MENÜ

A tudás helyi, a technológia globális – interjú Bod Péter Ákossal

2021.12.03.

Létünk a földünk és mindaz, amit előállítunk. Bod Péter Ákos professzor emeritus, egyetemi tanár és közgazdász számos aspektusból rávilágít a termelés sokszínűségére és mindazokra a közgazdasági megközelítésekre, amelyek valós képet mutatnak az agrárágazat kiemelkedő szerepéről.

Bod Péter Ákos

 

Számos iparág motorja a gazdaságnak, talán mind közül a legfontosabb az élelmiszeripar, amely az emberiség létét, fennmaradását jelenti. Az elmúlt időszak megtanított mindenkit arra, hogy amennyire csak lehetséges a saját lábunkon álljunk, a saját forrásainkra támaszkodjunk. Import volt és lesz is, de hogyan látja Ön ezt a kérdést, különösen akkor, ha a szállítmányozásra és az egyre dráguló energia- és üzemanyagárakra gondolunk?

Az agrárágazatot csak az általános tájékozottság szintjén ismerem, de néhány vonatkozásban hadd kommentáljam azt, amit mondott. Az első: a modern technológiák szükségszerűen nemzetköziek és az importtól való valamilyen függés minden termelésre igaz. Vegyük példának a világhírű herendi porcelánmanufaktúrát, ahol kézzel festenek, de ahhoz a finom ecsethez szükséges egy speciális szőr, ami a világ másik részéről érkezik. Elmondhatjuk, hogy magyar munka van a termékben, de a porcelángyár égetőkemencéje lehet, hogy svájci.  A nagyon magyarnak számító kézműves munkához felhasznált gépek, vegyszerek, számítástechnikai háttér, nos, az mind-mind globális. Ez ugyanúgy igaz a mezőgazdaságra, élelmiszeriparra. A globális jelleg nem azt jelenti, hogy a szóban forgó termék akkor nem is miénk, hanem azt, hogy abban mi is benne vagyunk, ám mások is. Abból szokott vita lenni, hogy amikor a termékek, különösen a késztermékek az országhatárokon átlépnek exportként, hogy a külkereskedelmen ki nyer, és ki veszít. Adam Smith réges-régen megmutatta, hogy az önkéntes csere mindegyik félnek előnyös, a fogyasztó mindenképpen nyer. Az importról egy személyes megjegyzés: az a közlés, hogy „kapható banán”, az én korosztályomnak egykor rendkívüli jelentőségű üzenet volt, mert abban a rendszerben a boltokba csak sátoros ünnepeken érkezett banán. A hallgatóim nem is értik annak rendkívüliségét, hogy bármikor lehet ma Magyarországon banánt venni. Sőt visszakérdezek: mi a legtöbb magyar élelmiszeráruházban a banán kódja? Nos, az „1”, mert az a gyümölcs a legalapvetőbb ma, nem pedig az alma, a körte. Ez a mai világ és tudomásul kell venni, hogy az önellátás világába visszavágyódni nem lehet, nem is érdemes. A kérdés igazából az a mezőgazdaságban ugyanúgy, mint más területen, hogy megvan-e a minőséghez, fogyasztói megelégedettséghez szükséges szakmai tudásunk, anyagi és természeti hátterünk. De ha a modern viszonyokat említjük, érdemes felidézni azt az ősi gondolatot, hogy pihentetni, ugaroltatni kell a természetet. Az erőforrások kihasználásában nem szabad elmenni a végső határokig: ez évezredes tudás, aminek igazságát most még drámaibbá teszi az, hogy a szemünk előtt gyorsul fel a klímaváltozás.

Erről még szóljunk, de előtte még egy megjegyzés a magyar mezőgazdaságról. Az köztudomású, hogy még mindig jelentős ágazat. Azt már nem mindenki tudja itthon, hogy az agrárcikkek terén kiviteli többletünk van. Amikor hallom a panaszt, hogy „ide jön a sok külföldi áru és kiszorít minket, és ez nincs így rendjén”, akkor azt mondom, hogy az import felemlegetésével csínján kell bánni. Mert ha elterjedne a világban az, hogy az, ami másé, az nekem nem kell, akkor annak nagyon keserves vége lehetne egy olyan ország számára, mint Magyarország, amelyiknek 30 éve is, miként most is kiviteli többlete van. Az élelmiszerkínálat valóban roppant mód megnőtt. Ha bemegyünk most egy közepes méretű magyar közértbe, akkor találunk 24 fajta sajtot. Lehet, hogy a franciák szerint ez töredéke annak, ami az ők kultúrájukban van, de az én gyerekkoromban volt 3 fajta talán.

Ennyit az agrárügyek gazdasági részéről. A vidék azonban más és több, mint mezőgazdaság. És a magyar vidéken, a valamikori rurális térségekben olyan folyamatok indultak be, amelyek engem nagyon aggasztanak. Az a vándorlás, ami mindig jellemzi a társadalmakat, és teremthet új helyzeteket, szóval ez a vándormozgalom olyan szerencsétlen irányba indult nálunk az országon belül, hogy egész országrészek kezdenek kiürülni. Pontosabb a fiatalok, akik mozgékonyak, elmennek. Így mind inkább azok maradnak hátra, akik viszont nem tudják még a gyönyörű térségeket sem belakni. Laknak ott, de nem belakják. Az óriási különbség, hogy él a falu, vagy „még él” a falu. Az elnéptelenedés sem vadonatúj dolog, már az 1960-as években sokat cikkeztek róla, amikor annak idején az első falu Baranyában kiüresedett, kihalt. Én baranyai születésű vagyok, Borsodban nőttem fel, és ha e két megyét nézem, akkor bizony sóhajtozom sűrűn, mert látom bizonyos térségek lesüllyedését. Máshol viszont dinamika, lendület, új lakások, nagy házak, nagy autók. Ennyire bonyolult a mai társadalom: vannak szegénységbe süllyedtek és vegetáló térségek, míg eközben az emberek másik, és jelentős része anyagi értelemben jól él.     

VESZÉLYES A FOGYASZTÓI PAZARLÁS, AVAGY TÚLFOGYASZTÁS – A KLÍMAVÁLTOZÁS DRÁMAI SEBBESSÉGE

A klímaváltozás is egy örökös aggodalomra okot adó jelenség, amely számos iparágat beszűkíthet, akár meg is szüntethet. Gazdaságpolitikailag hosszú távon mi mindent generálhat, mi várható Ön szerint?

Érdekes, hogy amikor kialakult a közgazdaságtan, amelynek a már idézett Adam Smith volt az első klasszikusa, nos az ő munkájában nem is szerepel a természeti környezet problematikája, vagy csak úgy, hogy a jó minőségű termőföld hozzájárul az értéknöveléshez. Akkor egyszerűen nem tűnt fel, hogy az akkor kibontakozó ipari folyamat - és itt még az ipari forradalom előtti időszakról beszélünk - a saját létezésével megterheli a környezetet. Amikor az 1970-es években a szakmai pályafutásomat kezdtem, akkor a „növekedés határai” gondolat már bekerült a mindennapos diskurzusba, noha a fenntartható fejlődés fogalma még nem. Attól kezdve, aki képzett közgazdász és nem szűk látókörű szakbarbár, azzal szembesül, hogy a fogyasztói igényeket kielégíteni akaró termelés önmagában is okozhat problémát, sőt a túlfogyasztás kétszeresen is veszélyes. Megnyilvánul az elhízásban, a fogyasztói lelkületben olyanoknál, akik templomba járó módon töltik idejüket a bevásárló központokban. Megjelenik különösen a nagyüzemi mezőgazdaság és ipar melléktermékeiben, a lakott és a természeti környezet szennyezésében. Mégis nagyon sokáig tartott az, amíg ez a felismerés bekerült a közgondolkodásba.

 

corvinus

Budapesti Corvinus Egyetem

 

Most azért azt kell mondanom, hogy egy jól képzett közgazdász nem végezheti el úgy a mi egyetemünket, hogy ne szembesüljön a társadalmi költségek és az üzleti költségek fogalmi különbségével. Nemcsak azt tudja, hogy az üzleti kalkuláció fontos, mert anélkül nem lehetne ésszerűen, hatékonyan  összerakni a kereskedelmi forgalomba kerülő sokfajta terméket, amelyek egyenként  50 vagy 100 vagy 1000 komponensből állnak, de ha egy autóra gondolok, akkor akár sokezerből. Ám ez nem elég, mert ismernünk kellene a termék előállításának és elfogyasztásának társadalmi következményeit és hosszú távú hatásait. Az a probléma, hogy a hosszú távú hatást talán a tudósok, a gondolkodók látják először. Aztán kezdi a bőrén érezni a közember is, de nem látja mindig át az összefüggéseket. A politikus, ha jó politikus, akkor nem támogathat olyan irányzatot, ami feláldozza a jövőt. Ez akkor is igaz, ha progresszív és akkor is, ha konzervatív a gondolkodása:, minden tisztességes ideológiában értéke kell, hogy legyen a jövőnek. Akinek gyereke, unokája van, az le is tudja fordítani a maga nyelvére. „Azt szeretném, hogy a gyerekem, az unokám is lásson még élő patakot”! A klímaváltozás drámaiságát a változás sebessége adja.

Ami korábban 100 évekig tartott, az úgy néz ki, hogy most néhány évtized alatt lezajlik. Ebben áll a mi mai felelősségünk. Most már nem lehet azt tenni, hogy nem foglalkozunk vele.

Tudatában van ennek a magyar társadalom?

Ebben a vonatkozásban sem létezik egyetlen társadalom! Hétköznapi példákkal élve; van, aki kimossa a kisbaba pelenkáját, és van, aki eldobható pelenkát használ. Van, aki a játszótérre otthon főzött teát visz a kicsinek, a másik pedig pet palackosat vesz a boltban, aztán a rengeteg műanyag palackkal kezdjen valamit a folyó, a tenger. Lám, még ebben sem egyformák az emberek. A környezettudatosság is nagyon különböző szintű a társadalmon belül. Szeretném, de nem merem kimondani, hogy a fiatalok eleve környezettudatosabbak. A társadalom állapotát ezért nehéz egy mondattal leírni. Lássuk be, az emberek gyarlók. Tehát nem lehet arra számítani, hogy a tudományos érvek alapján belátják hibáikat, önként és dalolva változtatnak a szokásaikon. Miközben persze van olyan, aki a szelektív gyűjtést nagyon komolyan veszi. Mi otthon ilyenek vagyunk, a gyerekeink is így nőttek fel, és nagyon remélem, hogy amikor majd nem nézek oda, akkor is így fogják csinálni. Ez azonban nem elég. Közgazdászként igenis hiszek abban, hogy az ármechanizmus számít. Ha beépíttetik, internalizálják az externáliát, tehát a külső károkat, ha meg kell a környezet igénybevételét fizetni, akkor a cégek technológusai, mérnökei még nagyobb elánnal törik majd a fejüket, hogy miként lehetne újrahasznosítani, kevesebb anyagot felhasználni. Ha ez nincs, akkor marad a lelkesedés, CSAK. Az pedig nem elég! Itt azért szerepe van az államnak, a szabályozásnak. És persze a kultúrának is, mert aki a környezeti problematikával soha sem találkozik és nem gondolkodik el rajta, azt nagyon nehéz lesz meggyőzni, hogy fizessen valamiért többet, és pedig nem azért, mert a többlet valakinek a profitját növeli, hanem azért, mert ez a kiadás kell ahhoz, hogy 5, 10 és 100 év múlva is legyen még erdő. Olyat is hallottam, és még lesz is ilyen reakció sűrűn, hogy „engem nem érdekel a 100 év, nem érdekel a jövő”. Ezzel pedig nem lehet mit kezdeni, legfeljebb adókba, ösztönzőkbe beépíteni a fenntarthatósági vonatkozásokat, hogy még a materialistább ember is, már csak önérdekből, ne tegyen olyat, ami az emberiség magasabb érdekét keresztezi.

 

bod-péter-ákos-2

 

(2021. november 30.)
Szerző: Both Ildikó
Fotó: Arany Sándor Gábor