugrott az online vásárlások aránya, ami a gyártóktól és forgalmazóktól is alkalmazkodást igényelt. A járvány hatására nőtt az igény az előre csomagolt termékek iránt is, és ez újra előtérbe helyezte a csomagolás, csomagolóanyagok körüli ellentéteket. A korszerű csomagolás védi a terméket a szennyeződésektől, növeli azok eltarthatóságát, egyes fejlesztéseknek köszönhetően jelzi a lejárati idő közeledését, így alkalmas az élelmiszer-pazarlás csökkentésére. Ugyanakkor a csomagolóanyagok növelik a hulladékok tömegét, ezáltal károsak a környezetre. Ezen ellentmondás feloldását a gyorsan lebomló, bio-alapú csomagolóanyagok fejlesztése és alkalmazása jelentheti, noha ezek egyelőre túl drágák ahhoz, hogy széles körben elterjedjenek.

A nyomonkövethetőség mint lehetőség

Az emberi civilizáció egyik kiindulópontja a mezőgazdasági árutermelés (és ezt követően természetesen az ipari árutermelés) megjelenése volt, vagyis az emberek egy része már nem a saját maga előállította élelmiszert fogyasztotta, hanem azt meg kellett vásárolnia. A fogyasztó (vásárló) térben és időben kezdett elválni a termelőtől és ez az eltávolodás az idők során egyre nagyobb lett, gondoljunk csak pl. egy ananászkonzervre, amikor a hónapokkal (akár évekkel) korábban betakarított gyümölcsöt a Föld túloldalán fogyasztjuk el.

Részben emiatt, részben az élelmiszer-biztonsági problémák megjelenése miatt a nyomonkövethetőség kulcsfontosságúvá vált, hiszen adott esetben nem csak a hatóság, hanem a kereskedő vagy az előállító is tudni szeretné, hogy a hiba pontosan hol keletkezett és ki érte a felelős. Az információs társadalom és a tudatos táplálkozás együttes hatásaként ma már az egyszerű vásárló is minél többet szeretne megtudni az általa elfogyasztott élelmiszerről, így a nyomonkövethetőség alapvető igénnyé vált. Az élelmiszertermékek körében az is jól látható, hogy globális multicégek élenjárói a fejlett technológiák bevezetésének, egészen odáig elmenve, hogy nemcsak parcella vagy gazdaság szintjén követik a termelés helyszínét, hanem azt is meghatározzák, hogy a termékeiket az elárusító térben hová és miként kell elhelyezni, tehát a termék útját egészen a fogyasztóig követik. Ennek ellentéte az a termelő, akinek egyetlen célja, hogy minél hamarabb túladjon az árun, jelölés és felelősség nélkül. Azonban ez mindenképpen gátolja a fejlődést, hiszen nagyobb mennyiséget és jobb minőséget csak megfelelő nyomonkövetés és nyilvántartási rendszer mellett lehet értékesíteni.

Mezőgazdasági termékek pl. zöldség-gyümölcs esetében a brandépítés lehetőségei messze nincsenek kihasználva, pedig számos pozitív példát láthatunk, gondoljunk csak a Pink Lady alma világsikerére. A jól felépített brand egyik legfőbb ellensége a hamisítás, ami az élelmiszerek esetében is nagy múltra tekint vissza. A hamisítás elleni küzdelem egyik alappillére a nyomonkövethetőség, ezért ennek megléte mindkét fél (termelő-vásárló) érdeke. A hamisítás kiterjedhet magára az árura, amikor valaki hasonlót termel, kihasználva a brand elismertségének előnyeit, de lehet, hogy csak egy származási ország kerül hamisításra, elkerülve ezzel pl. növényegészségügyi előírások számonkérését.

A digitális technológiák elterjedésével azonban eladni is csak úgy lehet majd, ha az áru nemcsak nyomonkövethető, hanem róla többletinformáció is rendelkezésre áll. Az ehhez szükséges technológiák már rendelkezésre állnak, de a szélesebb körű elterjedésnek még számos feltétele van. ilyenek pl.:

• A kellő vásárlóerővel rendelkező tudatos fogyasztó.
• A digitális analfabetizmus felszámolása. Statisztikák szerint a magyar lakosság digitális eszközökkel való ellátottsága az európai átlaghoz képest is jó, azonban ezen eszközök lehetőségeit messze nem használják ki.
  Azaz van okostelefon vagy számítógép, de a használata korlátozott. Természetesen ez egyre inkább javulni fog, hiszen az újabb generációk már nemcsak eszközként, hanem élettérként tekintenek ezekre.
• Mezőgazdasági termelői oldalról legyen igény az információk megosztására a megfelelő technológiai színvonalon.

A termelők nyilvántartásának és nyomonkövethetőségének támogatása prioritást kell élvezzen a jövőben. Célzott támogatást nemcsak termelőeszközökre lehetne adni, hanem az áruvá készítést, nyomonkövethetőséget támogató digitális megoldások kialakítására is. Ezt időnként ki kell egészíteni állami szabályozással, követelményekkel, ha másként nem megy.

A termék nyomonkövethetősége elvezethetne nemcsak a termelő személyéig, hanem a termék előállítása során felhasznált anyagokról (pl. növényvédő szerek) és technológiákról (pl. környezetkímélő gazdálkodás) is kaphatna a vásárló információt. Ennek egyik feltétele a megbízható adat, amit a blockchain technológia alkalmazása garantál.  

A nyomon követésben és információmegosztásban rejlő lehetőségek még messze nem kiaknázottak, de egyre többen ismerik fel ennek jelentőségét, ami jó marketinggel párosulva nem elhanyagolható hasznot hozhat a gazdaságnak.

Reális, piaci alapokon álló fejlesztésekre van szükség

Oly időszakot élünk, amikor a stratégiaalkotásnak a magyar élelmiszergazdaság egésze, valamint az egyes cégek szempontjából egyaránt kiemelt jelentősége van. Tudom, klisésen hangzik, hisz az elmúlt évtizedek során oly sok műhelyben készült számos stratégia az ágazat egy-egy részének vagy egészének jövőjére vonatkozóan. Élelmiszergazdasági, illetve ágazati stratégiaírásban kifejezetten versenyképes nemzet vagyunk. A stratégiák megvalósításában viszont már inkább a „futottak még” kategória áll közelebb hozzánk.

Miért gondolom mégis azt, hogy most aztán tényleg itt az ideje a stratégiai gondolkodásnak és a koncepcióalkotásnak? Azért, mert sok korábbi nagyívű stratégia megalkotásakor az elképzelések megvalósításához hiányzott a forrás, míg most, ha a kormányzat ígéretei valóra válnak, akkor a forrás hiánya nem lesz a fejlesztések gátja.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy arra nincs most idő, hogy szakmai, szakmapolitikai műhelyek hosszú és alapos viták után új ágazati stratégiákkal álljanak elő, hiszen a fejlesztési támogatási pályázatok napokon vagy heteken belül elkészülnek. Vagyis mindenkinek elő kell vennie a legutolsó, megalapozottnak tűnő ágazatelemzési anyagokat, gondosan újra kell olvasnia azokat, a leírtakat szembesítenie kell a megszületésük óta lezajlott piaci folyamatokkal, és a tanulságok levonása után, a legfrissebb ismeretekkel kiegészítve, a józan paraszti ész aktív használatával racionális fejlesztési koncepciót kell felvázolni.

A lényeg, hogy a fejlesztési elképzeléseknek piaci alapon kell állniuk, vagyis azoknak piacvezérelteknek kell lenniük. Az elmúlt 15–20 évben ebben a tekintetben rendkívül sok negatív tapasztalat gyűlhetett össze az ágazat szereplőinél. Az élelmiszeripar fejlesztésére korábban rendelkezésre álló viszonylag alacsony támogatási összeg ellenére sok olyan fejlesztési elképzelés megvalósulásának voltunk tanúi, ahol elsősorban a vállalkozó (a tulajdonos vagy a menedzsment) vágyai alapján került sor a beruházásra és a befektetett összeg soha nem térült meg igazán. Ki kell emelni azokat a támogatott beruházásokat, ahol a kisebb méretű vállalkozások „tömegtermék” jellegű áru előállítását tűzték ki célul és a fejlesztést meg is valósították. Tudomásul kell vennünk, hogy a tömegtermékek piacán, a kis mennyiségben előállított termékek termelői nem számolhatnak azzal, hogy tartósan sikeresek lehetnek a kiélezett piaci versenyben. A tömegtermékek esetében a piaci sikerhez a vállalkozásnak olyan fejlesztést kell végrehajtania, aminek eredményeként a tevékenység mérete eléri a nemzetközileg is versenyképes szintet. De itt kell megjegyeznünk azt is, hogy a tömegtermék jellegű élelmiszerek piacán is versenyképesnek kell lennünk, hiszen az élelmiszerek forgalmából ezen termékek csoportja jelentős részesedéssel bír. A kisebb méretű vállalkozásoknak arra kell törekedniük, hogy olyan speciális piaci réseket, niche marketeket találjanak, ahol a termék specialitása kompenzálja a méretgazdaságossági problémákat.

Az élelmiszeripar rendkívül innovatív területe a gazdaságnak és úgy tűnik, hogy a következő évtized ezt még inkább alátámasztja majd. Noha ma sok vita zajlik a szakmán belül is egyes új technológiai megoldási irányok életképességével kapcsolatban, a rendelkezésre álló támogatási források egy részét jó lenne olyan típusú fejlesztésekre fordítani, amelyek nem tartoznak a ma hagyományosnak tekinthető technológiai megoldások közé.

Abban célszerű reménykednünk, hogy mindazok a mikro, kicsi, közepes és nagy vállalkozások, amelyek a magyar élelmiszeriparban képzelik el jövőjüket, azok olyan megalapozott fejlesztéseket hajtanak végre a támogatások segítségével, amelyeknek a nyomán a belső és a külpiacokon is erősödik versenyképességük, piaci pozíciójuk. A magyar cégeknek a belföldi piacon is egyre erősebb külföldi konkurenciával kell versenyezniük, és ebben a versenyben az elmúlt időszakban nem mindig voltak sikeresek. Ez derült ki a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) legutóbbi felméréséből is, amely azt mutatja, hogy a magyar élelmiszerek némileg visszaszorultak a hazai boltok polcain. Elsősorban a magasabb feldolgozottsági fokú külföldi élelmiszerekkel szembeni versenyképességben vagyunk lemaradva. Ez jelentős részben annak köszönhető, hogy az elmúlt 15–20 évben a közepes és nagyobb méretű élelmiszeripari cégek viszonylag kis mértékben juthattak beruházási forrásokhoz.

A mostani fejlesztési lehetőségek ezt hivatottak részben orvosolni, így várhatóan a piaci alapokon nyugvó fejlesztések nyomán egyre több és nagyobb mennyiségű, magas feldolgozottsági fokú, kiváló magyar élelmiszer – például hús-, baromfi- és gabonaipari termék, valamit feldolgozott zöldség és gyümölcs – kerülhet a hazai piacra és exportra. Piacvezérelt, a ma és a közeljövő kihívásait egyaránt figyelembe vevő koncepción alapuló fejlesztések jelenthetik csak a magyar élelmiszeripar sikeres jövőjét.

Az értékesítés és a beszállítói láncok jelentősége a zöldség-gyümölcs ágazat példáján keresztül

A posztharveszt és a marketing szerepe az egész mezőgazdaságban, így a zöldség-gyümölcs termesztésben is felértékelődött, hiszen a termékközpontú szemléletet („azt kell eladni, amit termelünk”) felváltotta a vevőközpontú vagy még inkább a marketingközpontú szemlélet. Ez azt jelenti, hogy pontosan fel kell mérni a fogyasztói, illetve vevői igényeket, hogy a vevői elvárásoknak megfelelő termékeket lehessen előállítani, majd ezeket megfelelő marketingeszközökkel el kell juttatni a vevőhöz.

A zöldség-gyümölcs piac jellemzője, hogy az évek jelentős részében túltermelés uralkodik Magyarország, illetve az Európai Unió piacán, ezért ezekben az években relatíve alacsony áron értékesíthetők a termékeink. Az értékesítési árak reálértékben az elmúlt két évtizedben külföldön és hazánkban sem emelkedtek érdemben. Ez a tendencia egyre nagyobb versenyre, a terméshozamok növelésére, a fajlagos költségek mérséklésére, illetve a termelés hatékonyságának fokozására készteti az európai, így a magyar termelőket is. Hosszú távon olyan gazdasági környezet alakul ki, ahol a termelés nyereségességét nagymértékben befolyásolhatja a legkisebb költségcsökkentés vagy a legkisebb hozamnövekedés is – a minőség azonos vagy egyre magasabb színvonala mellett.

Az ágazat fejlesztése ezért is egyre inkább más megközelítést és gondolkodásmódot tesz szükségessé. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a fejlett kertgazdasággal rendelkező országokban már lejátszódott folyamatokhoz hasonlóan hazánkban is erőteljesen felértékelődött a posztharveszt fázis (tárolás, áruvá készítés, értékesítés) jelentősége, ahol a termék megkapja a fogyasztói, illetve vevői elvárásnak megfelelő végső formáját, több tíz féle kiszerelési-csomagolási formában. A gazdálkodás „filozófiájának” ezért egyre inkább annak kell lennie, hogy a termelés üzemi folyamatában nem a betakarított zöldség vagy gyümölcs a végtermék. Ez „csak” alapanyag (bár a termelés legfontosabb alapanyaga), amelynek alkalmasnak kell lennie arra, hogy kitűnő küllemű és a vevői igényeknek megfelelő végtermék kerüljön belőle előállításra. A végterméket pedig a „posztharveszt üzem” gyártja.

A zöldségek és gyümölcsök magyarországi, illetve európai piacán – hasonlóan a legtöbb élelmiszerhez – a kiskereskedelmi forgalomból mintegy 60%-kal az áruházláncok részesednek. Ennek megfelelően nagy tételek értékesítése csak áruházláncokra alapozható, gyakorlatilag megkerülhetetlenné váltak a zöldségek és gyümölcsök piacán.

A nagy tételben értékesítő áruházláncok alapvető elvárása a beszállítóikkal szemben a magas fokú beszállítói megbízhatóság (garantáltan tudni kell szállítani évi 12 hónapon, de legalábbis a lehető leghosszabb szezonon keresztül), a kívánt kiszerelésben, csomagolásban, széles fajtaválasztékban, illetve 24 órás rendelésteljesítési határidővel. A vevői elvárásokban nagyon nagy hangsúlyt kap az áru nyomonkövethetősége, továbbá a magas fokú élelmiszer-biztonság, melyek mind-mind szervezett termelési és értékesítési láncot követelnek meg. Ennek az elvárásnak csak akkor lehet eleget tenni, ha mennyiségben és minőségben kiszámítható, homogén és nagy mennyiségű, vagyis szervezett árualap áll rendelkezésre, aminek alapvető műszaki feltétele, hogy a szükséges posztharveszt (tárolás, válogatás, csomagolás, logisztika) infrastruktúrával rendelkezzünk. Hasonló igények – csak más formában – a feldolgozóipar részéről ugyanígy fennállnak a termeléssel, illetve termelőkkel szemben.

A hazai zöldség-gyümölcs termelés egyik legnagyobb gyengesége éppen az, hogy kevés olyan termelői értékesítő szervezet vagy kereskedő működik, mely e feltételeknek eleget tud tenni. Így kellő mennyiségű árualap hiányában nem tudjuk folyamatosan, a kívánt mennyiségben és minőségben kiszolgálni a hazai áruházláncokat vagy feldolgozóipart. Ezen összefüggésekből levonható fontos következtetés, hogy amennyiben egy szervezet rendelkezik biztos árualapokkal, a korszerű posztharveszt műszaki háttérrel, valamint teljesíteni tudja a nyomon követéssel és élelmiszer-biztonsággal kapcsolatos szigorú elvárásokat, akkor nagy biztonsággal tudja értékesíteni termékét. Ágazatunk gyakori értékesítési problémái nem a piac hiányával vannak összefüggésben, hanem azon – fent jellemzett – képességünk hiányával, hogy megbízható beszállítókká váljunk a hazai és nemzetközi piacon.

Sorozatunkban korábban:

• Stratégiai elemek az agrárgazdaságban I. – Fókuszban a hatékonyság és a versenyképesség