Az alábbiakban egy olyan szántóföldi növénytermesztést folytató gazdaság példájáról olvashatnak, amelyben a gazdálkodó saját gyakorlati tapasztalati és gazdasági szempontjai alapján célozta meg optimalizálni a termesztési rendszerét, amely végül környezeti, agrotechnikai és társadalmi szempontból is fenntarthatóbb lett.

A gazdaságot 1996-ban alapították és második generációs gazdálkodóként 2016 óta vezeti Szabadka Péter Pál. 2017-ben 24 hektárral kezdtek átállni biogazdálkodásra, és eleinte ők is használtak ökológiai gazdálkodásban engedélyezett termésnövelő anyagokat (szerves trágyák, biostimulátorok) és természetes növényvédő szereket kártevők és kórokozók ellen. Mivel azonban ezek használata gazdaságilag nem térült meg, 2019 óta a biogazdálkodásra átállt területeken nem használnak semmilyen trágyát vagy növényvédő szert, az egyetlen inputanyag, amit vásárolnak az a vetőmag fővetéshez és zöldtrágyákhoz/alávetésekhez. Ezzel egyidőben elhagyták a szántást és csak sekélyen művelik a talajt, csökkentett menetszámban. Egyes elemek elhagyása azonban önmagában még nem lenne elegendő a sikeres növénytermesztéshez, teljes szemléletváltásra volt szükség. Végül kialakítottak egy olyan rendszert, amely olyannyira működik, hogy jelenleg a gazdaság 500 ha-on üzemel, ebből 360 ha bio vagy átállás alatti terület, és 2 éven belül tervezik a teljes területet átállítani ökológiai gazdálkodásra. Mivel fokozatosan álltak át, így a saját gazdaságukon belül össze tudták hasonlítani az egyes rendszerek költséghatékonyságát.

Kezdjük az elején és nézzük meg közelebbről a rendszer elemeit és az ok-okozati összefüggéseket. Ha szántunk, akkor ugyan egyenletes magágyat biztosítunk a kelő kultúrnövényeinknek, de a sekély műveléshez képest a szántás rendkívül költséges, rombolja a talajszerkezetet és agrotechnikai szempontból legfontosabb hátránya, hogy hosszú távon elősegítjük a gyomosodást és ezáltal gyomirtószer-függővé válik a rendszer. Hogy miért van ez? Egyrészt azért, mert szántással csak fel-le forgatjuk ezt a gyommaggal teli réteget és minden évben friss gyommagbankkal kell megküzdenünk. Másrészről, ha vegyszeres gyomirtást alkalmazunk, akkor szántanunk kell, különben a talajon keresztül ható gyomirtó szerek károsítják az utóveteményt, tehát a szántás és a vegyszeres gyomirtás egymás előfeltételei. Ellenben a sekély művelés során a felső 10 cm-ben folyamatosan kelnek a gyomok és a mechanikai műveletekkel a kikelésre serkentett gyomok elpusztulnak és ez a réteg néhány év alatt kimerül. Egy másik tényező, ami jelentősen befolyásolja a gyomnövekedést, az a nitrogéntöbblet, amelyet a termésmennyiség növelésére szánunk. Amennyiben teljesen elhagyjuk a műtrágyák, a szervestrágyák és egyéb termésnövelő szerek alkalmazását és a tápanyag-utánpótlást csak a növényi szármaradványok visszaforgatásával, takarónövények és köztesvetés alkalmazásával, és pillangós főnövények termesztésével biztosítjuk, akkor nem lesz túlsúlyban a könnyen felvehető és mobilis nitrogén. Ennek további növényélettani előnye, hogy a kultúrnövény szövetei szilárdabbak lesznek, nem lazulnak fel a felesleges nitrogén hatására, így ellenállóbbak lesznek a kártevőkkel és a betegségekkel szemben is. A kiegyensúlyozott nitrogénellátás nem tolja el vegetatív irányba a kultúrnövények növekedését, ezáltal hamarabb hoznak magot és rövidül a tenyészidejük is, ami előnyt jelent az agrotechnikai munkák megszervezésében. Trágyázás helyett a tőszám növelésével növelhető a termés mennyisége, ami a gyomok elleni versengésben is előnyt jelent. Ne feledjük azt sem, hogy az állattartásból származó szervestrágyával szintén gyommagokat juttathatunk a talajba.

Szabadka Péter kiemelte, hogy a vetésforgó és az optimális vetésidő kulcsfontosságú az általa kialakított gazdálkodási rendszerben. És hogy miért, az az alábbi példán keresztül jól nyomon követhető. Kukorica után pl. érdemes őszi árpát (sörárpát) vetni őszi búza helyett, mégpedig úgy, hogy az árpa vetését kitolják egészen addig, amíg már kellően alacsony a hőmérséklet ahhoz, hogy se a csírakori fuzárium ne fertőzzön, se a vírus vektor kabócák és levéltetvek ne legyenek képesek repülni és fertőzni. A búzával ellentétben az őszi árpa (sörárpa) tavasszal 2-3 héttel hamarabb hoz kalászt, elkerülve a tavaszi felmelegedést és a fuzáriumfertőzést, amire a kukorica elővetemény jobban hajlamosít. Az őszi búzát ezért nem kukorica, hanem pl. napraforgó után vetik, amely kevésbé hajlamosít a fuzáriumfertőzésre. Mivel a napraforgót is magas tőszámmal és relatív tápanyagszegény körülmények között termesztik, szeptember 20. környékén már betakarítható, és vékonyabb lesz a szára is, mint hagyományos termesztésben, így szárzúzás után elég egyszer megtárcsázni és következhet a vetés. Az őszi búza vetését szintén kitolják a kabócák és levéltetvek miatt.

Lássunk most néhány példát a táp­anyag-utánpótlásra is! Szabadka Péter pillangós főnövényekkel (borsó, bab, szója) és a mindenkori szármaradványok talajba forgatásával igyekszik fenntartani a talaj termékenységét. Általánosságban elmondható, hogy széles vetésforgót alkalmaznak. 2022-ben a bio és átállás alatti területek növényei (csak fővetésben): árpa, búza, borsó, facélia, rozs, napraforgó, szója, tritikálé, tönkölybúza, köles, ami szintén kedvezően hat a talaj termőképességére és segít megelőzni a kártevők és betegségek okozta terméskiesést. Egy másik fontos eszköz a tápanyag-utánpótlásban a növénytársítás. A sörárpa példájánál maradva, ez a növény rendkívül jól kombinálható vöröshere alávetéssel. Mielőtt a kalászolás megindul, aprómagszóró vetőgéppel és gyomfésűvel el lehet vetni a sorközökbe a vörösherét, amelyet az árpa visszavet a fejlődésben egészen addig, amíg a kalász érése beindul. A kalász száradását, illetve aratását követően a vöröshere fejlődése megindul a tarlón és egészen következő tavaszig zölden tartja a táblát, valamint tápanyaggal és szerves anyaggal dúsítja a talajt. Ez a technológia azért is ajánlott, mert a nyáron vetett zöldtrágyanövények sikere a változó időjárási viszonyok miatt kiszámíthatatlan. Ha a zöldtrágyanövény vetése után nincs csapadék, akkor ki sem kel, ha pedig túl korán vetik, akkor lesz annyi csapadék, hogy kikeljen, de a nyári aszály miatt a zöldtömege kevés lesz és virágzásra, maghozásra kényszerül, amivel még gyomosodási problémát is okoz. A zöldtrágyanövények alkalmazásánál tehát nagyon fontos azt megtervezni, hogy mikor vetik, milyen utóvetemény következik utána, és legfőképpen hogyan fogják terminálni és előkészíteni a talajt a következő kultúra számára. A cél nem az, hogy mindenáron vessünk zöldtrágyanövényt, hanem hogy minél rövidebb ideig maradjon „csupaszon”, azaz ez esetben zöld növény nélkül a talaj.

A gyomszabályozás csak mechanikailag, tehát tárcsával, sorközművelő kapával és gyomfésűvel történik, amely néhány további agrotechnikai szempontot vet fel. Erre példaként a gazdálkodó a napraforgót említi, ahol a gyomszabályozás a körültekintő vetéssel kezdődik. A vetést tavasszal a csapadékhoz érdemes igazítani úgy, hogy a mag­ágyat csak aznap, vagy esetleg előző nap készítenek. A vetőmagot direktvető géppel 6 cm mélyre vetik, hogy kelés előtt még legyen egy 1 hetes időablak, amikor a kelő gyomokat gyomfésűvel még egyszer ki lehet irtani. A hírhedt mezei acat problémájának megoldását is egy napraforgóvetés során tapasztalták ki, amikor is az elhúzódó vetés miatt többször is meg kellett tárcsázni egy acatos táblát, és csak nagyon későn sikerült elvetni a napraforgót. Mivel azonban a talajt nem forgatták, a mélyen gyökerező acatnak a felszínen lévő zöld hajtásait viszont folyamatosan irtották, a gyökereiben raktározott tartalékok a fotoszintézis elmaradása miatt kimerültek és az acat jelentősen gyérült azon a táblán. A bolygatás csökkentése emellett kedvez az olyan talajlakó élőlények felszaporodásának, amely a talajtermékenységen túl a kórokozók visszaszorításában (pl. fuzárium) is fontos szerepet játszanak.

Látható, hogy ebben a gazdaságban az egyes elemek elhagyásának gazdasági és agrotechnikai okai voltak. Az, hogy ennek megfelelően a gazdaság ökológiai gazdálkodási rendszerben működik, csak további piaci előnyt és többletbevételt jelent, nem is beszélve a pozitív környezeti és társadalmi hatásoktól. Nézzük meg, hogy hogyan alakultak a termésátlagok a konvencionális, átállási és ökológiai rendszerekben egy gabonaféle (sörárpa) és egy kapásnövény (napraforgó) példájánál maradva. A mellékelt táblázatban jól látszik, hogy azokban az években, amelyek „gyenge éveknek” számítanak a termésátlagok a három rendszerben közel azonosak, a „jó években”, mint pl. az őszi árpa szempontjából kedvező 2021-es évben a konvencionális rendszerben jól hasznosulnak az inputanyagok és magasabb a termésátlag, mint az átállási rendszerben. Ne felejtsük el azonban, hogy ez a mérleg egyik oldala, a másik oldalon a konvencionális rendszerben kiadásként szerepel a többletműtrágya és vegyszerköltség, és adott esetben a szántás is (ebben a gazdaságban már konvencionális rendszerben sem szántanak).

Szabadka Péter azt is hozzátette, hogy évente vizsgálja a talaj táp­anyagtartalmát és nem tapasztalt csökkenést a nitrogén, foszfor, kálium tekintetében, emellett azt is kihangsúlyozta, hogy ha majd tapasztal csökkenést mind termésátlagokban, mind a talaj tápanyagtartalmában, akkor annak megfelelően reagál és akár meg is trágyázza a területet. Az is fontos tényező, hogy a gazdálkodó jó minőségű, főként jó vízgazdálkodási tulajdonságú mezőségi talajokon gazdálkodik. Táblái szórtan helyezkednek el Komárom-Esztergom megyében (Környe-Tata-Kömlőd-Kocs-Kisigmánd-Mocsa-Tárkány), az átlagos aranykorona érték 19, az átlagos táblaméret 11 ha, az Arany-féle kötöttség átlagosan 38–44 közötti (a legalacsonyabb 28, a legmagasabb 48). Minden talajnak ugyanis adott a természetes termőképessége, amely bizonyos határok között fokozható, de az elvárásainkat alapvetően ennek megfelelően kell kialakítanunk.

A gazdálkodó személyesen végzi a gazdaság szakmai irányítását és jelenleg három főállású gépkezelővel végzik közösen a munkát, akik az összes gépet kezelik, beleértve a szárítást és a rakodást is. Saját bevallása szerint bár folyamatosan figyeli a táblákat, mégis sokkal nyugodtabb és kiszámíthatóbb a munkája, hiszen nem kell a drága inputok hasznosulásának megtérülése miatt aggódnia.

A legnagyobb tévhit a biogazdaságokban, hogy a gyomszabályozást szántással lehet megoldani, illetve, hogy szerves istállótágyával kell megoldani a tápanyag-utánpótlást. A szántás elhagyása, a sekély művelés, a gyomforrásként szolgáló istállótrágyák és a túlzott, könnyen felvehető nitrogén mellőzése, a zöldtrágyák helyes alkalmazása (kerülve a gyomosító hatást) olyan technológiai elemek, amelyek a legtöbb biogazdaságból hiányoznak. Szabadka Péter kiemelte, hogy szükség volt 3-4 évre, míg a változtatások után beállt az agrotechnika egy új egyensúlyi állapotra, illetve az is, hogy nincsenek kész receptek, hanem a gazdálkodónak folyamatosan figyelni és módosítania kell a technológiát, és elemeznie az új ötletek hatékonyságát.

Az itt ismertetett agrotechnikai rendszer nem egy általánosan alkalmazható modell, hanem egy szemlélet. Itt nem egy új, drága csodaszer vagy új trend hatékonyságáról van szó, hanem az adott termőhely optimális egyensúlyi állapotának megismeréséről. Megtanultuk ugyanis, hogy több műtrágya és több növényvédő szer = több termés, de vajon több termés = több profit? Az egyes technológiai elemek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, hogyan hatnak a rendszer többi részére? Ezeket és ehhez hasonló kérdéseket érdemes feltenni magunknak még az olyan alapvető technológiai elemek, mint a szántás és a trágyázás kapcsán is.

A cikk szerzője: Dr. Juhos Katalin